2004/2/ Hitt a jóban, de csak önmagát szerette

Pentagram > 2004-es évfolyam

Szolovjev orosz író „Antikrisztusról szóló rövid elbeszélése” felnyithatja mindazok szemét, akik lényük legmélyére pillantva át akarnak hatolni Isten birodalmától elválasztott létük gyökereihez. Művében a legeszményibb magasságokba emelkedett én apokaliptikus önleleplezéséről van szó.



A rövid elbeszélés egy nagyobb mű részét képezi, melynek címe: Három beszélgetés háborúról, haladásról és a világtörténelem végéről, amelyekhez az Antikrisztusról szóló rövid elbeszélés csatlakozik. Az Antikrisztus cselekménye egy olyan képzeletbeli korban játszódik, amikor ázsiai katonák özönlik el Európát, ami külső és belső háborúkat, valamint politikai átalakulásokat idéz elő. Ezek elmúltával Európát többé-kevésbé demokratikusan irányított népek szövetsége alkotja, amelyek az Európai Egyesült Államokat képezik. A kultúra ismét felvirágozhat, de az élet és halál, a világ és emberiség végső sorsának kérdéseire továbbra sincs válasz.

Ebben az új távlatokra áhítozó légkörben lép színre egy figyelemreméltó ember, aki filozófiai, irodalmi és szociális tevékenysége révén már messze földön híressé vált. Szolovjev meggyőződéses spiritualistának jellemzi, akinek tiszta szelleme az ő figyelmét szüntelenül azokra az igazságokra hívja fel, amelyekben hinnünk kell: a Jó, Isten, a Messiás. „Ebben hitt, de csak önmagát szerette. Hitt Istenben, de anélkül, hogy akarta volna Őt, és anélkül, hogy tudatában lett volna: lelke mélyén elébe helyezte önmagát. Hitt a jóban, de az örökkévalóság mindent látó szeme tudta, hogy meg fog hajolni a gonosz hatalma előtt, mihelyt az meg akarja majd környékezni. Látszott, hogy nem az érzékek ámításának vagy az alantas szenvedélyeknek fog áldozatul esni, és még csak nem is a hatalom oly csábító csalétkének, hanem kizárólag mérhetetlen önszeretetének.”



„Önmagát Krisztusnak látta”



Hatalmas önszeretetét ez az ember mértékletes élettel, önzetlenül és tevékeny jótékonykodásban élte ki. Meg volt róla győződve, hogy Isten kedvét leli benne, és Isten után a másodiknak tartotta magát, Isten egyetlen fiának - a maga nemében. Ez a figyelemre méltó ember - tehát az Antikrisztus - annak hitte magát, aki a valóságban Krisztus volt. Krisztus erkölcsi tette és abszolút egyedisége érthetetlen volt ennek az önszeretettől elsötétült szellemnek. Krisztus - így folytatta önszeretetének igazolását az Antikrisztus - csupán az emberiség megjobbítója volt, én azonban arra hivattam, hogy e megjavított, bár részben javíthatatlan emberiség jótevője legyek. Mindent megadok nekik, amire csak szükségük van. Krisztus, mint moralista, az embereket jókra és gonoszakra osztotta. Én egyesíteni fogom őket azon értékek alapján, amelyek jó és rossz oldalára egyaránt szükség van. Isten valódi képviselője leszek, aki felkelti napját mind a jókra, mind a gonoszokra, és esőt bocsát az igazakra és méltatlanokra is.

Az Antikrisztus most az emberiség új megváltásának művére hívó világos felszólításra vár, egyértelmű és csattanós tanúságtételére, hogy valójában ő az idősebb fiú, ő Isten szeretett elsőszülöttje. Ilyesmi azonban nem történik. Amikor túlzott önértékelése inogni kezd, mégis csak lehetségesnek tartja, hogy nem jómaga, hanem a galileai az igazi, az első és az utolsó. Képzeletében kiszínezi, mit kellene tennie és mondania, ha Ő hirtelen itt állna előtte, és persze térdre is kellene borulnia a galileai előtt - neki, a fényes géniusznak, a felsőbbrendűnek. Nem - fogadkozik magában - ezt sohasem tenné, és metsző gyűlölet kezd gyökeret verni szívében. Feldühödve kirohan a házból a sötét éjszakába. Egy függőleges sziklafal előtt megtorpan, és felteszi magának a kérdést: Hívjam Őt, kérdezzem meg, mit tegyek? Amint azonban ekkor a sötétségből egy szelíd, szomorú alak néz vele szembe, a következő szavakkal utasítja el: Sajnál engem, nem, nem támadt fel! Majd leveti magát a szakadékba. De felfogja őt egy foszforeszkáló, ködszerű fénybe burkolt lény, amely szemének elviselhetetlenül éles pillantásával átfúrja lelkét. Bensőjében - vagy talán kívülről jön? - hangot hall, amely ércesen, teljesen lélektelenül e szavakat intézi hozzá: Te vagy az én szeretett fiam, akiben kedvem telik. Az Antikrisztus úgy érzi, hogy jéghideg erő tölti el.

