2004/3/ Bátorság, önteltség és alázat

Pentagram > 2004-es évfolyam

A bátorság fogalmáról mindenkinek saját elképzelése van. Amikor pedig arról van szó, hogy bátrak legyünk, megint csak a saját értelmezésünket követjük. A fizikai, társadalmi és erkölcsi bátorság mellett ahhoz is bátorság kell, hogy valamit elviseljünk. Cikkünkben azt szeretnénk megvizsgálni, hogy vajon létezik-e szellemi bátorság is, és ha igen, vajon milyen viszonyban áll a bátorság számunkra ismert formáival.



A bátorság egyik egyszerű meghatározása a következő: merni, hogy valami nehezen kivitelezhetőt megtegyünk. A kisgyermeknek bátorságra van szüksége, hogy kezet nyújtson egy ismeretlennek, hogy megtanuljon kerékpározni, az úszótanfolyamon beugorjon a medencébe, vagy a játszótársaktól visszakérje a saját játékát, stb. Az idősebbek azután azon fáradoznak, hogy a gyermeket „bátorítsák”. Így fejlődik ki benne az akaraterő és az állhatatosság, melyek az életben való helytálláshoz szükségesek. Arra, aki „mindent meg mer tenni”, a többiek tisztelettel néznek fel, és hősnek tartják. A meséket hallgatva a gyerekek úgy érzik, hogy a főhős bátorsága megerősíti őket.

Az iskolai újságok visszatérő témája „A hét hőse”, vagy a „Nevezz meg egy hőst”, melyeknek példakép-formáló szerepük is van. Hollandia minden általános iskolájában foglalkoznak „Az időszerű hős” fogalmával. Ennek az a célja, hogy támogassa a bántalmazások, a rasszizmus és az erőszak elleni harcot. A labdarúgás és más területek „hősei” is példaképpé válnak a normák és értékek kialakításában, a történelem-leckék pedig bemutatják a múlt nagy hőseit, akik vitézi tetteikkel tűntek ki. Ezek a csatornák elősegítik az erkölcsi és a fizikai bátorság megértését.

Később már nagyobb a kihívás, és a fiatal ember olyan helyzetekbe kerül, amikor egy iskolai vitában fel kell lépnie a - saját felfogása szerint - „hibás véleményekkel” szemben. Olykor a saját életét veszélyeztető erőszak ellen kell megvédenie magát az iskolában és az utcán, esetleg a lábára erősített gumikötéllel kell százméternyi mélységbe ugrania, vagy egy hátizsákkal, egyedül kell útra kelnie Ausztráliába.

A fiatal meg akarja ismerni saját határait, a visszahúzó tendenciákat pedig le akarja győzni. Röviden: keresi a kihívást, hogy akaraterejével legyőzhesse a létezéssel együtt járó félelmet, vagy akár azért, hogy nyilvánosan kimutathassa állásfoglalását. Ez megerősíti az önbizalmát. Olyan életvitel fejlődik ki, amelyben minden helyzettel bátran szembenéz és elhagyja a kitaposott utakat. Sokszor erkölcsi felelősségérzet táplálja ezt a fajta bátorságot, és az ember késztetést érez arra, hogy bátran harcba szálljon minden igazságtalanság ellen, például valamilyen szervezkedés segítségével. E késztetés eredménye igen szélsőséges formájában akár gerillacsoportokhoz történő csatlakozás is lehet, melyek erőszak alkalmazásával akarnak segíteni e föld elnyomottain. Az ezzel összefüggő hatalom miatt azonban a bátorság könnyen gőggé, arroganciává, kegyetlenséggé és a hatalommal való visszaéléssé fajulhat.



