2004/2/ Kelet-Európa szellemi jövője

Pentagram > 2004-es évfolyam

„Meredek, tövises út vezet a világmindenség szívéhez. Elmondhatom Önöknek, hogyan találhatják meg azokat, akik megmutatják a befelé vivő egyetlen titkos folyosót. Leírhatatlan azoknak a jutalma, akik továbbmennek: erőt kapnak, hogy az emberiség áldása és megmentői legyenek. Akik utat tévesztenek, azokra ismét életek várnak, melyekben talán jelentkezik majd a siker.” Helena Petrovna Blavatsky (1831. augusztus 12. - 1891. május 8.)



Mi mindent írtak már a Kelet-Európában lezajló új fejleményekről! Egyesek a szláv fajt egy új kor úttörőjének látják, akikben a szív és az értelem összhangba kerül, az inspirációt pedig abból a forrásból kapják, amely akkor nyílik meg, ha a szív átadja magát Krisztus szeretetáldozatának. Ezen új fejlődés lényege egyre világosabban rajzolódik ki Kelet-Európában is. Súlyos szenvedés, és a szabadság utáni mély vágyakozás által virágzik ki ez a valóság mindazok szívében, akik az idő és örökkévalóság emésztő ellentétét fel tudják oldani. Éppen ebben találhat egymásra Kelet és Nyugat. Hiszen Kelet-Európa sok - emberi értelemmel, intuícióval és új szellemi lehetőségekkel átitatott - nagy eszmét teremtett. Egyszer feltették a kérdést: „Nyugaton a dolgokat az érzékszervekkel és az értelemmel ismerik fel. Ám hogyan ismerhetünk meg egy személyt?” A szív-ember így válaszol: a szívünkkel. Mert amik vagyunk, azt a szívünknek köszönhetjük. Egy Párizsban élő orosz ehhez még hozzáfűzte: „Ugyanazt a szöveget olvassátok, mint mi, de míg Ti a fejetekkel, addig mi a szívünkkel tesszük ezt.”

Kelet-Európa később került a keresztény egyház befolyása alá, mint a Nyugat. Csak a X. század táján mutatkoztak a szellemi fejlődés jelei, mégpedig leginkább görög szövegek hatására. A XI. században történetek és legendák jelentek meg az V. században élt bizánci császárról, II. Theodosiusról. A XIV. századból már olyan önfeláldozó világi testvérekről tudunk, akik szigorú és elkülönült keresztény életet folytattak. Bár életükre a helyi kultúra is hatással volt, önmegtartóztató életmódjuk alig különbözött az Európában szokásostól.



A szív imája



A szív - ahogyan a Biblia ábrázolja - különösen illik a kelet-európai ember érzésvilágához és öntudatához. Különösen az orosz él po szerdcu, vagyis a szívéből. A szív imája pedig sajátos helyet tölt be nála. A szívben található az ember. Itt fut össze minden szál. Egyéniségünk itt a legtevékenyebb, ami a Nyugat felfogásához képest eléggé különös, hiszen ott az egyéniség székhelyének a fejet tartják. „A szív - mondja Theophanes, a remete - alkalmazza a lélek minden erejének energiáját, az állati és testi erőket. Teljes szívünkből Istent szeretni azt jelenti, hogy egész lelkünkkel és értelmünkkel keressük Őt.”

Különösen a szláv lelket szólítja meg nagy erővel Krisztus következő kijelentése: „Nélkülem semmit sem cselekedhettek.” Mivel a földi ember nem tud maradandó tetteket végrehajtani, ezért veszélyes életet él. Mit is kellene tennie, hogy megszabadítsa lelkét az anyag fogságából? Az orosz szellemiség atyjai a megszabadulást a „szív bizonyos állapotának” látták. Egy olyan kultúrában, amelyben az imádkozás gyakran fontosabb volt, mint az evés, az „imádság állapotáról” (katasztázis) beszéltek. Ezzel arra utaltak, hogy az etikus életvitel mellett a szellemi világgal való maradandó kapcsolatnak is jelen kell lennie. „Az imádság állapota” a szellemi élet rokon értelmű kifejezése: a szív tartós állapotát jelenti.

