2004/2/ „A világ üldözött, de nem sikerült foglyul ejtenie”

Pentagram > 2004-es évfolyam

Grigorij Szavics Skovoroda (1722-1794) ukrán bölcselő és misztikus volt. Egy este, amikor egyik tanítványánál vendégeskedett, a 72 éves, idős filozófus hirtelen ásót vett a kezébe, és egy szűk árkot kezdett ásni. „Itt az ideje bevégezni zarándoklásom” - mondta. „Szeretném, ha ide temetnétek. Írjátok fel a síromra, hogy a világ üldözött, de nem sikerült foglyul ejtenie.” Másnap Skovorodát holtan találták szobájában. Keze keresztben feküdt mellén, feje pedig művei kéziratain nyugodott. Halála után száz évvel végül megjelentek művei. Életét legendák övezték, művét Lev Tolsztoj, és korának más gondolkodói is nagyra becsülték. Néhány évvel ezelőtt róla nevezték el Ukrajna egyik országrészének fővárosában, Harkovban az egyetemet.



Grigorij Skovoroda mélyen hívő ember volt, s ugyanakkor nyitott szellemű gondolkodó is. Félelmet nem ismerve leplezte le korának visszásságait. Ő, aki eredetileg papnak készült, bátor, sőt sokszor merész kijelentésekkel szállt szembe az egyház hagyományos tanításaival. Az igazságért folytatott szenvedélyes küzdelmében nem ismert félelmet.

1765-ben Skovoroda felhagyott a tanítással, majd vándorolni kezdett, és élete végéig már nem is volt állandó lakhelye. „Mi az élet?”- írta. „Egy ópiumtól elkábult török álma, egy rettenetes álom, mely megfájdítja a fejet, és érzéketlenné teszi a szívet. Mi hát az élet? Zarándoklat: útnak eredünk anélkül, hogy tudnánk hová megyünk és miért.” Skovoroda szinte csavargóként indult zarándokútjára. Batyujában egy hébernyelvű Biblián kívül csupán egy fuvolát és egy sétapálcát vitt. Sok barátja volt, és gyakran hosszan elidőzött némelyiknél, majd váratlanul ismét búcsút vett tőlük. A piacokon és a szegények házainál énekelt, mesét mondott és előadásokat tartott barátainak. Sok időt szentelt imádkozásra. Úgy járta útját, mintha egy láthatatlan kéz vezérelte volna.



„Az egész világ alszik”



Vándorlásainak éveiben Skovoroda filozófiai alkotóereje virágkorát élte. Útközben írta meg Párbeszédek című művét. Belső tapasztalatai alapján próbált felismerésre jutni a világot és az emberiséget illetően. Gyakran érezte úgy, hogy szellemileg saját korlátai fölé emelkedik. Egyik levelében ezt írta egy ilyen misztikus tapasztalatáról: „Sétálni mentem a kertbe. Az első érzés, melyet szívemben észleltem, belső elkülönültség, szabadság és új erő volt. Egy rendkívüli érintést tapasztaltam, mely ismeretlen erővel töltött el. Egyszerre egy váratlan, kimondhatatlanul édes kiáradás töltötte meg a lelkem, s minden tűzként kezdett lángolni bennem. A világ eltűnt, és csak a szeretet érzése, békesség és örökkévalóság járt át. Folytak a könnyeim, és szívmelengető harmóniával árasztották el egész testemet.”

Belső és külső élete vezette Skovorodát arra a felismerésre, hogy „az egész világ alszik”, és hogy ez az álom gyötri a világot. Dalaiban sok utalást találunk arra a rejtett életre, amelyet csak megtapasztalni lehet. Érezte az ismeretlen bánatot, és az ismeretlen könnyeket maga körül a világban. „Ez a világ vonzónak tűnik, de nyughatatlan férget rejt szívében. Ó világ, nevetést mutatsz, de belül titokban zokogsz.”