A Biblia szavait: Ez az én szeretett fiam… Szolovjev némileg megváltoztatja, és így ellentétes értelmet nyernek. Mert nem a természetes személyiség énje az Isten fia. Ha az én - belátásból - átadja magát az isteni erőnek, új lélek kel életre bennünk. Ha pedig ez egyesül a szellemmel, akkor mondják neki: Ez az én szeretett fiam.

A szakadéknál lezajlott közjáték után az Antikrisztus leírja tapasztalatait egy könyvben, amely zsenialitásáról tanúskodik - egyesíti a legmagasztosabb eszmei elveket a gyakorlati megoldásokkal. De nem e szintézis kísérlete a tulajdonképpeni csábító, a rossz, hanem az, ahogyan az Antikrisztus ezt a szintézist meg akarja teremteni: és mindezt oly zseniális művészettel valósítja meg, hogy a gondolkodásában és cselekedeteiben egyoldalú ember igen könnyen elfogadja, csupán saját, reá jellemző nézőpontja miatt. Mindezt pedig anélkül, hogy magáért az igazságért valamilyen áldozatot kellene hoznia, vagy énjén valóban felül kellene emelkednie. Anélkül, hogy egyoldalúságát valóban fel kellene számolnia, anélkül hogy szemléletének és törekvéseinek hibáit ki kellene irtania, vagy pótolnia kellene hiányosságait.



Az utánzás még semmiképpen sem követés



Az Antikrisztus a Földön akarja megvalósítani Isten birodalmát. Jan van Rijckenborgh ezt írja a Leleplezés című könyve18. oldalán: Korszakunk egész természetes-vallásos élete semmi más, mint ilyen utánzás. Érthető ugyan, mégis nagyon naiv utánzás. Krisztus követésének a megjátszása! Bármennyire érthető és megbocsátható is, mégis a legnagyobb árulás, mert az utánzás semmiképpen sem követés. Csakis Krisztus követése vezet a megszabadító, egyesítő élethez! Az utánzás […] azonban csak látszat. Nem olyan látszat, amely az igazságot láttatva követésre ösztönöz, hanem - és ez az árulás - a látszatot akarja valóságnak feltüntetni.

Szolovjev leírja, hogyan válik az Antikrisztus egyre népszerűbbé, és eszméi alapján hogyan választják elnökké, majd végül császárrá, míg jótetteivel igyekszik meggyőzni és megnyerni magának az embereket. Majd a politikai és szociális kérdések megoldása után, kezébe veszi a vallás kérdéseit is. Észreveszi ugyanis, hogy a szolgálatába állított álpróféta megjelenése óta a keresztényekben komolyabb félelmek és ellenérzések ébrednek, és az e világ fejedelméről szóló újtestamentumi írásokat figyelmesebben olvassák, és élénkebben elemzik.

Ezért egyetemes zsinatot hív össze Jeruzsálemben, ahol a kereszténység valamennyi irányzatának képviselői előtt azt az óhaját fejezi ki, hogy ismerjék el igazi vezetőjüknek, nem kötelességérzetből, hanem szívből jövő szeretet alapján. Hittestvéreit arra kéri, mondják el neki, mi a legdrágább számukra a kereszténységben, hogy fáradozásaimat ebbe az irányba tereljem. Felszólítja a katolikus keresztények csoportját, hogy ismerjék el őt, mint egyetlen szószólót és oltalmazót. A protestánsokat arra kéri, hogy erősítsék meg őt, mint korlátlan vezetőt, az ortodox keresztényektől pedig azt követeli, hogy nevezzék őt valódi vezetőjüknek és uruknak. Amennyiben hajlandók erre, jöjjenek hozzá mind, és foglaljanak helyet mellette. A hívők több mint fele követi a felhívást.

A híveknek csupán kicsiny csoportja tart ki, szellemi vezetőivel együtt. Az Antikrisztus megismétli kérdéseit, ők pedig így válaszolnak: A kereszténységben számunkra a legdrágább maga Krisztus - Ő maga, és minden, ami Tőle ered; mert tudjuk, hogy benne az Istenség egész teljessége elevenen él. Majd leleplezik őt, mint az Antikrisztust. A hamis próféta erre ártalmatlanná teszi két vezetőjüket az égből aláhozott tűzzel - ahogyan a Jelenések könyve mondja el az ál-prófétáról a 13. rész 13. versében. A császár kihirdeti, hogy valamennyi ellensége így, Atyám kezétől fog elpusztulni.

A keresztények kicsiny közössége elhatározza, hogy minden kapcsolatot megszakít Isten ellenségével. Jerikó kopár magaslataira vonulnak, hogy ott böjtöljenek és imádkozzanak. Felismerik, hogy eljött az idő - ahogyan a János evangélium 17,21 része kijelenti - hogy beteljesedjék Krisztus tanítványaiért mondott utolsó imája: „hogy mindnyájan egyek legyenek, amint te énbennem Atyám”.

Szolovjev mindig reménykedett benne, hogy megvalósul valamennyi egyház egysége, hogy megtörjön az Antikrisztus hatalma. Ez a magyarázata azon kijelentésnek is, hogy az egyesülés egy magasan fekvő, magányos helyen következik be, mialatt az Antikrisztust és követőit egy vulkán tűzfolyama pusztítja el.