Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2003-as évfolyam

2003/4/ Az ember illúziókból él

Pentagram > 2003-as évfolyam


Mi is valójában a jelenségek világa? Maya. Mi ennek a megnyilvánulásnak az oka? A tudatlanságunk. És mi ez a tudatlanság? Megint csak Maya. Mayának nevezzük azt a szemfényvesztést, mely a korlátozottság (avara­na) valamint a gyűlölet és vágy (vik­shepa) folytán keletkezik. Maya az illúziók kialakulásának oka.



Az eredeti ember hatalommal megáldott, hétszeresen megnyilvánult lény volt, melynek legmagasabb nézetét Indiában Atmannak nevezik. Atman halhatatlan, jelenleg azonban nem tud megnyilatkozni, mivel a múlandó világ jelenségei leárnyékolják. Számos indiai írásműben ezeket a durva- és finomanyagi jelenségeket, melyeknek testünk is része, Mayának nevezik. Ahhoz, hogy Atman kiszabadulhasson Maya szorító öleléséből, fel kell fedezni és életre kell kelteni a „lótuszvirág ékkövét”, a szívben szunnyadó isteni magot.

Mayát kozmikus erőként írják le, amely illúziókat teremt, és gondoskodik a káprázat érzékelhetőségéről is. A hindu filozófia csak a mozdulatlan és változatlan dolgokat tekinti valóságnak. Minden egyéb, ami mulandó, tehát van kezdete és vége, az Maya. Ezzel az erővel teremtette az eredeti ember a halandó megnyilvánulásokat, melyekkel végül önmaga is azonosult. Így az eredeti ember is Mayává, tehát illúzióvá és valótlansággá vált.

Lehetőségként minden részecske, anyag és erő rendelkezésre áll az Isten által teremtett ősanyagban - csakúgy, mint minden mulandó formában is. Az „örök lehetőség” tehát ott rejlik még a szívünkben, az istentudat azonban lassanként veszendőbe ment. Így két, egymástól teljesen különböző tudatállapot állt elő: a Maya fogságában vergődő ember tudata, és annak a tudata, akiben Atman a maga legtisztább formájában beszél, aki egy és azonos Brahmannal.

Minden, ami halandó, ehhez az egyetlen valósághoz tartozik, amelyről az ősi hindu bölcsesség beszél. Ami az alantas tudat fogságában van, az nem valós, és ezért Mayának nevezik. A jelenségek világa ellentétes az isteni világgal. Istenen kívül tehát nem létezik semmi sem. A halandó megnyilvánulások az isteni élet fel nem szabadult részei, melyek Maya erejéből keletkeznek és szűnnek meg, míg Atmant - a mindig létezőt - nem érinti a születés, alakulás és halál körforgása.

Ennél a pontnál felmerül a kérdés, hogy a személyiség vajon valóság-e vagy illúzió. A földi lény számára a mindennapi élet a maga örömeivel és gondjaival nagyon is valóságos - számára gyakran ez az egyetlen realitás. Állandóan harcol: küzd a csalóka boldogságért, jelentéktelen eszményeiért, öregedő testéért, törékeny egészségéért, összekuszált értelméért, fenyegetett hatalmáért és gyarapodó vagy fogyatkozó birtokáért. Olyan harc ez, melyet nem nyerhet meg. Végül fel kell adnia, és mindent el kell veszítenie, hiszen birtoka csupán Maya. Tökéletlen tudatával nem képes kifürkészni az isteni megnyilvánulást, ezért számára ez csak 'semmi', üresség, nem létező. És harcol ellene, mert az kikezdi és feloszlatja még azt a csekély biztonságot is, amit magáénak vél.



Fellebbenteni Maya fátylát



India szellemi hagyománya a halált egészen másként értelmezi, mint napjaink anyagelvű embere. Mivel az anyagban leélt földi élet csak káprázat, vagyis Maya, halálunkkor semmi lényegeset nem veszítünk el, csupán „Maya fátyla” lebben félre. Csak akkor nyerhetjük el az isteni tudatállapotot, ha saját lényünkben keressük és találjuk meg Atmant, akinek fel kell ébrednie bennünk.

