2004/2/ „Az igaz ember eltávozik, de a fénye megmarad”

Pentagram > 2004-es évfolyam

A „Nagy Inkvizítor” történetét Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij „A Karamazov testvérek” című regényének egyik főszereplője, Iván Karamazov meséli el. Iván mélységesen csalódott a világban, amelyben él, s elfordul az uralkodó vallástól is. A történet bemutatja életünk sokféle oldalát, a magaslatoktól a mélységekig. Az olvasó számára feltárul egy magasan fejlett intellektus minden küzdelme és szenvedélye, a mély vallásos elmélyüléstől a misztikus életnek való odaadásig.



Az egyházat elhagyva, az elbeszélő egy olyan új életet keres, amelyben még inkább kiteljesedhet. Mindent szabad! Ha Isten létezik - s ez Iván számára nem tűnik lehetetlennek - akkor ő ezt az Istent határozottan elutasítja, hiszen hogyan is engedhetne meg ennyi szenvedést. Az ártatlan gyermekek gyötrelme és a rengeteg rémtett Ivánt radikális elhatározásra készteti: még ha létezik is üdvözülés a halál után, az akkor sem igazolhatja mindazt a felfoghatatlan szenvedést, amelyet az orosz népnek el kell szenvednie.

Iván a Nagy Inkvizítor legendáját öccsének, a misztikusan hívő Aljosának meséli el. Úgy tűnik, mintha közvetítő volna, aki azért kapta a történetet, hogy továbbadva elgondolkoztassa, és tudatossághoz vezesse hallgatóját. Számtalan jelzés teszi nyilvánvalóvá, hogy a dogmatikus gondolkodást szét lehet, és szét kell törni. Az emberiségnek maga mögött kell hagynia a világ korlátait.



„Visszautasítottad az egyetlen utat, melyen az emberiséget boldoggá lehet tenni”



A Nagy Inkvizítor legendája a XVI. századi Spanyolországban játszódik. Jézus visszatér a földre, s csodákat tesz, míg végül a Nagy Inkvizítor elfogatja, és börtönbe veti őt. Egy éjszakán a Nagy Inkvizítor meglátogatja a foglyot, hogy beszéljen vele - Jézus azonban mindvégig hallgat. „Visszautasítottad az egyetlen utat, melyen az emberiséget boldoggá lehetne tenni - veti Jézus szemére. - A nagy szellem beszélt veled a pusztában. És lehetett volna-e bármi igazabbat mondani annál, amit ő felfedett néked három kérdésben, és amit te elvetettél…” A Nagy Inkvizítor itt a három megkísértésre utal, melyet Jézus a pusztában élt át. Az evangéliumok szerint, mikor Jézus már negyven napja böjtölt a pusztában, a Sátán így szólt hozzá: „Ha Isten fia vagy, mondd, hogy e kövek változzanak kenyerekké”. Jézus azonban visszautasította, s így felelt: „Meg van írva: nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istennek szájából származik.” (Máté 4,3-4).



„Mindezeket néked adom”



Akkor az ördög a templom tetejére állította, s azt mondta neki: „Ha Isten fia vagy vesd alá magadat; mert meg van írva: az ő angyalainak parancsol felőled, és kézen hordoznak téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőbe.” Jézus erre azt feleli: „Viszont meg van írva: ne kísértsd az Urat, a te Istenedet.” (Máté 4,5-7).

Ismét elvivé Jézust egy magas hegyre, s megmutatta neki a világ minden országát és dicsőségét, s így szólt: „Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem.” Ekkor Jézus azt mondta neki: „Eredj el Sátán, mert meg van írva: az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj. Ekkor elhagyá őt az ördög. És íme angyalok jövének hozzá és szolgálnak vala néki.” (Máté 4,8-11).



Az emberek gyengébbek, mint gondoltad



E három kérdés tartalmazza és megjövendöli az emberi faj egész fejlődését. „De látod ezeket a köveket e kietlen, forró pusztában?” - kérdezi a Nagy Inkvizítor. „Változtasd kenyérré, és az emberiség hálás, engedelmes nyájként követ téged, bár örökké rettegni fog, hogy leveszed róla a kezed, és nem kap többé kenyeret tőled. De te nem akartad megfosztani őket a szabadságtól, és elvetetted ezt a javaslatot, mert hát miféle szabadság az, vélted te, ha kenyérrel vásárolják meg az engedelmességet? Te mennyei kenyeret ígértél nekik, de ismétlem: e gyönge, örökké bűnös és örökké hálátlan emberi nem szemében felérhet-e az a földivel? […] Elvetetted az egyetlen tökéletes zászlót, melyet felajánlottak neked, hogy mindenkit feltétel nélküli meghajlásra kényszeríts - a földi kenyér zászlaját, mégpedig a szabadság és a mennyei kenyér nevében vetetted el.

