Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2003-as évfolyam

2003/4/ A negyedik dimenzió az indiai filozófiában

Pentagram > 2003-as évfolyam


Az idő titkának keresése



Az anyagi világot durva- és finom-anyagi részével együtt az idő és a tér határozza meg. Ezért az itt élő lényeken is a téridőrend uralkodik; a keletkezésre és születésre bizonyos idő után halál és elmúlás következik.



Az időről alkotott elképzeléseink nagy hatással vannak világnézetünkre, tapasztalatainkra és jövőképünkre. Gyakran érezzük mégis azt az erős belső ösztönzést, hogy az idő világában látszólag megszokott lehetőségek, felfogások, valamint az időhöz kötöttség alapjait kikutassuk.

Ez az ellentmondás minden civilizációban ősidők óta foglalkoztatta az emberiséget. Bár mindannyian ebben a téridőrendben élünk, a különböző kultúrák népei az idő lényegét illetően teljesen eltérő eredményekre jutottak. A mi nyugati szemléletünk szerint például az idő egy vektor, amely megfordíthatatlanul irányul a jelenből a jövőbe, ezért az időt lineárisan mérjük, a másodperc töredékének pontosságával. E meghatározott „idő­rács” a háttere mindennek, ami történik, ezen keresztül éljük át, értjük meg, és számunkra mindez „objektív­nek” látszik. De más felfogások szerint - mint Ázsia két legnagyobb civilizációja, a kínai és az indiai szerint - az idő körfordulatokban vagy spirálisokban telik. Ahogyan az ember lát és tapasztal, a tudatától függ. Ezért az idő nem objektív létező, hanem szubjektív, és e szubjektív időállapotoknak sokféle változata van. Így nem csodálkozhatunk, ha az indiai időrendszer a nyugati felfogás számára nem megbízható, mert aszerint a legtöbb történelmi esemény egyszerűen „nagyon hosszú idővel ezelőtt” történt. Az idő a világ háttereként nem alkot objektív hálót, mégis a világ lényeges része.



Szentségtelen és megszentelt idő



A külső eseményeken az idő uralkodik. Mindent, ami történik, az idő mintegy „feljegyez”. Minden ok és hatás összefügg, amely ismét oka lesz egy következő gondolatnak, érzésnek vagy cselekedetnek. Az indiai hagyomány e folyamatokat a „szentségtelen idő” áramához sorolja, amely logikusan vezet a jelenből a jövőbe. A szentségtelen életben a jelen hatással van a jövőre, de a múltat nem befolyásolhatja, így megegyezik az idővektor formájával. Az időt csak a jelenben - ebben a pillanatban - lehet befolyásolni, melynek hatása a jövőben fog megnyilvánulni. Azonban ezzel párhuzamosan létezik egy másik időáram is, amely a jelenből a múltba, az eredethez vezet. A „szentelt idő” tehát fordított lefolyású, mint a „szentségtelen idő”.



Az idő vége a szenvedés vége



A szentelt időben mély megértés bontakozik ki bennünk, amely véget vet a tudatlanságnak. A szenvedésnek és tudatlanságnak nincs kezdete. Buddha azt mondta, hogy ezek mindig ott vannak a földi teremtésben, de végérvényesen eltűnnek, ha az idő dimenziója feloszlik.

„Ez a különös, mély megértés megmagyarázza a múltat, eloszlat minden tudatlanságot, feltárja a korlátozott tapasztalatok harmóniáját, és így befolyásolja a múltat. Ebben az értelemben a megvilágosodás elérhető közvetlenül és nehézségek nélkül, melynek fénye hosszú időre, akár egy egész életre is kiterjedhet. Az ilyen szembefutó pillanatok érzékelése a 'megszentelt időben' lehetséges.”1

Akinek tudatában tehát jelen van a mély megértés dimenziója, „egyidejűleg” két eltérő időállapotban él. Személyes időrendje szerint a szentségtelen, növekvő, új tudatállapotával pedig a szentelt időhöz tartozik.

A szentségtelen időt egy hömpölygő tűzfolyam kidobott hordaléksalakjához hasonlíthatnánk. A szentségtelen időben az emberi tudat a fogaskerék fogaihoz hasonlóan kapcsolódik a felszínhez, míg a szentelt idő állapotában tűzszellemként merül a tűzáramba, melyben a salaktól függetlenül, szabadon mozoghat.



A negyedik dimenzió



Az indiai hagyományban minden tudatállapotnak külön elnevezése van. Az éber tudat neve jagrat. Azt az álomtudatot, amely a tisztánlátással függ össze, svapnának, a mély alvás tudatállapotát pedig susuptának nevezik. A negyedik tudatállapotot az álomtalan alváshoz hasonlítják, és turiyának hívják. Ez az állapot felel meg a szentelt idő megélésének. Ebbe a tudatállapotba sohasem léphetünk be véletlenül vagy mellékesen, hanem csak egy tudati folyamat eredményeként.

Ez a folyamat feltételezi, hogy az ember három tudatállapotával tudatosan megéli, egyesíti és átszellemíti azt, ami saját valóságának három szférájában történik. Akkor ébredhet fel negyedikként az az állapot, amely teljesen megszabadítja, és az élő jelenbe állítja őt. A filozófus és kultúrantropológus Jean Gebser, Eredet és jelen című munkájában részletesen foglalkozik ezzel a témával. Felvázolja egy új tudatállapot képét, amit „aperspektivikusnak” vagy „integrálisnak”, összegezőnek nevez.

Ez sok tekintetben hasonlít a szentelt időben tapasztalt „mély megértés” indiai felfogásához. Az integrális tudatállapotban az ember alapjaiban érzékeli a világot, és már nem kötődik kizárólag az érzéki világ élményeihez, tapasztalataihoz és elképzeléseihez. „Aki az alapok tudatára ébredt, azt már nem zavarja meg többé az abból keletkező formák sokfélesége, változékonysága vagy korlátozottsága. Aki az eddig teljesen alapvető három időformát realizálta, és így határozottá tudta tenni, az tudatos a negyedik dimenzióban.” Gebser a továbbiakban azt mondja: „Az eredet mindig időszerű a jelenben. Nem kezdet, mert minden kezdet időhöz van kötve. A jelen pedig nemcsak a most, a mai nap, a pillanat, és nem része az időnek, hanem egy teljes feladat, s ezáltal mindig eredeti is. Aki az eredetet és a jelent teljességében fel tudja dolgozni, meg tudja valósítani és meg tudja tapasztalni, az legyőzte a kezdetet, a véget, és minden időlegest.”2



Én vagyok az idő, amely a Földet kioltja



A Bhagavad-gitá története Arjuna herceg és isteni tanítója, Krisna beszélgetéseiről szól, két ellenséges sereg harca előtt egy csatamezőn.

Krisna azt mondja: „Én vagyok minden teremtmény legbensőbb lénye, amely ott lakozik minden élőlény szívében. Én vagyok a kezdet, a közép és a vég. (X.20) Amikor később Arjuna megláthatja Krisna egyetemes alakját, így kiált fel: „Kezek, testek, szájak, szemek - mindenütt téged látlak, s alakod elvész a határtalanban. Nincs kezdeted, nincs közeped, nincs véged, nincs forrásod, mindenség Ura, látom egyetemes formádat”. (XI.16) Az Úr később azt válaszolja: „Valóban én vagyok az idő, világok hatalmas kioltója.” (XI.32)





Források:



1 E.C.G. Sudarshan: Az idő az indiai hagyományban. Közzétéve az Interneten (1991. november).

2 Jean Gebser: Eredet és a jelen. DTV-kézikönyv, München, 1973.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,