Az egyetemes szereteterő alkalmazása



Ha van elég bátorságunk a leírt folyamat becsületes vizsgálatához, akkor a következő felismeréshez juthatunk: a bátorság fentiekben vázolt - külsőleges - fajtája nem szünteti meg világunkban az igazságtalanságot. „A legjobb fegyverek a vész eszközei. Ezért akik Taot birtokolják, nem tartják fel magukat ilyesmivel”. (Tao Te King, 13. fejezet). De a kudarcot vallott idealisták számára nyilvánvaló alternatívára - hogy lagymatagon, egyszerűen csak hagyják, hogy bármi megtörténjen - már régóta nincs lehetőség. Az embernek most már tennie kell valamit. Hiszen arra hívják fel, hogy őrizője legyen az ő atyjafiának! Jan van Rijckenborgh így ír Lao Ce szövegéhez fűzött magyarázatában, A kínai Gnózis című művében: „Az egyetlen mód, amivel az emberiségnek tökéletesen segíteni lehet, az az egyetemes szereteterő radikális alkalmazása. Ez pedig nem az én-ember által ismert szeretet. Istennek ez a szeretete, a mindenek felett álló szeretet, kizárólag azokon keresztül szabadulhat fel, akiknek a lelke már megszabadult.”

Mit akart a fenti sorok írója ezzel mondani? Először is, hogy az emberiség számára rendelkezésre áll a tökéletes segítség lehetősége. Másodszor, hogy ennek megvalósításához megszabadított lélekre van szükség. Ezt az állapotot úgy lehetne jellemezni, hogy „a világban, de nem a világtól valónak lenni”. Lehetséges ez? Ha valaki el akarja határozni magát erre, tehát úgy dönt, hogy eléri ezt az állapotot, akkor ehhez kétségtelenül bátorság kell, itt azonban egészen másra van szükség, mint amiről korábban beszéltünk. Mindenekelőtt arról van szó, hogy legyen bátorságunk felismerni a számtalan köteléket, és annak módját, ahogyan én-központú személyiségünkkel az önérvényesítéshez, „a világból való állapothoz” kapcsolódunk. Az ilyen, semmitől vissza nem riadó önismeret olyan állapothoz vezet, amelyben - minden én-központú törekvés feladásával - a fejszét radikálisan saját én-lényünk gyökerére vetjük. Ekkor azonban hatalmas méreteket ölthet a létezéssel együtt járó félelem, az „elengedéstől” való félelem!

Ezért szól úgy a mondás, hogy „Aki önmagát legyőzi, az erősebb annál, mint aki egy várost hódít meg”. A buddhizmus pedig a következőképpen fogalmaz: „A bölcs sohasem aggódik”.

Ez a folyamat nehéz belső harcot jelent és kitartó bátorságot követel, mivel a saját lényünkre vonatkozó, egyre növekvő mértékű belátás sok csalódást okoz. Ezek a csalódások annyira „elbátortalaníthatják” az embert, hogy felmerülhet benne a kétség: „Soha nem fogok célhoz érni, sohasem leszek képes olyan megszabadult lélekké válni, hogy az egyetemes szereteterőt alkalmazhassam.”

Mária Evangéliumában Jézus azt mondja erről a belső harcról: „És amikor az elbátortalanodás környékez titeket, szedjétek össze mégis a bátorságotokat ”. Amikor az én-semlegesítés során elérünk ahhoz az állapothoz, melyben az 'én' akaraterején alapuló bátorság már nem hathat többé, akkor a lélekből - a szív új kedélyállapotából - lehet bátorságot meríteni. Ekkor azonban már nem az én-ember bátorságáról van szó, hanem az alázatról, tehát az én önátadásáról az egyetemes szereteterőnek. Ekkor egy valóban tiszta életvitellel felszabadulhat a szeretet szakadatlan árama.



„Boldogok a szelídek”



A bemutatott fejlődési folyamat leírását megtaláljuk az első három boldognak-mondásban, a Máté evangélium 5. fejezetében is. Az első boldognak-mondás így hangzik: „Boldogok a szellemben szegények; mert övék a mennyeknek országa.” Ez azokra vonatkozik, akik az ebben a világban megvívott számtalan bátor harc után letörve tudatára ébrednek, hogy „szellemben szegények”. Jan van Rijckenborgh így ír a „Boldognak-mondások misztériuma” című műve 2. fejezetében: „Ők azok, akik már nem próbálkoznak a humanizmussal, akik felismerték, hogy 'efézusbeliek', vagyis határlakók. Belátták, hogy az a jóság, amellyel összeköttetésben állnak, bármely pillanatban az ellentétébe fordulhat.” Majd tovább folytatja ezt a gondolatmenetet a 4. fejezetben: „A humanizmus az a szervezett jóság, amely kergeti ugyan az ördögöt, de sohasem képes elkapni. A humanizmus korszakok óta törekszik a gonosz semlegesítésére, de az idők során mindig több körrel lemaradt ebben a dialektikus versenyfutásban.”

