2004/2/ Lev Tolsztoj - egy kereső nyomában

Pentagram > 2004-es évfolyam

Lev Tolsztoj orosz író a komoly kereső megtestesítője. Életében 'határlakóvá' vált. Bár származása gondtalan, sőt luxus életet biztosíthatott volna számára, nem tudott beletörődni a pusztán földi létbe. Szociális érzékenységű lelkiismeretétől hajtva, vallásos nyugtalanságtól gyötörten, azért küzdött, hogy feltárja az emberi lét célját.



Tolsztoj nem csupán költő volt, hanem rendkívül mély gondolkodású ember, vallásfilozófus és laikus teológus is, aki életének minden szakaszában hallatta hangját létünk gyötrő kérdéseivel kapcsolatban. Az élet ellentmondásainak fogságában érezte magát, belebonyolódva a dilemmába, mely ott feszült grófi szociális helyzete és az egyszerű paraszti élet utáni vágyódás, az érzékiség és annak elfojtása, családjával szemben érzett felelőssége és a magányosságra és a világtól való menekülésre irányuló vágya, az eretnekség és a mélységes jámborság között. Van-e megszabadító kiút ebből a helyzetből? Ezt kereste Tolsztoj egész életén át.

Bár nehéz természete volt, már élete folyamán is nagy tisztelet övezte. Művei világszerte elterjedtek, s ma is olvassák és becsben tartják őket. Nagy regényei a megfilmesítés révén szélesebb közönség számára is ismertté váltak.



Emberszeretettel megfertőzve



Lev Nyikolajevics Tolsztoj 1828. augusztus 28-án öt gyermek közül a második legfiatalabbnak születik. Két évesen elveszti anyját, Volkonszkaja hercegnőt, és kilenc éves, amikor édesapja, N. I. Tolsztoj gróf meghal. Őt és testvéreit nagynénje, a finom érzésű asszony és kiváló nevelőnő veszi gondjaiba, aki -Tolsztoj későbbi nyilatkozta szerint - „mintegy megfertőzte az emberek iránti szeretettel.” Az apai birtokon nő fel, és a gazdag orosz nemesi családok szellemében nevelik.

Az érettségi, majd három évig tartó egyetemi tanulmányai után visszatér vidéki birtokára. A birtok művelésének szenteli magát, s már 1851-ben a hozzá tartozó parasztok jobbágyi helyzetének megszüntetésére törekszik, eszméi azonban nem találnak megértésre. Több utazást tesz a Kaukázusban, hogy közelebb kerüljön az egyszerű emberekhez, a parasztokhoz. Egy kozák településen száll meg, s természet-közeli emberek között él, akiket pont azért szeret, mert annyira mások, mint saját szociális rétegének „civilizált” képviselői.



Mindent kétségbe vont



1851. szeptemberében megjelenik első elbeszélése Gyermekkor címmel, mely egy trilógia első része. Hamarosan követi a másik két rész: Kamaszkor és Ifjúkor. Már fiatalon elkezd naplót írni, hogy az élet bonyolult, gyakran zavarba ejtő helyzeteivel tudatosan szembenézhessen. Így közeledett az „ember ismerd meg önmagad” követelményéhez. Az ifjú Tolsztoj rendkívül befelé forduló fiatalember, aki mindent - beleértve önmagát is - megkérdőjelez. Naplója elején szokatlan nyíltsággal nem csak jellemének állhatatlanságát említi meg. Különösen a felébredő érzékiség okoz számára gondot.

Így gyakran ingadozik az erkölcsi másnaposság, a heves szemrehányások és az egyre újabb megjavulási fogadalmak között.

Az 1854-ben megjelent Kamaszkorban írja: „Az év folyamán, amikor is magányos, elmélyült és erkölcsös életet éltem, már felmerült bennem minden elvont kérdés a rendeltetésünkről, a jövendő életről és a lélek halhatatlanságáról. Zsenge gyermeki szellemem a tapasztalatlanság tüzes buzgóságával igyekezett tisztázni azokat a kérdéseket, melyek fejtegetése a legmagasabb lépcsőfok, ahová csak eljuthatunk, melyek megoldása azonban nem adatott meg számunkra. Figyelemreméltóan korai küzdelem ez azoknak a sorsszerű központi kérdéseknek a megértésére, melyek körül minden emberélet forog.”