A szív mindenekelőtt nagy misztérium. Az a rejtett részünk, melyet egyedül Isten ismer. „Ha tudni szeretnénk, hogyan ismerhetjük meg szívünk állapotát, akkor az egyházatyák így felelnek: tisztaságunk mértékében közvetlenül belátunk önmagunkba, érzelmileg megértjük saját- és mások szívét is. Éppen ebben áll a 'kardiognozia', a szellemi atyák, a sztarecek szív-ismerete. Nyitott könyvként olvasnak mások szívében, és ezt nem csodának tartják, hanem a szeretet által megtisztult lélek természetes adottságának.”



A modern emberből hiányzik a hallás képessége



Ez szöges ellentétben áll a nyugati életfelfogással. A modern nyugati polgárt mintegy maguk alá temetik a kívülről rázúduló benyomások. Elfelejtette, hogy a szív sugallatára hallgasson. Ötleteit kívülről kapja. Minden lehetséges hangra hallgat, csak szívének hangjára nem, az egyetlenre, amely valóban fontos lenne. A sztarec azt mondja az ilyen embernek: „Ha a mester így szól: 'add nekem a szíved', akkor ez azt jelenti: Fiam, add nekem azt, ami lényed legmélyén rejlik, léted okát és vezérlő elvét, egész érzékiségedet, vérmérsékletedet és intelligenciádat. Térj vissza a forráshoz.”

Ez volt például a „duhoborok” (ducho bor = szellemi harcos), a XVII. században, Ukrajnában alakult szekta kiindulópontja is. Háború- és államellenes, valamint vegetáriánus életvitelük miatt évtizedekig üldözték őket, ezért Ukrajnából a Kaukázusba költöztek. A békére és az igazságra törekedve, vagyonukat elajándékozták, fegyvereiket pedig megsemmisítették, nehogy áthágják a „ne ölj” parancsolatát. Tolsztoj közvetítő szerepének köszönhetően a duhoborok 9000 fős csoportja 1898-ban elhagyhatta Oroszországot, és Kanada még lakatlan területeire emigrált. Tizenkétezren a Kaukázusban maradtak. A duhoborok vagy tolsztojánusok, ahogy Kanadában nevezték őket, eljutottak Québecbe, és a Saskatchewan folyó partján, majd később British Columbiában telepedtek le. Közösségekben, kommunákban éltek és dolgoztak, templomaik nem voltak, és még a Bibliánál is fontosabbnak tartották azt az „élő könyvet”, melyet önmagunkban hordunk. Mert a szívbe írt törvény minden külső szabálynál jobb iránytű. Úgy tartották, hogy aki hozzá igazodik, az lépésről lépésre közeledik a szellemi teljesség felé, és elhozza a birodalmat a földre. Mivel elvben mindenki Isten fia, vallották, hogy Jézus Krisztus is az. Bölcsességének forrása mindig is a szellem volt, amit Szellem-Istennek neveztek. Élete, halála és feltámadása akkor nyer értelmet, ha megvalósul a szívünkben. Mert akik valóban keresik őt, ugyanazt a hangot fogják meghallani. Őt követni nem más, mint életet adni Istennek!

A duhoborok gnosztikus elemekkel átitatott eredeti, szellemi kereszténységet képviseltek. Utaltak a mindenkihez közel lévő belső világosságra, és a megtisztított gondolkodást az igazság tükrének tartották. Mihail Gorbacsov később rehabilitálta, és Tula városa közelében, Moszkvától mintegy 180 km-re délre telepítette le őket.