Ha az ember zátonyra fut ebben a világban, akkor mély lelki szükségbe kerül, és felismeri, hogy „szellemben szegény”. De éppen ez az alázat, a saját gyengeségünk és tehetetlenségünk beismerése hívhatja fel az egyetemes szereteterőt! Ez az állapot a Pistis Sophia nyolcadik vezeklő énekére emlékeztet bennünket, amelyről Jan van Rijckenborgh „A Pistis Sophia gnosztikus misztériumai” című könyve 47. fejezetében így ír: „… Feladja minden önérvényesítési törekvését, feladja jóságának a legkisebb rezdülését is, és belép az alázat időszakába. Megvan a bátorsága, hogy a nem-cselekvést a következő kéréssel fogadja el: 'Emlékezz meg rólam a Te irgalmad szerint és a Te jóságodért, óh Uram'. Így Pistis Sophia véghezvitte a legnagyobb cselekedetet, amit a Gnózis viszonylatában egy természetben született ember egyáltalán véghezvihet”.

A második boldognak-mondás így hangzik: „Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak ”. Itt a kedély bánatáról van szó, mely hasadt állapotban van a világ és az emberiség mérhetetlen szenvedése miatt. Ez a zátonyra futott idealista ember bánata, akit eláraszt a legbensőségesebb részvét. Őnekik válaszol a világosság, megérkezik a belátás vigasza. A legnagyobb vigasz ugyanis az, ha megtudhatjuk, hogyan készíthetjük fel lényünket a valódi segítség fogadására. A vigaszt az a felismerés hozza, hogy a lélek megszabadításának útja bejárható, és a megszabadított lélek képes az egyetemes gyógyszer alkalmazására.

A harmadik boldognak-mondás szerint „Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a Földet”. Ha az ember kapcsolatba lépett az egyetemes szereteterővel, akkor a szükséges erőt is megkapja, hogy ezzel a szeretetfénnyel dolgozhasson, és azt a természetben alkalmazhassa. Ezt a zárat egyetlen kulcs nyitja: a szelídség. Ismételten átadjuk a szót Jan van Rijckenborghnak, aki a „Boldognak-mondások misztériuma” 6. fejezetében így beszél erről: „A szelídség az az abszolút bátorság, amely nem erőszakos és nem is tud az lenni, mégpedig a tanuló belső állapota miatt. A Birodalommal való kapcsolat az első oszlop, a mű véghezviteléhez szükséges erő pedig a második. Ezt a kettős isteni kegyelmet kell most megalapoznunk a természetben a szelídséggel. A győzelmet szelídséggel kell elnyernünk.

A bátorság, ahogy ebben a természetben értik, mindig erőltető, mert többnyire ösztönökön és indulatokon alapul. Aki bátorságát így gyakorolja az hasonlatos egy betörőhöz. Ennek a természetnek a bátorsága mindig sebeket ejt, rombol és pusztít. A Jézus Krisztus szellemrendjéből eredő bátorság azonban egy új akarati egyensúly eredménye. Aki szelíd, az nem epekedik káprázatos és hirtelen siker után, mert tudja, hogy az ilyen siker csillogása hamar megfakul. A szelíd ember nem csügged el, ha munkája eredménye késlekedik, vagy ha munkaterületét sátáni erők ostromolják, mert mindezek mögött céljának végső megvalósítását látja ragyogni, mint soha le nem nyugvó napot. […] Az örökkévalóság nevében, csendesen világító lángként áll az időben, és Krisztus vigasza az olaj, amely lankadatlan szabályossággal kiárad rá.”