1854-ben Tolsztoj belép a dunai hadseregbe és részt vesz a krími háborúban. Az őt mélyen megrázó háborús események később műveiben tükröződnek. Lelke mélyén undorodik a háború borzalmaitól és bűncselekményeitől, s a legélesebben elítéli azokat. 1856-ban kilép a hadseregből. 1855-ben, 27 évesen a következőt írja: „Az isteniről és a hitről folytatott tegnapi beszélgetés hatására egy olyan rendkívül meglepő gondolat fogant meg bennem, melynek megvalósítására képes lennék az életemet szentelni. Ez pedig egy olyan vallás alapításának ötlete, mely megfelelne az ember mai fejlődési fokának. Krisztus vallása, egy gyakorlati vallás, csakhogy megtisztítva a dogmáktól és misztikától.” Mindenesetre így lebeg ez a szeme előtt. A középpontban ez a kérdés áll: mit kell tennünk, hogy helyesen éljünk?



Iskolát alapít és maga is tanít



Lev Tolsztoj lassanként ráébred arra, hogy az írás az ő hivatása. 1856-ban megírja egy ló élettörténetét. Ez az állattörténet egy csorda viselkedéséről szól, röviddel azelőtt, hogy a vágóhídra kerülnek. Ez az állattörténet beleélési képességéről és valamennyi teremtmény iránti megértéséről tanúskodik. Így nem meglepő, hogy később vegetáriánussá válik.

Külföldre utazni az idő tájt vált divatossá Oroszország vagyonosabb rétegei körében. Meg akarták ismerni a nyugat kulturális és technikai fejlődését. Így 1857-ben Tolsztoj is elutazik Svájcba, Franciaországba és Németországba. Birtokára visszatérvén, az ott élő parasztgyerekek javára átfogó pedagógiai tevékenységbe kezd. Iskolát alapít, egy több kötetes művet ír, az úgynevezett népi ábécéskönyvet, mely később egész Oroszországban elterjed, iskolájában pedig maga is oktat. 1860-ban újabb külföldi utat tesz, hogy pedagógiai ismereteit elmélyítse.

1862-ben, 34 éves korában megházasodik, és később 8 gyermek apja lesz. Felesége, Szófia Andrejevna Behrs, csak 17 éves, de hamarosan nélkülözhetetlen partnerévé és segítőjévé válik. A későbbi években megromlik a viszony a házastársak között - miután Tolsztoj egyre inkább megkérdőjelezi polgári életvitelüket. Írói tevékenységének terjedelme növekszik. Ha eddig túlnyomó részben elbeszélései jelentek meg, a következő évtizedekben mindenek előtt nagyszabású regényein dolgozik: a Háború és békén, az Anna Kareninán, és a Feltámadáson. Regényeiben önéletrajzi vonatkozások ismerhetők fel, és emellett mindig társadalmi jelentőségű témákat vet fel. Lényegében minden regénye létünk kérdéseit elemzi, melyek állandóan foglalkoztatják.



Az eszmények összeütközésbe kerülnek a belső káosszal



Minél idősebb lesz Tolsztoj, annál jobban nyugtalanítja a hit kérdése. Három kötelességet fogalmaz meg magának: kötelessége önmagával,- felebarátjával- és Istennel szemben. Ezzel az - eszményként - önmagától megkövetelt renddel a belső meghasonlottság érzése jár együtt: „Miért oly szép minden a lelkemben, s miért válik oly csúffá aztán a papíron és egyáltalán az életben?”

Hogy meggyőződését, felismeréseit másokkal is közölhesse, rövid egymásutánban kiadja néhány írását: Gyónásom (1879), A dogmatikus vallás kritikája (1880), A négy evangélium fordítása és konkordanciája (1880), Amit hiszek (1883). A Gyónásom beszámoló arról a belső harcról, amelyet meg kellet vívnia, hogy megváljon az egyháztól. Dogmatizmusa miatt szemtől szemben támadja az ortodox egyházat. Akkoriban nagy bátorság kellett ahhoz, hogy valaki nyíltan állást foglaljon az egyházzal szemben abban az országban, ahol az állami intézmény volt. Vallásos iratainak kiadását végül is betiltják, ezért maga készített számos másolatot belőlük.

Gyónásom című művében ezt olvashatjuk: „Emlékezetembe idéztem, hogy csak akkor éltem, amikor hittem Istenben. Mint korábban, úgy volt most is: csak Istenre kellett gondolnom és feléledtem. Amikor azonban elfelejtettem Istent, akkor eltűnt az élet. Istent tudni és élni, az egy és ugyanaz. Isten az élet.”



