Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2003-as évfolyam

2003/4/ Múlt, jelen és jövő káprázata

Pentagram > 2003-as évfolyam


A kozmosz legtöbb indiai ábrázolása az ellentétek világára és a látszatra utal. Egy „emeletes” világot mutatnak be, mely az alvilág pokoli területeitől, az emberek világán keresztül, egészen a másvilág legmagasabb istenségeihez nyúlik fel.



A világ egy ős-óceánban úszik, melyben Yama, a halálisten uralkodik a legmagasabb szféráktól a legsötétebbekig, örök változást és mulandóságot keltve. Itt még a legmagasságosabb Olümposz istenei sem hibátlanok, és legendák tanúskodnak elvakultságukról, és bukásukról az univerzum mélyebb és durvább részeibe.

Múlt, jelen és jövő a régi indiai elképzelések szerint nem valóságosak. Az idő a keletkezés és pusztulás színpada, mulandóság és látszat, amely a térrel együtt az ellentétek világához (dvanda) tartozik. Mindkettő, az idő és a tér is „a gunák játékából szövődött”. A három guna annak a kötélnek a három fonata, amellyel az embert a halál és újjászületés kerekéhez kötözték1:

tamasz a restség, a tudatlanság, mely a hanyagsággal és a közömbösséggel tart fogva;

radzsasz a cselekvés, az aktivitás, amely a büszkeséggel, a hírnév utáni vággyal, és a tevékenységek iránti vonzalommal kötöz meg;

szattva a harmóniát, a békét és a tisztaságot jelképezi, a boldogsággal és az ismeret utáni vággyal tart rabságban.



A nyugati ember számára meglepő lehet, hogy a régi indiaiak a harmóniát és a békét is földhöz kötő nézetnek tartották. Ez a mi, nyugat-európai etikánk számára teljesen idegennek és visszásnak tűnhet. Gnosztikus szempontból vizsgálva azonban ez kétségtelenül valóság, mivel e dualisztikus világban a jó és a rossz elválaszthatatlanul összefonódik, s ezért az emberi jóság élteti a gonoszságot, és viszont. A túlzott „jóságkultúra” nem elegendő a valódi megváltáshoz és megszabaduláshoz.

Az a szemlélet, ahogyan az ősi India könnyen érthető, tudomány előtti nyelvezetében és képeiben a világot elénk tárják, minden, csak nem szép. Ez az ábrázolás azonban nem képzelgés, hanem a rajtunk uralkodó erők és tudatállapotunk igen pontos leírása. Ebben a rendszerben is található viszont egy olyan részlet, amely helyreállítja az Abszolúttal való kapcsolatot. Ez az Axis Mundi, a világ tengelye, Meru világhegye, melynek csúcsa az átlagos halandó számára az elérhetetlenség felhőibe vész. Ez a hegy ugyan­akkor a világ közepén áll, a centrumban - vagy másképp szemlélve - Földünk szívében.

Így a fáradságos visszatéréseken, az ámításokon és a világban történő szenvedésteli emelkedéseken és lesüllyedéseken túl van egy örök alapelv, mely az ős-pránával a legmélyebb poklot és a legnagyobb magasságokat is áthatja, és az egész világot átöleli. „Isten nem hagyja el kezeinek alkotásait” - ahogyan a Biblia fejezi ki.



Egy világkorszak négy szakaszból áll



Az ősi indiaiak világunkat „hanyatló” világnak látták, mely egyre jobban belevész az ellentétekbe (dvanda) és az illúzióba (maya). Jelenleg a legmélyebb ponton állunk, a matériában, a durva-anyagiságban és sötétségben. Ezt a lesüllyedést az elanyagtalanodás fogja követni.

Egy világkorszak négy, különböző időtartamú szakaszból áll, melyekből az első a leghosszabb, és az utolsó a legrövidebb. A rövidülő időszakok az eredeti szentség kiszorulását, a folyamatos megkristályosodást és a durva anyagi területekre történő alámerülést jelentik. Emiatt az isteni erők befolyása, majd az embereket és a világot segítő magasrendű beavatottak „leereszkedése” (avatar, ahogyan Visnu inkarnációit nevezik) egyre nehezebbé és ritkábbá válik.2

A Krita Yuga időszakában a Dhar­ma, az egyetemes erő, vagy más néven Gnózis még az egész univerzumot áthatja. Minden élőlény az isteni rend betöltésének szenteli magát. A Krita a kockajáték nagy dobása. A négyes szám a teljességgel kapcsolatos. Az első időszak önmagában nyugszik, „négy lábon áll”.

A Treta Yuga-ban felgyorsul a világ menete. A szent Dharma már csak háromnegyed részben van jelen. A szent törvények már nem spontán cselekedetekben nyilvánulnak meg, hanem tanítani és tanulni kell őket. Az isteni rend „már csak három lábon áll”.

A Dvapara Yuga (dva = kettő) a tökéletes és a tökéletlen közötti egyensúly időszaka. A szent rendről tanúskodó közvetlen ismeret egyre jobban elhalványul.

