Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2003-as évfolyam

2003/2/ A tökéletesség nyomában

Pentagram > 2003-as évfolyam


„Itala a kehely büszkesége, alázata a szolgálat. Ezek mellett mit számítanak a hiányosságai?”

Dag Hammarskjöld (Jelek az úton)



Régi hagyományok szerint az eredeti

ember isteni impulzusokból élt, amelyeknek általa kellett megnyilvánulnia. Az általunk ismert ember éppen ellenkezőleg működik: létrehoz magának egy eszményképet, amelyet aztán hajszolni kezd, és megpróbál megvalósítani.




Ezeket az önmagunk által létrehozott „magán” ideálokat az azonosan gondolkodók csak erősítik, és így egyre nagyobb befolyásuk lesz, hatalmuk fokozódik. Így alakulnak ki azok a mentális összpontosulások, amelyek vallási, tudományos vagy társadalmi eszményekké, vezérelvekké fejlődnek. Majd a kultúrába beágyazódva általánosan elfogadottá válnak, mint a tökéletességhez vezető lépcsők. Az ember aztán azon fáradozik, hogy kiegyenlítse az így életre hívott kép valamint a saját tökéletlen valósága közti különbségeket.

Az ennek során bejárt úton számos tapasztalattal gazdagodik. Aki e tapasztalatokat helyesen éli meg és értelmezni is tudja, az ezek alapján tovább fejlődik, éretté válik rájuk, és e folyamat következtében megváltozik. Újra összeméri magát az eszményeivel, míg végül rájön, hogy egy határhoz jutott, hogy így nem folytathatja tovább, hanem alapvetően meg kell fordulnia. Mivel kizárólag az isteni világban lelhet tökéletességre, az isteni valóságra kell irányulnia.

Minden időkben megpróbálták megalkotni a tökéletes embert:

A képzőművészek az eszményi és hibátlan alakot keresték.

A teológusok felvázolták a szeplőtelen etikát.

A tudósok megalkották az eszményi ember képét, aki mindent tud, és mindent megtehet.



Szép alakú, magasan fejlett, kifogástalan erkölcsi magatartású és nagy tudású emberek gyakran a tökéletesség benyomását keltik bennünk. Őket választjuk példaképül, és abban reménykedünk, hogy mi is olyanok leszünk, hogy elérjük majd ugyanazt, amit ők. De az ilyen eszményképek irigységet és féltékenységet is szülhetnek.

Az elért egyensúly csak időleges



A tapasztalat azt mutatja, hogy a földön semmi sem tökéletes. Mégis, valami arra készteti az embert, hogy szakadatlanul a tökéletest keresse. Sorozatos csalódásai ellenére megpróbál jobb világot alkotni, ám újra meg újra megmutatkozik, hogy ez a „jobb világ” csak időleges lehet. Az elért egyensúlyt csak bizonyos ideig lehet fenntartani, mert az ellentétes erők és hatalmak folyamatosan mozgásban vannak. A tudomány és a technika azon fáradozik, hogy fenntartsa ezt az ingatag egyensúlyt, de bármibe fog is, az messze elmarad a kitűzött céltól. Próbálkozásainkkal egy visszavonhatatlan határba ütközünk, amelyről visszapattanunk, sőt, olykor célunkkal teljesen ellentétes eredményre jutunk. Idővel aztán az eszmények elsekélyesednek. A divatban, a reklámokban, filmekben és a televízióban már csak „elbűvölő” külsőségekről van szó. Ez nem pesszimista látásmód, hanem egy hullámmozgás, mely az emberiség egész életútján megmutatkozik. Kultúrák jönnek létre, elérik tetőpontjukat, majd más kultúrák kerekednek felül, vagy pedig a gyenge pontjaikat támadó kisebb csoportok ássák alá őket.



Az elnyomott a jogát követeli



Sok vallásosan törekvő ember a tökéletes etikában látja a végcélt. Ám a kezdeti tökéletlen állapot és a magas eszmény közti távolság bizonyos problémák elfojtásához vezethet. A feloldatlan feszültségek azonban a hasonlóan tökéletlen embertársainkkal való összetűzésekben robbannak ki. Vagy pedig a személyiség meghasonlásához vezetnek, miáltal az szétesik egy magas szintre hangolt nézetre és egy alacsonyrendű, állati részre. Az elfojtott rész aztán a jussát követeli, s így a tökéletesség helyett mindenféle undorító dolgok nyilvánulnak meg.

