2004/2/ „Az igazi vallás nem az, amit tudunk, hanem amit teszünk”

Pentagram > 2004-es évfolyam

Dicsőíttessék, aki az ösvényen jár.

A sötétségen át, halad a keskeny úton,

melyet szívének lángja világít be.

Dicsőíttessék, aki megőrzi szíve tisztaságát,

mert az isteni boldogság és szeretet kíséri őt.



Nem véletlenül nevezték Oroszországban a XIX. század végét és a XX. század elejét „ezüstkorszaknak”. Számos jelentős képzőművész, zeneszerző, író és gondolkodó - akiket gyakran nyugati befolyások inspiráltak - fémjelezte ezt a rövid időszakot, még ha Európában közülük csak néhányan váltak is ismertté. Sokan a véres orosz forradalomban (1917) vesztették életüket, másokat a kommunista rezsim kényszerített hallgatásra, kivándoroltak, vagy eltették őket láb alól. Nyomtatásban megjelent műveiket megsemmisítették, vagy élő tartalmuktól megfosztva, a „szocialista realizmus” szintjére húzták le azokat. Olyan alapos munkát végeztek, hogy néhány év leforgása alatt szinte a létezésük emlékét is elfeledte mindenki.

Az „enyhülés időszakában”, 1953 és 1964 között - majd a „peresztrojka” kezdetétől, 1986-tól - néhányukat rehabilitálták, a kevés fennmaradt művet pedig kiadták. Így jelenhetett meg 1993-ban, többek között, Jevgenyevna Konkorgyija Antarova „Két élet” című könyve is.



„A megszabadulás útja mindenki előtt nyitva áll”



J. K. Antarova négykötetes Két élet című könyvének mélységét és látókörének szélességét szinte lehetetlen leírni. Ezt a feladatot még az egyenetlen stílus is nehezíti. (A szöveg szerkesztetlen és nehezen olvasható.) Mégis sikerülhet talán a mű szellemét valamelyest bemutatnunk és néhány részletnél elidőznünk.

A könyv izgalmas kalandregény formájában íródott. A cselekmény helyszíne Oroszországból Európába, Európából Indiába és Indiából Amerikába tevődik át. A sok hős szeret, szenved, meghal, harcol, vereségeket szenved és győzelmeket arat. Van azonban egy főhős, aki az egész elbeszélést összeköti, és a cselekmény tengelyét képezi: a mindent magában egyesítő életet és a bennünk „örökkön élő és örökkön szabad szellemszikrát”. Ezt a hőst keresik mindannyian. Őt szolgálják.

„A megszabadulás útja mindenki számára nehéz, nem ítélhetünk meg senkit sem, azonban megtanulhatjuk tőle felfedezni saját komoly hibáinkat és gyengeségeinket. Életünk boldogságát semmi másban nem érdemes keresni, mint az örökkévalóság saját szívünkben hangzó erejében. […] Nem adatott meg nekünk, hogy egyszeriben beléphessünk a harmónia és bölcsesség szférájába. Felebarátunk szeretete révén azonban mindannyian gondolhatunk a bennünk levő fény magasztosságára, és tisztelhetjük ezt a világosságot minden velünk kapcsolatba kerülő emberben.”

Az írónő könyvében az egyik tanító így szól:

„Az egyetlen igaz vallás nem az, amit 'tudunk és értünk', hanem az, amit képesek vagyunk átültetni hétköznapjainkba. […] Ne tarts minket magasabb lényeknek…, mi is éppen úgy jártuk az utat, ahogy azt most ti is járjátok. Szenvedésben és sírásban bontakozott ki a mi szívünk, nyugtalanságban és gyötrelmekben tágult ki a tudatunk. […] Nem állok meg. Fáradhatatlanul keresem azokat, akik együttérzésük és szeretetük kezét nyújtották felém. Hűségem az ő hűségüket követi, ahogyan az ő hűségük követi a magasztos lényeket. És ebben a tökéletességhez vezető örök és állhatatos előrehaladásban rejlik az egész világegyetem törvénye. Ha örvendezik a ti szívetek, hogy beléphet ebbe az örök munkába, ha gondolkodásotok boldog, hogy ismeri a világosságot…, akkor teljes hűségetekkel kövessetek egészen a végsőkig.”



„Hinni, és aszerint cselekedni”



Két mágikus szó tűnik fel minduntalan a Két élet című könyvben: a „hűség” és a „végsőkig”. A hűség, tehát a hit és az abból fakadó cselekedet, elengedhetetlen feltételei az előrelépésnek a megszabadulás ösvényén. A hűségre szükség van, ha hiányzik még a belátás. De „ha hűségből lépünk az útra, akkor szeretetben érkezünk meg”. A végsőkig, a hűség még magasabb foka, ha a tanuló teljesen, tehát fenntartások nélkül az ösvénynek szenteli magát.

Könyvében Antarova a tanulókat követelmények elé állítja: önuralom, félelem nélküliség és tapintat. Továbbá a húsevés elhagyása és az önkéntes engedelmesség fogadalma, ami megóvja a tanulót attól, hogy tudatlanságból szükségtelen kötelezettségeket vállaljon magára, melyek aztán előrelépését az ösvényen megnehezítenék, vagy akár meg is gátolnák.

„Ha elérted ezeket a tulajdonságokat, akkor újfent kimehetsz munkálkodni a világba és az emberiség szolgálatára.” Ezt a három tulajdonságot a tanuló nem önneveléssel éri el, hanem az „élő szeretet” felszabadításával, amely mindenkiben benne rejlik. „A föld egy munkahely. Az egyik munkája a másik számára henyélésnek tűnhet, ez viszont lényegtelen. A legfontosabb: a munkánk eredményeként bennünk felszabaduló világosság.”

És még egy figyelmeztetés a tanulónak: „A test és a környezet nem a jelenlegi inkarnáció eredményét mutatja - mindig évezredek karmáját jeleníti meg. Egyetlen külső tényezőtől sem szabadulhatunk meg szabad elhatározásunk révén. Csak a szeretet ereje teheti szabaddá külső és belső utunkat, csak ez változtathatja a vigasztalan napot ragyogó, teremtő boldogsággá. […] Szívünk alkotó tevékenysége megnyilvánul a hétköznapokban. Ez abban is áll, hogy minden körülményt elkerülhetetlennek és sajátunknak fogadunk el és szeretettel, könyörülettel és kegyelemmel megtisztítjuk azokat. De ez nem jelenti azt, hogy a gonoszt a nyakunkba vesszük. Sokkal inkább arról van szó, hogy harcolunk is, tanulunk is, uralkodunk önmagunkon, elesünk és újra felállunk, szembenézünk az akadályokkal is, majd legyőzzük őket. De belsőleg mindig szeretettel kell győzedelmeskednünk.”