Semmilyen vallás sem magasabb rendű, mint az igazság



1875-ben a Teozófiai Társaság megalapításával Blavatsky asszony rést ütött a materializmus falán. Az egyházzal, illetve mennyországával és túlvilágával, a dolgok rejtett oldalát állította szembe ez a félelmet nem ismerő, éles elméjű orosz nő. Titkos tanítás című könyvének (1888) mottója így hangzik: „Semmilyen vallás sem magasabb rendű, mint az igazság.” Blavatsky asszony 1850 táján találkozott egy indiai mesterrel, aki, úgy tűnik, nagy befolyást gyakorolt rá. Megismertette őt egy több száz éves, mélyen a buddhizmusban és a hinduizmusban gyökerező kultúrával. Ezekben az ősi forrásokban talált rá a „Brahma Vidya” - a teozófia fogalmára. Ám célja nem az volt, hogy a hindu tanokat ráerőltesse a Nyugatra. Ezt írta: „Célom megmutatni, hogy a természet nem pusztán atomok 'véletlenszerű' összekapcsolódása, és hogy feltárjam helyünket a világmindenségben. Szeretném a valamennyi vallás alapját képező ősi igazságokat megmenteni a lenézéstől, és fellebbenteni a fátylat arról az alapvető egységről, melyből mindannyian erednek, és bebizonyítani, hogy a mai civilizáció még nem közelítette meg a dolgok rejtett (okkult) oldalát.”



Az igazság szerelmese



Figyelmét felkeltették időszámításunk első évszázadainak gnosztikus áramlatai is. Hihetetlenül sok és mélyreható ismeretet közvetített. Véleménye szerint a „teozófia” szót már a Krisztus utáni III. században használták a philaletek, „az igazság szerelmesei” - ez az alexandriai filozófusokból álló csoport.

H. P. Blavatsky bebizonyította, hogy a gnosztikus tanok és szövegek nagyrészt Krisztus-előtti forrásokból származnak. Tartalmukat Jézus nyilatkoztatta ki, de már jóval előbb ismertek voltak, és minden idők misztériumiskoláiban tanították is ezeket. Jézusra nem úgy tekintett, mint valami emberi tulajdonságokkal bíró külső Istenre. Számára Krisztus-Jézus a belső, halhatatlan ember prototípusa volt. Titkos tanítás című művében ezt írja: „A 'Pistis Sophia' rendkívül jelentős irat, valódi gnosztikus evangélium, amit Valentinusznak tulajdonítanak, de sokkal valószínűbb, hogy eredeti, Krisztus előtti műről van szó. A fő téma mindig a lélek volt, és a régi misztériumok egyetlen törekvése a lélekről való tudomány. Pistis Sophia bukásában és társa (Jézus) segítségével történő megmenekülésében felismerhetjük a tudatlan személyiség szenvedésének folyton ismétlődő drámáját, akit csak a halhatatlan ember (individualitás vagy önvaló) menthet meg - vagy helyesebben mondva: ennek heves vágyakozása AZ után.”



„Ő az egyetlen, aki rendelkezésre áll”



H. P. Blavatsky hidat épített a Kelet régi bölcsessége és a Nyugat erősödő materializmusa között. A nyugati embernek megmutatta, hogy a birtokláson, hatalmon és üzleten kívül más dolgok is léteznek. Óriási energiájával és fáradhatatlan tollával olykor még tapintatlan, sőt nyers is volt. De arra a panaszra, hogy vajon nem tudná-e valaki más átvenni ezt a munkát, egyik mestere így válaszolt: „Ő az egyetlen, aki rendelkezésre áll.”

A maradiság önelégültségének, a hagyományos gondolkodás és az elcsépelt, üres frázisok korába úgy látszik egyáltalán nem illett bele. Mint egy ókori próféta - aki féktelen, mint Illés, nagy, mint Ézsaiás és titokzatos, mint Ezékiel - szórta megsemmisítő ítéleteit azokra, akik túlságosan gyermetegen, álszentül vagy áltudományosan próbáltak közeledni a világ nagy élet-rejtélyeihez. Üzenete szellemileg hatalmas múltból ered. És H. P. Blavatsky ezt nem elsősorban saját korának, hanem az egész emberiség jövőjének közvetítette. Mert a jelent a materializmus sötétsége homályosította el, és az egyetlen fénysugár a távoli múltból világított… Elhozta az üzenetet, anélkül, hogy meghátrált volna. Egy agnosztikussá vált évszázadban tanúskodott a Gnózisról.