Az ismeretek halmozásának képessége az életkor előrehaladtával általában gyengül. Ráadásul úgy tűnik, hogy a tanulásra való hajlam is éppoly egyenlőtlenül van elosztva, mint a pénz. Ezenkívül pedig - viszonylag rövid életünkben - az elvileg megszerezhető tudásnak csak a töredékét tudjuk feldolgozni. Ha mindent meg akarnánk tanulni, valószínűleg örökké kellene élnünk, de még akkor is sok mindent elfelejtenénk, amivel már régóta nem foglalkoztunk.

Az ismereteknek a mai emberiséget - az Interneten keresztül is - elárasztó bősége szakosodást követel meg. Az egészet ma már csak kevesen látják át. A tudásanyag szakosítása révén a tapasztalatok egyre inkább egyéniesednek, ami végül oda vezet, hogy egyre kevésbé értjük meg egymást. Mint ahogyan a tudás és tökéletesség utáni vágy Bábel tornyának építésekor is kommunikációs nehézségekbe torkollt, úgy itt is káoszba fullad az erre való törekvés. Csak a külsőségek számítanak már: üres szépségeket a valóságosnál is szebbnek állítanak be, bár olykor - mint pl. Pablo Picasso, Ossip Zadkine és más festők - beesett arcú, rongyos lényeknek ábrázolják őket.

Aki csak a külsőre irányul, az a külső szépséget hamar eszményivé stilizálja, még ha tudja is, hogy a benne rejlő ígéret sohasem válhat valóra. Ez az ígéret belénk ég, és tovább ösztönöz a tökéletesség keresésére, míg el nem érjük képességeink természet szabta határát.



A tökéletesség csak illúzió?



A tökéletesség nem lenne hát más, mint illúzió, a sóvárgó és szenvedő ember tévképzete, a fantáziánkból kipattant álom? A tökéletesség utáni törekvésben a tökéletlenség fejeződik ki. Másfelől viszont az a mélyen gyökerező vágy is megmutatkozik benne, hogy elérjünk valami magasabbat, hogy jobb és teljesebb létünk legyen. Ebben a feszültségi térben zajlik az életünk a maga csúcs- és mélypontjaival. Gyanakvóan kémleljük azon embertársainkat, akikben a tökéletesség leghalványabb jelét is észleljük.

A tökéletesség legcsekélyebb látszata is hihetetlen vonzerőt gyakorol ránk. Van benne valami, ami a szürke mindennapok fölé tud emelni minket. Azonban, főként a fiatalok, kőkeményen „ejtik” az effajta bálványokat, mihelyst áthatolnak a csillogó felszínen, és felismerik a mögötte kongó szánalmas ürességet. Nem érzünk-e csalódással vegyes megkönnyebbülést, ha valakiről megállapítjuk, hogy neki is vannak hibái? Hiszen egy igazán tökéletes ember kibírhatatlan lenne!

Mégis, a legmélyebb lényében mindenki tökéletességre vágyik. Mégpedig olyannyira, hogy naponta, sőt óránként belekapaszkodik a tökéletesség legapróbb jelébe. Aztán persze rájön, hogy ez is csak szappanbuborék. Mindenki máshová helyezi a tökéletesség mércéjét, hogy aztán felismerje, mennyire tökéletlen volt a célja. Így egész életünk egyetlen nagy álarcosbál, melyet állandó leleplezések tarkítanak.

„Akit rivaldafénybe löktek, akörül legendák kezdenek szövődni, mint a halottak körül. De a halott nem esik abba a kísértésbe, hogy táplálja a legendát, és saját képét valóságként fogadja el. Szegény, aki beleszeret abba a képbe, amelyet a közvélemény fest róla a hírnév mézesheteiben.” (Dag Hammarskjöld: Jelek az úton.)

Dag Hammarskjöld itt egy olyan helyzetet ír le, amelyben sokak benne találtatnak. Azt tapasztalják, hogy mások felnéznek rájuk, és igen könnyen kísértésbe esnek, hogy beleszeressenek abba a képbe, amelyet mások alkottak róluk. Hiszen nem sokkal nagyszerűbb-e ez a kép, mint a hétköznapi valóság?! Ki ne venné szívesen mások csodálatát és tiszteletét? Ebben a helyzetben még ellenségeink támadásait is élvezzük, mert toronymagas fölényben érezzük magunkat velük szemben, és felkeltjük a figyelmüket.

Ám ez a kép nem a valóság, így elkerülhetetlen, hogy még ezek az emberek is időről időre a tények kőkemény talaján érjenek földet. A látszat és a valóság közti szakadék megtapasztalása pedig döbbenetes élmény. Hány, de hány ember tört már össze emiatt?