Felismerni isteni kéznyomát



Skovorodának az evilági élet két szinten nyilvánult meg. Van egy élet a felszínen, és egy a mélyben. Ezek megegyeznek azzal a felismeréssel, hogy az előbbi elmúlik, az utóbbi pedig „Istenben” van. „Ha valamit valóban tudni akarsz, először lásd a húst, azaz, nézd meg a külsejét, akkor felfedezed rajta Isten kéznyomát, mely egy ismeretlen és titkos bölcsességet tár fel.” E magasabb szintű felismerés, „Isten kezenyomának” érzékelése, a szellem megvilágosodásából fakad. Mindenki közeledhet hozzá, aki függetleníteni tudja magát az érzékszerveitől. „Amikor Isten szelleme [belép a szívünkbe], és az igazság szelleme megvilágosítja a szemünket, akkor látni fogjuk minden dolog kettősségét, és minden teremtmény kettősnek tűnik majd. […] Amikor meglátjuk Istent ezzel az új szemmel, mindent úgy látunk, mintha Benne tükröződne, mindent, ami mindig is Benne volt, de soha sem láttuk.”

Egy ilyen érzékelés először is önmagunkat mutatja meg. Az önismeret a létezés két „szintjét” nyitja meg bennünk, felfedvén a fizikai és a gondolati élet mögött rejlő szellemi életet is. Ezért az önismeret a bölcsesség kezdete. „Ha mindenekelőtt nem mértük fel önmagunkat, mi hasznunk származhatna abból, hogy e mértéket a többi teremtményre alkalmazzuk? Minden tudomány magva bennünk van elrejtve. Ott van titkának forrása.” Ezt írja: „Tudom, hogy testem az örök terven alapszik. Csak a fizikai testet látjuk, a szellemi testet nem. Ismerni önmagunkat és megérteni Istent, egy és ugyanaz. Aki valóban ismeri önmagát, ugyanezzel a tekintettel megismeri Krisztust is.”

Skovoroda felismerte, hogy a jó és a rossz fogalma kiegészíti egymást. „E két fél egy egészet alkot; az Úr teremtette az életet és a halált, a jót és a rosszat, a szegénységet és a gazdagságot, s egységbe olvasztotta őket.” Ahhoz, hogy a „megváltás ereje” megnyilvánulhasson a gonosz világában, el kell engednünk, és a szellem által le kell győznünk a dialektika hatalmát. Ez az átalakulás ösvénye. „Engedd, hogy az Isteni Igazság felvillanhasson az igaztalanból, és örök nézete kibontakozhasson mélyéből. Aki kitart ebben, az megszabadul a tapasztalati élettől és így rálép az átalakulás ösvényére.”



„Minden testi árnyék és lepel csupán”



„Nem szeretem az olyan életet, amely halállal végződik” - kiáltott fel egyszer Skovoroda és hozzátette: „Mindennapi 'életünk' maga a halál”. Lelke kereste az átalakulást, és az átalakulás megtapasztalása új erőt adott neki. „Hagyd el a fizikai rothadást, és lépj át a földről a mennybe, e mulandó világból az eredeti világba. […] Nincs szükségem a látható napra, egy jobb naphoz térek. […] Ő tesz teljessé, és Ő táplál engem, a legbensőmet, szívem végtelen mélységét! Te, legkedvesebb részem! Te vagy a titkom, míg minden testi árnyék és lepel csupán.”

Mindennapi vegetatív létezésünk során nem birtokoljuk „teljes” lényünket. Csak „álmunk” van az igazi emberről. Mélyen belül ott van „Isten birodalma” és a „gonosz birodalma”. „E két birodalom - ahogy Skovoroda írta -, örök harcot okoz mindenkiben”. Megadhatjuk magunkat akár az isteni szeretetnek, akár az isteni haragnak. Ami valóban „igaz”, az „kizárólag Krisztusban” nyilvánul meg az emberi szellem számára, abban a misztikus létben, amely a Krisztusban való élet révén születik meg.

A szívről ezt írta: „Legmagasabb nézetünk a szív - ez az igazi ember… A szívből is kettő van… A szellemi szív az űr, amely mindent tartalmaz, és mindent átfog. Őt azonban semmi sem foglalhatja magába.” Skovoroda számára különösen fontos, hogy ne önmagukon kívül keressük Istent, hanem belső lényegünkként a saját szívünkben tapasztaljuk meg Isten ránk vonatkozó gondolatait. Amint a külső lény belső lénnyé változik, megismerjük Isten és a lét lényegét. Skovoroda hangsúlyozza, hogy a belső ember nem elvont eszme, hanem az új ember, amellyé a régi átváltozott. Ezt az új embert mindannyiunknak meg kell szabadítani, mert mindannyiunkban létezik.