Az önelégültség legjelentősebb rombolói



A Blavatsky-tanítványok, mint Helena és Nicholas Roerich, szintén sajátos formába öntötték újabb kori megbízatásukat. Tűz-egyházat alapítottak a Földön. Az orosz forradalmat megelőző és követő mozgalmas években Gurdjeff és Uszpenszkij működött Oroszországban, majd később mindketten nyugatra költöztek. Keleten és Nyugaton sok kereső szemében ők voltak az intellektuális önteltség nagy lerombolói.

„Az ember egy mikrokozmosz” - mondta Uszpenszkij. A makrokozmosz nagy csodájának kis másolata kapcsolatban áll a világmindenség energiájával - ez életének forrása. A tejútrendszer 50 000 millió csillagból áll, és agyunkat is majdnem ugyanennyi sejt alkotja. De érezzük-e, hogy mi e gigantikus szerkezet képmásai vagyunk? Észlelünk-e valamit a belénk áramló egyetemes erőkből? „Minden agysejtünkben található egy kis gondolat-pont, és minden sejt három vagy négy másik agysejttel van kapcsolatban” - hangzik Uszpenszkij másik gondolata. „Agyunknak azonban csak rendkívül kis részét veszzük használatba. Minden mechanikus képzettársítás a sejtek helytelen kapcsolata miatt jön létre. Ha a milliónyi agysejt a helyes kapcsolatban állna egymással, magasabb tudatot élhetnénk át, és közeledhetnénk a Nap tudatszintjéhez.” Akkor - Uszpenszkij szerint - a kapcsolatnak olyan állapotáról beszélhetünk, amit „figyelem”-nek hívunk. És ez a figyelem nagyon messze terjed - az egész világmindenséget betöltheti. A legmagasabb állapotban az új tudat az erekben áramlik, és így a lélek valódi táplálékává válik, és a magasabb rendű, tápláló éterek valóban felhasználhatók lesznek.



Mi a szabadság lényege?



Kelet-Európa most szabadul meg a szabad szellemet oly sokáig földhöz kötő bilincsektől. E hatalmas küzdelem során Kelet és Nyugat kölcsönösen a legjobbat nyújtják egymásnak, amit szellemi szinten csak elérhettek. Az önzetlen szolgálat, a részvét és szeretet számtalan példája nyeri el a keresők tetszését.

Az orosz szellemiség időszerűségéről ezt mondta T. Spidlik 2001-ben, egyik előadásában: „A szabadság is irracionális, a logika felett áll. A felvilágosodás korának filozófusai azt hitték, hogy értelmünket használva cselekszünk így vagy úgy. Dosztojevszkij szerint azonban az ember nem követi az értelem logikáját. Inkább bolond, csak szabad lehessen. A szabadság viszont démoni lehet. Mindazok, akik a korlátlan szabadság útját akarták követni, meg kellett tapasztalniuk, hogy életük olyan irányt vett, amellyel túllépték halandó lényük mértékét, hogy olyanok legyenek, mint a 'démonok'. És életük tragikus véget ért. Dosztojevszkij híres regényében, a Karamazov család történetében az apa vonakodik szexuális életét megzabolázni, és végül saját fia öli meg. A fiú, Iván, nem akar gátat szabni agyrémeinek és megőrül. Dimitrij, akit féktelen szenvedélyek űznek, a börtönben végzi. Ez a gyümölcse a szabadság démonának. Megszabadít, hogy azután elpusztítson. Vajon van-e más, pozitív lehetőség?”

Ezt a legfiatalabb Karamazov testvér, Aljosa valósítja meg. Ő az egyetlen valóban szabad azok között, akik végül egymás rabszolgáivá és önmaguk foglyaivá váltak. A maga teljesen sajátos módján lép be a szabadságba - átadja magát a szív isteni elvének.



Nem emberi, hanem isten-emberi



Igaz, a természetet le kell győznünk, és teljesen szabaddá kell válnunk, ez azonban csak akkor sikerülhet, ha többé már nem emberivé, hanem istenivé, isten-emberivé válunk. Ha Krisztus lényének, aki mindenhol jelenlévő, és minden teret betölt, átadunk minden teret, ami szívünkben van, akkor megtörténhet. Mert minden szívben - úgy Keleten, mint Nyugaton - vetőmagként ott rejlik az ember isteni nézete.