Az indiai iratokban az illúziók világát, Maya világát gyakran hasonlítják délibábhoz is. A sivatagi vándor a messzeségben egy oázist vél megpillantani. Szeme előtt víz, árnyat adó pálmák, vagy akár egész városok, emberek, állatok tűnnek fel. Amint azonban közelebb ér, az egész varázskép semmivé foszlik. Az állítólagos valóságról kiderül, hogy pusztán délibáb volt. Maya is ilyen érzéki csalódás, a korlátozott tudat tévútja. Földi életünket néha álomhoz hasonlítják. Nincs abszolút különbség az álombeli érzékelések és az ébrenléti állapot között. Ezért állítják az indiai bölcsek, hogy az ébrenlét állapotában érzékelt világ pontosan annyira irreális, mint egy éjjeli álom. Csak a földi tudatállapot fogságában raboskodó tudatlan ember tartja valóságosnak a jelenségek világát. Aki azonban áttört ezen a korláton, akiben felébredt a szellemmag, és így szabad valamit észlelnie a Maya által lefátyolozott valóságból, az felfedezi, hogy a halandó világ semmiben sem hasonlít az isteni valósághoz.



Hoznál nekem egy kis vizet?



A régi indiai bölcsek mindig arra törekedtek, hogy felébredjenek az álmok és megtévesztések világából, és újra eggyé váljanak Atmannal. E két tudatállapotot Maya fátyla választja el. Mivel azonban Brahmanon kívül nem létezik semmi sem, Maya eredetének is az isteniben kell nyugodnia. Fel kell tehát ismerni az illúzió természetét ahhoz, hogy megtalálhassuk az illúzió lefátyolozta utat. Ezt a folyamatot különböző történetekben fogalmazták meg. Az egyik ilyen elbeszélés hőse Narada, a félisteni aszkéta, aki arra kéri a legfelsőbb lényt, Visnut, hogy fedje fel előtte Maya titkát.

- Mutasd meg nekem Mayád mágikus hatalmát - kérte Narada, és az Isten így válaszolt:

- Teljesítem a kérésedet, jer velem!

Így kezdődik ez a példabeszédszerű történet:

A remetekunyhó barátságos árnyékából Visnu a perzselő napsütés könyörtelen izzásában égő, kopár vidékre vezette Naradát. Hamarosan mindketten igen megszomjaztak. A kápráztató fényben egy közeli tanya kunyhóinak szalmatetőit pillantották meg. Visnu megkérdezte Naradától:

- Elmennél oda, és hoznál nekem egy kis vizet?

- Hogyne, uram - válaszolta a szentéletű, és elindult a kunyhók felé, míg az Isten egy szikla árnyékába vonult vissza, hogy ott várja Narada visszatértét.

Narada a településhez érve bekopogott az első ajtón. Csodálatos szépségű leány nyitotta ki, és a szent férfi olyasmit élt át, amiről eddig még csak nem is álmodott: a leány szeme megigézte. Isteni ura és barátja szeméhez hasonlított. Narada csak állt csodálkozva, és teljesen elfelejtette, hogy miért is jött tulajdonképpen. A barátságos leány szelíden üdvözölte, és hangja arany kígyóként fonta körül Narada nyakát. Szinte álomban mozogva lépett be az ajtón. A ház lakói a legnagyobb udvariassággal fordultak felé, és a zavar legkisebb jelét sem mutatták. Tiszteletteljesen fogadták, amint az egy szentnek kijár, de valahogy nem idegenként, hanem régen látott kedves ismerősként bántak vele. Narada, akit mélyen megérintett vidámságuk és kedves modoruk, ott maradt, és teljesen otthon érezte magát náluk. Senki nem kérdezte tőle, hogy miért jött; úgy viselkedtek vele, mintha réges-régen a családhoz tartozott volna. Amikor pedig egy idő után az apától megkérte a leány kezét, elhatározását mindenki természetesnek vette. A család tagja lett, és osztozott velük a paraszti élet ősi gondjaiban és egyszerű örömeiben.

Tizenkét év telt el így; közben három gyermeke született. Apósa halála után Na­rada lett a család feje, megörökölte a birtokot, és gazdálkodott rajta. Állatokat tenyésztett, és művelte a földet. A tizenkettedik esztendőben az esős évszak szokatlanul hevesen köszöntött be: a folyók megáradtak, az égből vízesésszerű eső zuhogott, és a váratlan árvíz elöntötte a kis falut. Az áradat egy éjszakán elsodorta a szalmakunyhókat, a jószágokat, és mindenkinek menekülnie kellett. Nara­da is megpróbált a lehető leggyorsabban menekülni, miközben egyik kezével feleségét támogatta, a másikkal két gyermekének segített, nyakában pedig a legkisebb kapaszkodott. A szurokfekete éjben igyekezve, esőtől korbácsolva gázolt a csúszós sárban, bukdácsolt az örvénylő vízben. Egy vízörvény ereje azonban hirtelen megtántorította. Több volt rajta a teher, mint amennyit képes volt vinni, és az örvény hatalmas erővel húzta lábait a mélybe. Megbotlott, mire a harmadik gyermek lecsúszva a válláról beleveszett a morajló sötétségbe. Ekkor Narada kétségbeesett jajkiáltással elengedte a másik két gyermek kezét, és a legkisebb után kapott, de már későn. Az árvíz eközben a másik két gyermekét is rögtön elsodorta, és még mielőtt szerencsétlenségét felfoghatta volna, az ár ereje elszakította tőle feleségét is, sőt, a saját lábáról is leverte. Narada fejjel lefelé, tehetetlen fatuskóként zuhant a meredeken lezúgó áradatba. Eszméletlenül sodródott tovább, míg végül fennakadt egy kis sziklán. Amikor magához tért, csak egy szennyes árral borított hatalmas területet látott. Narada tehetetlenségében már csak zokogni tudott.