A Kali Yuga-ban (kala = fekete, sötét) a hagyományos, szent normák teljesen veszendőbe mennek. A kockajátékban kali a vesztes dobás. A Visnu Purana szerint a Kali Yuga akkor következik be, „amikor a társadalom olyan állapotba kerül, ahol a gazdagság adja a hatalmat, a birtok lesz az erények egyetlen forrása, a szenvedély az egyetlen kötelék férfi és nő között, a csalás az életben elért sikerek alapja, s a testi szerelem az örömhöz vezető egyetlen út...”3

A Kali Yuga rövidsége az isteni, a Dharma hiányával függ össze. Idejét 432 000 évben adták meg. Jelenleg ebben az időszakban élünk, melynek kezdetét az istenember, Krisna halálának napjától számítják (Krisztus előtt 3120. körül).



Széttörni a tudatlanság burkát



Az ember célja, hogy megszabadítsa önmagában a halhatatlan isteni lényeget, s újra egyesítse az egyetemes isteni brahmannal, amit az Upanisa­dokban csodálatos szavakkal énekelnek meg. Ez azonban csak akkor sikerülhet, ha széttörték a „tudatlanság öt rétegét”, ahogyan ezt Shankara nevezte.4

India egész szellemi történelme annak a törekvésnek a lenyomata, hogy megpróbálják végigkísérni az embert anyagba süllyedésében, és megmutassák neki az istenivel való újraegyesülés lehetőségét; hogy ezzel eloldozzák az újjászületések sorozatától, s megszabadítsák maya, az ámítás fogságából. Ez az eloldozás a kezdetekkor még egyszerűen végbemehetett a „fátylak széttépésével”, az anyagvilág valótlanságának puszta felismerésével, később azonban az ösvény következetes bejárása lett a feltétel, melynek törvényszerűségét többek között a buddhizmusban fogalmazták meg. Ez azt jelenti, hogy minél inkább belesüllyedünk a durva-anyagba, úgy változnak az istenivel való egyesülés lehetőségei is. Ötszáz évvel Buddha után Jézus félreérthetetlenül kijelentette: „Az én országom nem ebből a világból való.Aki őt követte, az olyan útra tért, melyen az alantasnak meg kell halnia, hogy helyet biztosítson a megújult lélek számára

Az ősi indiai tanításokban a halál még pusztán a mulandó világ magától értetődő jelensége, s nem az alacsonyrendű én szükségszerű áldozata. Ezért nyilvánvaló, hogy azok a módszerek, melyeket az ősi India szellemi hagyománya őrzött meg, olyan embertípuson alapulnak, mely a ma nyugaton élőktől gyökeresen különbözik. Az akkori tudatállapot még nem volt ennyire egyéniesedett; még nem süllyedt le annyira a durva-anyagba, mint a nyugati ember végsőkig kiélezett, s pusztán a jólétre irányuló individualitása. Az ősi Indiában ehhez járult még az egyén sajátos kapcsolata a vérségi közösségekkel, mint a klán és a család, melyben mindenki a szó szoros értelmében csoportjának egy „szerve” volt. Gondolkodási, érzelmi és cselekedeti életét teljesen ezek a csoportok határozták meg. A személyiség szabadságának nagy illúziója, mely a modern fogyasztói társadalmakat az egész világon lelkesíti, még nem létezett.

Amikor manapság a nyugati ember erős érdeklődéssel fordul az ősi keleti módszerek felé, akkor az elmondottak alapján érdemes lenne egyszer átgondolni, hogy a „keleti bölcsesség” iránti igény ugyanakkor nem függ-e össze az egyéniség-előtti, csoporttudatos történelmi állapotra irányuló vágyakozással is, amikor a világ még „üdvös” volt és megadta az élet értelmét. Ez az értelem manapság a többség számára visszavonhatatlanul elveszett. A szellemi megszabaduláshoz vezető út azonban - ahogyan már az ősi indiaiak is tanították - mindig az aktuális jelenben kezdődik.

„Mi nem látható, mert túl van szemeden,

a szív üregében rejlő ősi titkot,

aki legbenső lelkéig igázva

tudja, túljut a gondon és élvezeten.



Nem hal meg a tudó, sohasem szülték,

nem lesz semmivé, nincs valahonnan.

Ősöreg, szakadatlan-születetlen,

ha a test meg is hal, őt meg nem ölték.

A kicsinél kisebb, a nagyot meghaladja,

Lélekként rejlik a lények szívében,

gondja-tűnötten a roppant nagy Lelket

Teremtő kegyéből a vágytalan látja.



Távol áll a Lélek bármiféle szótól,

az értelemtől, a sok tanulástól.

Csak akit ő választ, az érti meg őt,

annak ölt majd testet saját magától.”




(Yama, a halálisten tanítása Nacsikétasznak. Tenigl-Takács László fordítása.5)



Források:



1,2,3 Heinrich Zimmer: India filozófiája és vallása, Baden-Baden, 1973; és Az indiai művészet és kultúra mítoszai és szimbólumai, Zürich, 1951.

4 Ez az „öt burok” a nyugati ezoterikus tanokban leírt finomanyagi testekkel egyezik meg: a táplálékkal fenntartott anyagi test, az étererőkből álló élettest, az érzékszervek és a lelkület alkotta réteg, a tudás és megértés rétege, és a boldogság (ananda) által keletkezett réteg.

5 Upanisadok. Fordította: Tenigl-Takács László, Ursus kiadó 1998. Katha-Upanisad, 2. szakasz, 12., 18., 20. és 23. versszak.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,