2004/2/ A látható valóság nem a valódi természet

Pentagram > 2004-es évfolyam

Vlagyimir Szolovjev (1853-1900) Oroszország „Ezüst korszakának” egyik legfontosabb filozófusa és költője volt. E mélyreható változások időszakában a hagyományos szellemi értékek is csaknem elhomályosultak. Szolovjev sajátos világnézetével különösen nagy hatással volt a szimbolistákra.



Szolovjev, a Moszkvai Egyetem történelem-filológia szakos hallgatója és egyúttal a Moszkvai Egyházi Akadémia tagja, még alig volt húsz éves, amikor világosan felismerte életfeladatát. Unokanővérének, Jekatyerina Vlagyimirovna Romanovának így ír erről egyik levelében:

„A szellemi világ kettéhasadt. A kereszténység abszolút igazság, melyet azonban egy oktalan forma foglal magába, ezért idegen a mai ember számára; kelet és nyugat - vagyis a forma nélküli tartalom és a tartalom nélküli forma - megosztottságának korszaka véget ér, és arra törekszik, hogy egy új, hatalmas szintézisben egyesüljön.”

1874-ben, a Moszkvai Egyetem docensi székfoglaló előadásában azt mondja: „A látható valóság nem vehető komolyan, mert nem a valódi természet, hanem annak csak egy álarca, csupán 'Ízisz fátyla'.”

Ez a tudat hatja át egész világképét és minden előadását. Hogy ebben a gondolatvilágban jobban elmélyülhessen, egy évet Londonban tölt. Ott, a British Múzeumban újra megismétlődik az a látomás, melyet kilenc éves gyermekként már átélt: megpillantja Szophiát, az isteni Bölcsességet, bensőjébe pedig mélyen belevésődik a megbízás, hogy Egyiptomba kell mennie. Szophia ott harmadszor is megjelenik neki.

1881-ben meggyilkolták II. Sándor cárt, akinek uralkodását olyan liberális reformok jellemezték, mint például az 1861-es jobbágyfelszabadítás. Vlagyimir Szolovjev a cárgyilkos számára kegyelemért folyamodott és síkraszállt a társadalomba való újra beilleszkedése érdekében. Eközben következetesen kiáll krisztusi, keresztény felfogása mellett. A halálbüntetés alkalmazása szerinte az Isten útjáról való letérést jelenti. Kérelmét az új cár nem csak hogy nem teljesítette, hanem megparancsolta neki, hogy „bizonyos ideig tartózkodjék nyilvános előadások tartásától.”

Ez arra késztette Szolovjevet, hogy búcsút vegyen. Nézetének helyességéről meggyőződve vállalta annak kockázatát, hogy a jövőben nagyon rendszertelen jövedelemből éljen. Bár továbbra is megjelenhettek írásai, mégis elszigetelődött: mind az egyetemi, mind az irodalmi körökből száműzték. Ő azonban tántoríthatatlanul haladt felismert célja felé. Feladatának tartotta, hogy „az egyháznak és az államnak az isteni emberiség tökéletes eszméjét együttműködésük legfőbb céljaként mutassa meg”, és nyíltan megmondja, hol tértek le arról az útról, amely Isten birodalmába vezet.

„Kell lennie egy másik, igazi életnek”

Egy másik levelében Szolovjev ezt írta, Jekatyerinának: „Ha az, amit valódi életnek tartunk, hazugságnak bizonyul, akkor lennie kell egy másik, egy igazi életnek. Ennek az igazi életnek a magja pedig bennünk rejlik; mert ha ez nem lenne nekünk ajándékozva, akkor a körülöttünk lévő hazugsággal megelégednénk, és nem vágyódnánk valami jobb után. […] Az igazi élet bennünk van, amelyet azonban korlátolt személyiségünk, én-központúságunk fojtogat. Fel kell ismernünk, hogy milyen a valódi élet a maga tisztaságában, és hogyan lehet hozzá eljutni. A valódi kereszténység mindezeket már régen kinyilatkoztatta az emberiségnek.”

Egy másik levelében ez áll: „Minden átalakulásnak belülről kell kiindulnia - a szellemből és a szívünkből. […] A legtöbb ember számára - kiválasztott szellemek kivételével - a kereszténység csupán egyszerű, félig tudatos hit, csak valami meghatározhatatlan érzés volt, amely azonban nem szólította meg az értelmet, és nem válhatott tudatossá. […] A feladat tehát ez: a kereszténység örökéletű tartalmát egy új, a számára megfelelő, vagyis mindenképpen az értelmes belátáson alapuló formába önteni.”

„Ha a kereszténység valódi meggyőződéssé válik, olyan elvvé, melyet megvalósítunk és átélünk, akkor minden szemmel láthatóan megváltozik majd. Képzeld csak el…” - írja unokanővérének - „hogy az emberiség egy része, ha nem is túl sokan, teljesen komolyan, tudatos és erős meggyőződéssel megvalósítja a feltétel nélküli szeretet és önfeláldozás tanát - akkor vajon a valótlanság és a gonoszság ezen a világon sokáig ellenállhat-e még?”

De hozzáteszi, hogy egyelőre még nagyon távoli dolog a kereszténységnek ez a gyakorlati megvalósítása.

Mivel életcélja a mindenséggel való kibékülés volt, feladatának tekintette, hogy lehetőségei szerint erre törekedjen. Ezért megkísérelte filozófiailag egyetlen szintézisben egyesíteni az olyan témákat, mint az igazi emberré válás és a szükségben lévő ember megszabadítása, az értelmileg szabad és az érzéki-anyagi személyiség. Valamint a kozmoszt és a történelmet, az Istenemberiséget, mint a világtörténelem csúcspontját, a kereszténységet és a kereszténység filozófiáját.

„Az örök” vagy „mennyei barátnő”

E sokoldalúság láttán felmerül a kérdés: milyen forrásból merített ez a filozófus. A választ a költeményeiben találhatjuk meg. Kaput nyitnak Szolovjev megértéséhez, mert ezekben megmutatta, mi hajtotta őt legmélyebb bensőjében.

A Három találkozás című költeményében írja, hogy Szophiával való találkozása volt élete legjelentősebb élménye. Őt, az „örök” vagy „mennyei barátnőt” - ahogyan nevezi, s akit földöntúli szépségű nő képében jelenít meg - illeti egész szeretete. A földi szerelem Szolovjev számára ehhez képest jelentéktelen dolognak tűnik:

„Őseink számára a szent Szophia az alantas világ jelenségei által elfedett mennyei lény volt, az újjászülető emberiség fénylő szelleme, a Föld védangyala, az Istenség jövendő és végleges megjelenési formája. […] Ennek az elődeink vallásos érzületének megnyilvánított, igazán nemzeti és mégis abszolút egyetemes eszménynek kell most ésszerű kifejezést adnunk. Arról van szó, hogy megfogalmazzuk az élő igét, melyet a régi Oroszország megkapott, és amelyet az új Oroszország a világgal közölni akar.”