- Gyermekem! - szólalt meg végül a jól ismert, baráti hang, melyre Naradá­nak majdnem elállt a szívverése. - Hol van a víz, amiért elindultál? Már több mint fél órája várok rád.

Narada megfordult. A víz eltűnt, s helyette szemei a déli naptól izzó sivatagra hunyorogtak. Visnu pedig ott állt mellette. A szép ajkakon még ott játszott a mosoly, és a roppant vonások szelíd kérdésre nyíltak: - Megérted most már az én Mayám titkát?

Visnu Mayájának hatalmában áll, hogy különféle megjelenési formákat vegyen fel. Megigézi Naradát, aki emiatt azokkal a nevekkel és formákkal azonosul, amelyeket Visnu Mayája vetített elé. Elfelejti, hogy eredetileg milyen kérdést tett fel, megfeledkezik Visnuról. Narada számára a képzelt „élet” válik valósággá. Csupán félórányira vész bele az illúziók világába - amely számára tizenkét évnek tűnik; hasonlóan egy pillanatig tartó álomhoz, melyben lejátszódhat órák vagy akár évek története is. Az idő és a tér a tudat függvényei. Visnu számára csak fél óra telt el.

Narada meg akarta ismerni Maya okát és rejtélyét. Egy csodálatos szépségű leány formájában találkozott vele. Maya ereje itt csábító nőként jelenik meg, ami arra készteti Naradát, hogy átadja magát az illúziók világának. Elhagyja a Paradicsomot, amelynek kapui bezárulnak mögötte. Megkezdődik Narada története, vagyis „bukása”. Megosztja a családdal a paraszti élet fáradalmait és örömeit. Műveli a földet, s bekapcsolódik a születés és halál vérkeringésébe. Narada megtapasztalja az örömöt és a szenvedést; felfedezi azonban, hogy a mulandót nem képes megtartani. Elveszíti birtokát, feleségét, gyermekeit, önmagát, az egész Maya-világot.

A víz az isteni ősanyag jelképe, melynek nézeteit és elemeit Maya ereje átalakítja. Ez a mozgásba hozott ősanyag árvízzé válik, minden mulandó sírjává.

Narada azt az embert jelképezi, aki enged a tudatlanság és a vágy csábításának. Ezért mindent, amit megszerzett, újra meg újra elveszít. A valódi összefüggésekkel kapcsolatos tudatlansága hosszú inkarnációkon keresztül a téridő fogságában tartja. Teljesen belesüllyed az anyagba, és maga is természeti megnyilvánulássá válik, akin a természet erői uralkodnak.

Az intellektuálisan kiművelt anyagelvű ember tudatállapota még számos megtestesülés után sem képes arra, hogy egyszerűen félrelebbentse Maya fátylát. Az ilyeneknek korunkban új utat mutatnak. Ők is a szívben még meglévő vetőmagnál kezdik, de emellett megmutatják nekik azt is, hogyan kell elkerülni vagy az útból félretolni azokat az akadályokat, melyek az indiai korszakban még egyáltalán nem, vagy csak alig léteztek. Az eredeti isteni élet megváltásra vár a szívünkben, és napjaink megkristályosodott embere állapotának megfelelően kap segítséget ahhoz, hogy megszabadíthassa és életre kelthesse ezt az isteni elvet. Ahogyan egykor az örök „halt meg” a mulandóban, úgy kell most a mulandónak meghalnia az örökben: aki el akarja veszíteni „énjét”, az meg fogja találni az isteni „Én vagyok”-ot. A halálnak és az újbóli születésnek ebben a folyamatában a halhatatlan ember vetőmagját megszabadítják a jelenségek - a gondolkozási formák és félelmek - bilincseitől, amelyek őt - mint Naradát - fogságban tartják.

Így a cél mindenki számára azonos tegnap, ma és holnap is: az isteni életterület elérése, és visszatérés az atyai házba. A tan és a szabadulás módja pedig mindenkor igazodik a tudatállapot változásához, hogy a tanítás új felismerésére és az út bejárására mindig meglegyen a ehetőség.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,