Mondom neked, hogy nincs az embernek gyötrőbb gondja, mint az, hogy találjon valakit, akinek minél előbb átadhatja a szabadság adományát, mellyel e szerencsétlen lény születik. De szabadságukat csak az veheti birtokába, aki megnyugtatja lelkiismeretüket. […] És ahelyett, hogy szilárd alapokat teremtettél volna lelkiismeretük megnyugtatásához egyszer s mindenkorra - elvettél mindent, ami rendkívüli, rejtélyes és bizonytalan. Elvettél mindent, ami meghaladta erejüket, és ezért úgy cselekedtél, mintha egyáltalán nem is szeretnéd őket. […] Esküszöm, hogy az ember gyöngébb és alávalóbb teremtmény, mint te gondoltad! Hát képes, képes ő teljesíteni azt, amit te?”



Bűnös az emberiség szenvedésében?



S végül e szavakat hányja Jézus szemére:

„Pedig te már akkor elfogadhattad volna a császár kardját. Miért utasítottad el ezt az utolsó ajándékot? Ha megfogadod a hatalmas szellem harmadik tanácsát, teljesítettél volna mindent, amit az ember a földön keres, vagyis: ki előtt hajoljon meg, és kire bízza a lelkiismeretét.”

A Nagy Inkvizítor szempontjából, Jézus nem csak megbukott, hanem bűnössé is vált az emberiség szenvedésében. Túlbecsülte a képességeiket. Így aztán a Nagy Inkvizítor megjósolja, hogy az emberiség elfordul Jézus tanításaitól, mert a teher túl nehéz lesz majd nekik. „Hát tehet arról a többi gyenge ember, hogy nem bírták ki azt, amit az erősek? Tehet a gyenge lélek arról, hogy nem bír magába fogadni olyan félelmetes adományt? Hát te csakugyan a választottakhoz és a választottakért jöttél?” - kérdezi a Nagy Inkvizítor. „Ám ha ez így van, akkor itt titok lappang, amelyet mi nem érthetünk.”

Egy valódi szellemi iskolát is ugyanezekkel a kérdésekkel és szemrehányásokkal illetnek. Egyetlen ilyen iskola sem akarja „kenyérré változtatni a köveket”, hanem a szellemi kenyér keresésére szólít fel. A lélek szabadságáról beszél, s ez sokak számára - akik önmagukat kizárólagosan az anyagi világnak szentelik - szinte felfoghatatlan. Mit jelent a „köveket kenyérré változtatni”? Legvégső értelmezésben: megbékélés ezzel a földi élettel. Nem szabad, hogy belső és külső szükségleteink ide-oda rángassanak bennünket, otthon kell éreznünk magunkat a világban. Testvériségben kell élnünk egymással, a természetből és vele egységben. Lelkiismeretünknek is hallgatnia kell. A szellemi világ erőit is a földre kell irányítanunk, hisz ezeknek ebben a világban kell berendezniük a királyságot. Hát nem csodálatos cél ez? A Nagy Inkvizítor a végsőkig feszíti magát e cél eléréséért.



Vajon szükséges volt-e a sok háború?



A Nagy Inkvizítor szerint Jézus visszautasította a megbékélést. Miért nem akart Jézus béketeremtő lenni? Hiszen akkor elejét vehette volna a háborúknak, s így milliók szenvedését akadályozhatta volna meg. Jézus azonban azt tette, amit tennie kellett. A világosság nem alkudozik. Önmagát nem a világ fejlesztéséért adja oda, hanem azért, hogy az emberiséget magasabb szellemi síkra emelje, hogy az isteni terv szerint továbbvezesse. Sajnos túl sok vallási vezető van, akik „királyságukat” a Földön akarják megalapítani. Ezen törekvésektől azonban visszahúzódik a világosság, mert a világ, amit magunk körül látunk nem az emberiség eredeti életterülete. Két életterület létezik: az isteni és az emberi. Az emberi lényeknek - s ezen az eredeti emberi lényeket kell értenünk - vissza kell térniük az isteni életterületre. Aki felfedezi az ösvényt, tapasztalni fogja, hogy a legtöbb embert a dolgoknak csupán a külső megjelenése foglalkoztatja, s hogy ő maga is régóta csak külső nézetüket látta és ítélte meg!