Bár a látszat és a tökéletesség közti távolság a legnagyobb fáradozás ellenére is szinte alig csökken, mégsem adjuk fel, csupáncsak másképpen próbálkozunk. Vagy úgy, hogy önmagunkat igyekszünk lélek és test szerint tökéletesíteni, vagy úgy, hogy nemes és magasztos emberekkel és dolgokkal vesszük körül magunkat. Az ember tökéletessé akarja tenni megtört valóságát, de újból és újból kénytelen megállapítani, hogy eközben valahol falba ütközik.

Jézus mégis felszólítja tanítványait: „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.” (Máté 5,48) Ez vajon nem a földi létben keresendő tökéletesség? A földi dolgok és értékek tökéletessége? Hol a határ a tökéletességről alkotott saját elképzelésünk és az isteni tökéletesség között? Hogyan szabadulhat meg az ember a tévképzeteitől, amelyek akadályozzák őt ez utóbbi tökéletesség elérésében?



A földi ember misztériumai



Amíg a tökéletesség iránti vágy kielégítését a külsőségekben keressük, addig kudarcba fulladnak próbálkozásaink. Mert így folyton csak elfedjük a bennünk levő isteni tökéletesség forrásával való kapcsolatot. Mindazonáltal a dialektika területei igen tágasak, s így joggal beszélhetünk a lehetőségek végtelenjéről, amelybe szinte belevész az ember. A Pistis Sophia gnosztikus misztériumaiban le van írva, hogy a földi élet a tizenkét állatövi jegyen belül zajlik, és minden jegynek van egy pozitív és egy negatív pólusa. Ez összesen kétszer tizenkettő, azaz 24 életterület. A biológiai ember, ha úgy kívánja, kikutathatja ezeknek a területeknek a szinte végtelen sokrétűségét. Ugyanakkor már sokkal korábban is beláthatja, hogy ennek semmi értelme sincsen, mivel a vizsgált terület teljes egészében az isteni világon kívül esik. E felismerés révén egy visszavonhatatlan határhoz vezetik őt, amelynél biológiai tudatát hátra kell hagynia. Ez a határ az első igazi misztérium, amely elé állíthatják; ez a megismerhetetlen vagy elérhetetlen.

Az isteni tökéletesség az ismerhetetlen szférájában létezik. A földi embernek erről nincsen elképzelése, és így például Istennek nevezi. Normális esetben néma tiszteletet tanúsít ezzel az elképzelhetetlennel szemben, és saját misztériumaiba mélyed. A 24 természeti területre korlátozódik, ezzel pedig továbbra is bálványait szolgálja. De hogyan léphet ki ebből az állapotból, miként közeledhet az isteni tökéletességhez?

Ahhoz, hogy ezt megtehesse, mindenekelőtt meg kell benne lennie az igazi emberlét utáni, mélyen gyökerező vágyakozásnak. Ebben a vágyakozásban megpillantunk valamit a tökéletes életből, és egyúttal saját állapotunkat is egyre tisztábban látjuk. Minél érthetőbben tud aztán beszélni bennünk ez a vágyakozás, annál nyilvánvalóbb lesz számunkra, hogy földi személyiségünk sohasem emelkedhet az isteni tökéletesség állapotába. Ha nyitott szemmel körbetekintünk a világban, és saját állapotunkat őszinte szívvel megvizsgáljuk, ha ezt a belátást minden következményével együtt befogadjuk, akkor belső megszabadulást tapasztalunk. Öröm járja át szívünket, és belső Istenünk előtt így szólunk: „Igen, Uram, hadd legyek a természet szerint kevesebb. Vezess az úton, amelyen igazi önvalóm kibontakozhat, és igazi lelkem olyan új köntösbe burkolózhat, amelyet elmúlhatatlan anyagból varrtak.”

Lassanként tudatosul az emberben, mit is jelent az igazi tökéletesség. Az istenkeresőben ebből fényleni kezd valami, míg ő maga tökéletlen marad. Egyre inkább a Másiknak a tudatára ébred. Látja magában feltámadni a Másikat, de ő maga nem a Másik. Belső öröme a Másik növekedésével mégis fokozódik. Ebben a másikban igazi belső mesterét, eredeti alakját ismeri fel. Egyre jobban megtanulja átadni magát a Másiknak, és az újjá válás eme erejében minden földit maga mögött hagy.

Pál a következőket mondja erről a Filippibeliekhez írt levelében (3,12-16):

„Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekezem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus.

Atyámfiai, én enmagamról nem gondolom, hogy már elértem volna:

De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára.

Valakik annak okáért tökéletesek vagyunk, ilyen értelemben legyünk: és ha valamiben másképpen értetek, az Isten azt is ki fogja jelenteni néktek:

Csakhogy amire eljutottunk, ugyanabban egy szabály szerint járjunk, ugyanazon értelemben legyünk."



Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,