Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2003-as évfolyam

2003/3/ Aki nem azon van, hogy megszü­lessen, az a saját halálán munkálkodik

Pentagram > 2003-as évfolyam


„Aki nem azon van, hogy megszü­lessen, az a saját halálán munkálkodik”

Bob Dylan



Eugen Ionesco Az orrszarvú című színházi darabjában teljesen normális embereket ábrázol színes sokféleségükben, ahogyan a mindennapokban találkozhatunk velük. Mindegyiküknek egyéni jelleme és saját véleménye van, amelyet ha kell, tűzzel-vassal védelmeznek. Egy szép nyári vasárnapon - teljesen váratlanul - meg is kapják erre a lehetőséget.

E történet két személyről szól, Hansról és Behringerről. Párbeszédükben Ionesco egyértelműen elénk tárja ellentétes vonásaikat. Egy kis panzió kertjében ülnek az asztalnál. Hans nagyon jólöltözött, míg Behringer meglehetősen lezseren néz ki.

Hans: „Nincs vesztegetni való időm. Tudom, mi a kötelességem, és mit akarok elérni.Behringer: „Nem mindenkinek van olyan akaratereje, mint neked. Én egyszerűen nem tudom megszokni az életet.”

Hans: „Ahhoz mindenki hozzá tud szokni. Vagy te valami magasabb intelligenciájú lénynek képzeled magad? Magasabb szintű lény az, aki nem teljesíti a kötelességét!”

És ebben a pillanatban, a beszélgetés közben, valami nagyon szokatlan dolog történik. Egy orrszarvú cammog el fújtatva a beszélgetők mellett. A körülöttük lévők hevesen vitatkozni kezdenek egymással - Hans és Behringer is, míg újra vissza nem térnek előbbi témájukhoz.



„Az élet abnormális”



Behringer: „Vannak bizonyos félelmeim, melyeket nagyon nehezen tudok körülírni. Nem érzem magam otthon e világban. Ólomként nehezedik a teher a testemre, mintha valaki a hátamon ülne. Ez az, amihez nem tudok hozzászokni. Nem tudom, hogy önmagam vagyok-e.”

Hans: „Én nagyon-nagyon könnyűnek érzem magam. Könnyűnek és szabadnak. Erős vagyok, mert erkölcsi erőm van.

Behringer: „Nekem alig van erőm az élethez. Talán nem is látom már értelmét. Az élet abnormális dolog.”

Hans: „Az élet küzdelem. Nem küzdeni gyávaság. Mindig figyelemmel kell kísérni a dolgokat, a kor színvonalán. Nem nyugszom bele mindenbe. Mindig a helyes utat követem.”

Ismét egy orrszarvú dobogása és fújtatása hallatszik.

Az irodából, ahol Behringer is dolgozik, azok heves szóváltása hallatszik, akik látták az állatot. „Egy kövér szörnyeteg.” „És milyen undorító!” A személyzet egy embere még hiányzik. Nem, éppen most érkezik. Illetve érkezne, de nem tud feljönni a lépcsőn, mert összeroskad a súlya alatt. A férfi orrszarvúvá változott. De nem csak ő: hűséges hitvesként a felesége is követi.

Hans nincs jól. Beteg. Nem érzi jól magát. Hangja érdes és rekedt. Ruhái szorongatják, bőre lassan zöldes penészszínűvé válik. Fejfájása van, és nyugtalan. Behringer felkeresi őt, és az orrszarvúkról beszélgetnek.

Hans: „Az orrszarvúk tulajdonképpen ugyanolyanok, mint mi. Ugyanazokat a követelményeket támasztják az élettel szemben, mint mi, emberek.”

Behringer: „De hát nagyon jól tudod, mi a különbség az ember és az állat között, nem? Nekünk van erkölcsünk, amit nem lehet összevetni az állatok moráljával.”

Hans: „Ó, az ember! Mi az egyáltalán? Le kell győznünk a morálunkat. A természetnek megvannak a maga törvényei. Vissza kell térnünk az eredeti egységhez.”

Behringer, rémülten: „Te talán szívesen lennél orrszarvú?”

Hans: „Igen, miért is ne? Vannak olyan előnyei, amelyek nekem hiányoznak. Szeretem a változatosságot - a mocsarat, az ingoványt!”

Egyre nyugtalanabb lesz, ahogy átváltozik: a bőre, a hangja, a vad reakciói, a szarvak a homlokán. Hans orrszarvúvá változott.

A távolban eldübörög egy orrszarvúcsorda, mindent elsöpörve, ami az útjába kerül.



„A természet szeszélye”



Behringer nemigen érzi jól magát: „Ezek az orrszarvúk - talán mindez csak a természet szeszélye, vagy valami járvány? Rosszul lesz tőlük az ember. Talán nem elég jó hozzá a humorérzékem, hogy kívülről szemléljem ezt az egészet? Nem, nem hagy közömbösen a dolog.”

Kollégája: „Erről másként vélekedem. Nem lehet úgy élni, hogy az ember mindenből gondot csinál. Egyszerűen kezdek ehhez hozzászokni. Nem, ez nem fatalizmus, hanem bölcsesség. Gondolkodó lények vagyunk, nyitottak, toleránsak, nagylelkűek - ez a tudományos gondolkodás alapja.”

Behringer: „De ha egy ember orrszarvúvá változik... az nem lehet normális dolog!”