Az „én-ember” nem ismeri önmagát, s mások lényegéhez sem képes áthatolni. Az élet és a társadalom gyorsan változó erőkből épül fel, melyek gyakran félelmet és bizonytalanságot szülnek. Az anyag, és a belőle fakadó gondolatok és érzelmek szinte áthatolhatatlan fátylat alkotnak, amely elválaszt minket az isteni valóságtól. Az isteni terv nem teszi lehetővé a megbékélést a létezésnek ezzel a formájával. Mivel a lélekfejlődés csíráját az ellentétek könyörtelen világának folytonos küzdelmeiben kell kibontakoztatnunk, a világosságnak nem áll érdekében a köveket kenyérré változtatni. Még ha mindez érzéketlenségnek látszik is a Nagy Inkvizítor szemében.

A világosság folytonosan szólít és ébreszt, hogy mélyebb önismerethez vezessen minket, megismerjük a világot, és legfőképpen pedig, hogy hazatérjünk. Ám viszonylag kevesen állnak készen, hogy rálépjenek erre az ösvényre. A Nagy Inkvizítor is ezért veti Jézus szemére a tömegek iránti részvétlenségét. „Veled ellentétben, mi mindenki boldogságát akarjuk. És akkor, csakis akkor jön el az emberek számára a boldogság és a nyugalom országa. […] Te büszke vagy a választottaidra, de neked csak választottaid vannak, mi pedig mindenkit megnyugtatunk. Akkor mi csendes, békés boldogságot adunk, olyan gyarló lényeknek való boldogságot, amilyennek teremtődtek.”



A Nagy Inkvizítor, mint kollektív tudat



Nagyon sokan állnak a Nagy Inkvizítor befolyása alatt: boldogságért, hatalomért, tekintélyért és örömökért küzdenek. A Nagy Inkvizítor tehát egyfajta kollektív tudat is. Győzni szeretne, de nem győz, nem győzhet. Mert amikor az emberek szenvednek, neki is velük kell szenvednie. Óriási erőfeszítései ellenére nem teremthet békét a földön. Az öröm, a boldogság és a beteljesedés álmai örökké csak illúziók maradnak.

A Nagy Inkvizítor képtelen behatolni az Isten Terv rejtelmébe. Nem érti, hogyan maradhat e terv mindig érvényes, és hogyan lehetnek olyanok, akik erre reagálnak is. A titok a mikrokozmoszban rejlik: az idők során számtalan megtestesülés tapasztalata vésődött bele a mikrokozmoszba. Ha pedig eljön az idő, e tapasztalatok árán elérjük az isteni természetbe vezető ösvény felismeréséhez és követéséhez szükséges érettség szintjét. Ebből kitűnik tehát, hogy az emberi lények valóban magasabb szabadságra hivatottak, egy olyan fejlődésre alapozott szabadságra, mely a földi élet magaslatain és mélységein át vezet. E világ szelleme - melynek lényegében a Nagy Inkvizítor az egyik nézete - nem ismeri a mikrokozmosz isteni magját, sem az isteni szeretetet, amely hívja azt, időtlen idők óta várva ránk.

Mikor a Nagy Inkvizítor befejezte mondandóját, Jézus csendesen odament hozzá, megcsókolta vértelen ajkát, majd eltűnt a sötét városban. Vértelen ajkak! Egy sötétben tapogatózó világ tekintélyeinek erélytelen szavai. S bár oly régiek, oly kápráztatóak a szemnek, s oly falrengetőek a politikában és a gazdaságban, mégis vértelenek, mert hiányzik belőlük a megújulás hatalma. A zarándok lelke legyőz minden külső és belső akadályt. Jézus, az új lélek elhagyja a régi személyiség börtönét, s kimegy „a város sötét tereire”, hogy véghezvigye megváltó művét.



„Ha ártatlan lennél, világíthatnál a gonosztevőknek”



Dosztojevszkij sohasem fedte fel a legenda titkát. Megmutatta létezésünk mélyülő sebeit, s azt a magot kereste, mely az egész emberiséget összekapcsolja. Ezt fejezi ki regényének egyik alakjával, a szerzetessel: „Munkálkodj fáradhatatlanul. Vállald és viseld is el ezt a kínszenvedést, és akkor megnyugszik a szíved, és rádöbbensz, hogy te magad is hibás vagy, mert világíthattál volna azoknak a gonosztevőknek, akár mint az egyetlen ártatlan is, de nem tetted. Ha világítasz, akkor fényed másoknak is mutatja az utat, úgy, hogy a gaztett elkövetője a te fényednél talán nem követi el. És ha világítasz, de azt látod, hogy az emberek még a te fényednél sem igyekeznek megmenteni a lelküket, akkor is maradj szilárd, és ne kételkedj az égi fény erejében; hidd, hogyha most nem mentették meg a lelküket, meg fogják menteni máskor. És, ha később se mentik meg, majd megmentik a fiaik; mert ha te már meghaltál is, a fényed nem hal meg veled. Az igaz ember eltávozik, de a fénye megmarad.”