Azt hiszem, bennem van



Hitét Tolsztoj a következőképpen fogalmazza meg: „Hiszek Istenben, akiben minden létezőnek a szellemét, szeretetét és elvét látom. Hiszem, hogy ő bennem van, miképpen én őbenne vagyok. Hiszem, hogy Isten akaratát nem lehet világosabban kifejezni, mint a Krisztus-ember tanával. Hiszem, hogy az élet értelme mindannyiunk számára abban rejlik, hogy iránta érzett szeretetünket megerősítsük.”

Amit hiszek című művében többek között ez olvasható: „Krisztus a személyes élettel nem egy halál utáni életet, hanem egy általános életet - egységben az egész emberiség múltjával, jelenével és jövőjével - állít szembe, az ember fiának életét. A személyes életnek mindenféle értelmezése csak ámítás, ha nem az ember, az emberiség, az emberfia szolgálatában történő én-lemondáson alapul.”

És a továbbiakban: „Krisztus nem valami rosszabbra szólít bennünket a jobb helyébe, hanem jobbra valami rosszabb helyett. […] Olyan életre tanít, melyben, eltekintve a személyes élet elvesztése által végbemenő megváltástól, itt, ebben a világban kevesebb szenvedés és több öröm lesz, mint a személyes élet által. A tanait kinyilatkoztató Krisztus azt mondja, hogy a valódi, világi előny abban van, ha nem gondolunk a világi életre.”

Ezzel a felfogással Tolsztoj egészen közel kerül az Egyetemes Tan döntő igazságához: ahhoz, hogy az én-személyiség üdvösségén nem múlhat semmi, hogy az embernek egy egészen más utat kell keresnie, olyan utat, mely a saját én számára semmit sem akar, s hogy csak ezen az úton lehet megszabadító eredményeket elérni. Tolsztoj azért küzd, hogy ezt az eszmét valóra váltsa, megszabadítsa minden tisztátalanságtól, és egy tettekben megnyilvánuló életté alakítsa.

Öreg korára Tolsztoj fokozatosan visszavonult és szerény életet élt, ahogy felfogása szerint hívő emberhez illik. Szinte minden birtokról lemond és vegetáriánus lesz. Bár kapcsolatban marad családjával, azonban időről időre visszavonul a birtok közelében lévő komfort nélküli házba.

Sajátos vallásos magatartása révén sok hasonló gondolkodású embert vonz magához, akik „tolsztojánusoknak” nevezik magukat. Vallásos nézeteik miatt részben üldözik vagy letartóztatják őket. Tolsztojt azonban népszerűsége miatt megkíméli a cár. A bolsevikok hatalomra kerülése után az ilyen jellegű „szembenálló csoportokat” megsemmisítik. Később az angliai Purleigh-ben és Whiteways-ban is alakultak tolsztojánus csoportok, melyben egyfajta tiszta kommunizmust próbáltak meg a gyakorlatban megvalósítani.



„… amit maga Isten írt a szívünkbe”



Vallási nézetei nagyon érthetően jutnak kifejezésre Feltámadás című regényében. Ebben az emberek állapotáról ír: „Ez a zűrzavar onnan származik, hogy az emberek törvényként ismerik el azt, ami nem valódi törvény. Amit azonban maga Isten írt a szívünkbe, azt nem ismerik el törvényként.”

A regény miatt Lev Tolsztojt 1901-ben kizárják a görög-keleti egyházból. Ugyanebben az évben visszautasítja az irodalmi Nobel-díjat. Élete utolsó lépcsőfokán nem kíván magának többé mást, minthogy Isten szolgája lehessen. Most is úgy, mint korábban, rajongók veszik körül. Önmagát azonban még mindig keresőnek érzi. Egy parasztembernek 1910. áprilisában a következőt írja: „Az élet nekem csak annyiban tetszik, amennyiben képes vagyok erőmből telve Krisztus akaratát teljesíteni. Azaz: szeressem Istent és felebarátomat. Istent szeretni annyit jelent: mindenkit szeretni, mint ahogy a testvérünket szeretjük. Ez, és csak ez a célom.”

Tolsztoj egyre inkább visszavonul a magányba. Élete végén elhagyja birtokát, hogy maga mögött hagyja családját, a civilizációt és a rajongók seregét. 1910. november 7-én tüdőgyulladásban hal meg egy kis vasútállomás pályaőrének házában. Búcsúlevelében ezt írja: „Nem tudok tovább luxusban élni, és úgy cselekszem, ahogyan a velem egyidős emberek teszik: elhagyják a világi létet, hogy életük utolsó napjait egyedül és békében tölthessék el.”