Kolléga: „Ki tudja, hol végződik a ‚normális', és hol kezdődik az ‚abnormális'? Mindenkinek joga van ahhoz, hogy továbbfejlődjön. Haladnod kell a korral, szociálisan kell gondolkodnod. Lassan megszokod, hogy a kisebbség többséggé válik. Kötelességünk, hogy felebarátainkat jóban-rosszban kövessük.”

Behringer: „A te kötelességed, hogy ez ellen védekezz! Maradj éber! Két lábbal állj a földön. Hiszen te EMBER vagy!“

Egyre több orrszarvú dübörög el. Útjuk közben mindent eltiporva és megsemmisítve meghódítják a várost.

Daisy, egy másik kolléganője: „Ó, felejtsd hát el az orrszavúkat. Vannak más dolgok is az életben. Azt keresd, ami hozzád illik. A bűntudat veszélyes dolog. Meg akarjuk próbálni, hogy ne érezzük bűnösnek magunkat. Megvan a boldogsághoz való jogunk.”

Behringer: „Ezt nem tehetem, mert a világ beteg.”

Daisy: „Az orrszarvúk az új emberek. Tetszetősek, és jól érzik magukat a bőrükben. Micsoda arcátlanság, hogy még csak nekünk vannak jogaink! Nem létezik abszolút jog. Az orrszarvúk világának is megvan a létjogosultsága.”

Behringer: „És a mi szeretetünk? Az hol marad? Az előbb még éppen arról a szeretetről beszéltél, amelynek meg kellene védenie bennünket az orrszarvúktól?”

Daisy: „A szeretet, ez a beteges érzés? Ez a gyengeség? Ezt nem mérheted össze azzal az erővel, amely ezekből a lényekből árad. Amikor még alig ismertük őket, akkor úgy láttuk, hogy ezek csak fújtatnak. De ez messze nem így van. Ők énekelnek. Ők nem trappolnak, hanem táncolnak. Nem durvák, hanem szépek. Ők az új istenek. Nekünk egymással azt hiszem nincs miről beszélgetnünk.”

Ismét fújtatás és dübörgés. Sötét porfelhő száll be az ablakon. Szkeptikusok, gondolkodók, szabadságkeresők, szorgos parasztok a szomszédból, igen, még Daisy is, mind orrszarvúvá változtak.



„Keresd a hozzád illőt”



Behringer, letörve: „Talán mégis úgy van, hogy ők szépek én meg undorító vagyok? Nem, nem megyek velük. Megvédem magamat a világtól. Én vagyok az utolsó ember. Kitartok a végsőkig, nem fogom megadni magam!”

Ionesco Daisyvel mondatja el a legfontosabbat: „Vannak még más dolgok is az életben. Keresd, ami hozzád illik. És Daisynek igaza van. Mert az embert a dialektikus természet gyermekeként, valamint mikrokozmosza számtalan lakójának utódaként sok hajtórugó mozgatja, és az agresszió különféle formáinak van kitéve. A saját lényében lévő ellentétek állandó konfliktushelyzetbe kényszerítik. Ez az ára annak, hogy azt mondhassa: „Én vagyok!” Ez nagyon nagy ár, amely szakadatlanul félelmekkel és gondokkal nyugtalanítja. Gondoskodnia kell róla, hogy mulandó énje ne hagyja el. Így kész arra, hogy a csalás, az önámítás és a kompromisszumok világát elfogadja. De ezt az egész nyomort át kellene látnia, mielőtt túl késő, mielőtt elnyeli, megkötözi saját téveszméje, és az őt manipuláló erők cinkosává válik. Daisy megpróbálja meggyőzni kollégáját, Behringert azzal a sürgető felhívással, hogy ne érezze bűnösnek magát, mert megvan a boldogsághoz való joga.

No és Behringer? Környezete számára ő egy világtól elzárkózott bolond. Tartson ki? Egy olyan világban, amelyben az orrszarvúk átveszik a vezetést, nem tud és nem is akar többé élni. Ösztönös megérzéssel látja közeledni a katasztrófát, és elutasítja azt, aki az állattal azonosul. Nem ismeri ugyan azokat az erőket és hatalmakat, melyek az emberben az állatot manipulálják és unszolják, de felismeri jelenlétüket. „Vannak bizonyos félelmeim, melyeket nagyon nehezen tudok körülírni. Nem érzem magam otthon e világban” - mondja Hansnak. Majd megállapítja, hogy a földi ember léte abnormális, valótlanság, egy „álom”. Mi értelme az ilyen létnek?

Behringer számára egyetlen alternatíva létezik: az igaz ember szembeállítása egy céltalanná váló világgal. Ám felmerül a kérdés: ki ez az igaz ember, és hogy néz ki? Mindenesetre tökéletesen más, mint az orrszarvú-ember. Ő az eredeti lélekember, aki a szívben megváltásra vágyik. Fel kell őt ébreszteni, fel kell támadnia, élnie kell.

Bob Dylan, az amerikai pop- és balladaénekes írja egyik dalában: „Aki nem azon van, hogy megszülessen, az a saját halálán munkálkodik”.

Minden születés fájdalommal jár, a még magzati állapotban lévő lélek megszületése is, ám ez végtelen hálát és örömöt okoz. Az új lélek az ősatomból keletkezik. Az ember szívében születik meg! Most! Napjainkban! Akinek szabad felfedeznie ezt a misztériumot, az rálép arra az útra, amely a „jó véghez” vezet.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,