2004/2/ Kiásni a kincset

Pentagram > 2004-es évfolyam

Egy régi orosz monda történetében így kiált fel Szvjatogor, az óriástermetű hős: „Ha megtalálnám a Föld súlypontját, gyűrűt erősítenék az égre, és egy lánccal közelebb húznám egymáshoz az eget és a földet, és hidat vernék közöttük.” Hamarosan találkozik egy vándorral, aki zsákocskát visz a hátán. A vándor így szól: „Dicső Szvjatogor, Ön oly roppant erős, segítene cipelni a terhemet?” Szvjatogor leszáll a lováról, hogy megragadja a kis zsákot, de nem tudja megemelni. Végül így kiált fel: „Mi van ebben, és ki vagy te?” A vándor azt válaszolja: „Parasztember vagyok, a nevem Mikoéla Szeljányinovicsij. A tarisznyában pedig a Föld súlypontja van.” Majd szenvtelenül felveszi a zsákját, és továbbmegy.



Egy másik mondában a király, lovagjai kíséretében találkozik Mikoéla Szeljányinovicsijjal, amint ezüst ekével szántja a földjét. Az ekét csupán egy aprócska ló húzza, azonban egyetlen lovag sem képes megemelni. Erre Mikoéla félkézzel megragadva a fa alá viszi.

A Föld súlypontját keresni, a földet ezüst ekével megművelni - ezek Kelet-Európa ősi múltjának mitikus jelképei. Mint szinte minden mítoszban, bennük is felszólítás és ígéret rejlik. Mikoéla Szeljányinovicsij, a parasztember az ígéret megtestesülése - életre kel benne a Föld szellemi középpontja. Mikoéla ezt tudatosan hordozza magával, és hagyja, hogy átalakuljon általa, és eggyé váljon a szent Földdel.

Mindannyiónkban benne rejlik a Föld szellemi középpontjával megegyező isteni-szellemi elv - saját belső kincsét azonban mindenkinek magának kell megemelnie. Ezt senki, még a legerősebb sem tudja megtenni helyette. Ehhez pedig ezüst ekére van szükség: a belső küzdelem tüzében megtisztult lélekre. Nagy filozófusok, írók, költők, Kelet-Európa művészei, misztikusai és gnosztikusai keresték ezt az utat, és műveikben ékesszóló tanújelét adták tapasztalataiknak. Így váltak sokak számára útmutatóvá. Mindig arról van szó, hogy kiássuk a szívben rejlő szellemi kincset, elhatoljunk hozzá az érzelmek „Vörös tengerén” át.

Történelmük során Kelet-Európa népeinek sokat kellett szenvedniük és nélkülözniük. Irodalmukban és filozófiájukban a lélek alázatossága rendkívül nagy hangsúlyt kap, mellyel a világon szinte sehol máshol nem találkozhatunk - azon léleké, amely tudatában van földi léte vétkének, és kész arra, hogy emiatt vezekeljen. A szolgaság legkülönbözőbb formái és a legkeservesebb anyagi és szellemi ínség erősítették meg ezt az érzést, és tették kérdésessé újra meg újra Kelet-Európa népeinek létét. Anna Ahmatova, Oroszország talán legnagyobb lírikusnője megindítóan tanúskodik erről. Mélyen meghatott lélekből eredő sorokkal vázolja fel azt az ellentétet, amely a földi valóság cserépdarabjai és az általa megsejtett örökkévalóság között feszül.

Mindazoknak, akik az eljövendő szellem-embert keresik, világítótoronyként magasodik az ukrán misztikus, Grigorij Szavics Skovoroda alakja, akit az ukránok „a mi Püthagoraszunknak” neveztek. Felülmúlhatatlan tanúságot tett a benne megszületett új emberről. „Az életfa testünk kellős közepén található” - mondta. Az igazi ember „a bennünk lévő szív”, az újraéledt szellemi szív. Skovoroda egyik dédunokája, a szimbolizmus megalapítója, Vlagyimir Szergejevics Szolovjev (1853-1900) a XIX. századi Oroszország legnagyobb gondolkodója és filozófusa lesz. Szeme előtt „az istenivé vált emberiség tökéletes eszméje, mint közös tevékenységének legmagasztosabb célja” lebeg. Szolovjev „az ember szelleméből és szívéből történő belső átalakulásra” törekszik. A XX. században pedig Antarova, a művésznő tesz tanúságot „az örökkévalóság erejéről, mely a saját szívünkben zeng”.

A Pentagram jelenlegi és következő számában Lev Nyikolajevics Tolsztoj (1828-1910) és Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821-1881) írók, valamint Nyikoláj Bergyajev (1874-1948) filozófus titáni küzdelméről is szeretnénk beszámolni. Bergyajev megkísérli összefoglalni, hogy mi is a szabadság, melyet a bennünk lévő szellemi elvként azonosít. Dosztojevszkij regényében, A Karamazov testvérekben a főinkvizítor ezt veti Jézus szemére: „Magadhoz ragadhattad volna… a császár kardját. Miért utasítottad vissza ezt az utolsó lehetőséget? Megtagadtad a neked felajánlott egyetlen hatékony jelet, a földi kenyér jelét, amellyel mindenkit arra kényszeríthettél volna, hogy ellenvetés nélkül imádjon téged; visszautasítottad a szabadság és a mennyei kenyér kedvéért!”

E nagy keresők által elhintett vetés szerte a világon számtalan szívben sarjadt ki. A lélekmegszabadítás folyamata azonban ma még sokak számára valószerűtlen dolog. Ám a mesterséges határok és a sokáig gondosan őrzött hagyományok el fognak tűnni, és az emberek ismét ráéreznek majd saját benső világukra. Lelkük legtisztább és legmélyebb vágyakozásának ezüst ekéjével aztán saját lényük rejtett kincse után fognak kutatni.



A Pentagram szerkesztősége