2004/3/ Elidegenülve az „intellektus igája” alatt

Pentagram > 2004-es évfolyam

„Ha a valódi bölcsességet keresed, hagyj el minden tudást!” Ez a kijelentés korunk embere számára érthetetlen paradoxonnak, sőt talán merő badarságnak tűnhet, de valójában mélységes igazság rejlik benne. Értelmi képességünk kategóriái és meghatározásai segítenek ugyan mindennapi életünk megfelelő elrendezésében, ha azonban egész gondolati életünkön eluralkodnak, akkor elfedik létünk sokkal távolabb mutató lehetőségeit és mélyen elidegenítenek Istentől és embertársainktól.



Leo Sesztov (1866-1938) orosz filozófus felismerte ezt a folyamatot, és többször is foglalkozott vele. Kutatásai során igen lényeges felismerésekre jutott, melyeket folyamatosan újra megfogalmazott. Gyakran érezte az elidegenülést valódi rendeltetésünktől, melyet a személyes gondolkodásmódunk hív életre, míg végül sikerült e folyamat kiváltó okait felkutatnia. Polgári neve Leo Isaak Schwarzmann volt, és jómódú ukrajnai családból származott, a Sesztov nevet, amely botot vagy evezőt jelent, csak később vette fel.

Milyen főbb ismertetőjelei voltak életének? Elmondta, hogy külső és belső késztetései újra és újra a „talányosan mérhetetlen mélységhez” vezették. Ezeken a tapasztalatokon keresztül különösen az ember intellektuális hajlamának mozgatóerőit figyelte meg. Sesztov egész életében az értelem egyeduralmi törekvése ellen küzdött. Ez az oka, hogy mint zsidó-orosz filozófus, kétségtelenül a XX. század jelentős gondolkodói közé tartozik. Gyakran beszélt a „tárgyilagos értelem szertelenségéről”, mert emiatt annak a veszélye fenyeget, hogy az eltúlzott értelmi igények eltemetik magasabb képességeinket. Ezt a tendenciát, amely a valódi, belső életet elnyomja az egyoldalú intellektualitás kedvéért, a modern filozófia több áramlatában is felfedezte.



A „mélység filozófusa”



Sesztov el akart különülni az említett áramlatoktól, ezért a „mélység filozófusának” nevezte magát. A határt nem ismerő értelmi törekvés igényével szembeállította saját felfogását, „a mélység magasztalását”. Ezzel arra kívánt utalni, hogy vannak talányosan elrejtett, mélyebb összefüggések, amelyek a puszta értelem előtt rejtve maradnak. Mégis, ez a mélység az, amelyben meg tud nyilvánulni a szellemi. Sesztov számára minden talányos mélységként megélt élmény a létezés mélyebb megértésének kulcsát tárta fel. Megérezte és megsejtette az „értelmet meghaladó szabadság” hatalmas, alkotó mivoltát. Lényegesnek tartotta, hogy megszabadítsa magát minden „megrekedt intellektuális előfeltételtől”. Erőteljesen átérezte, hogy a józan ész téves alkalmazása miként fenyegeti és kényszeríti rabszolgaságba még a vallásos életet is. „Kulcsfontosságú hatalom” című írásában azt mutatja be, hogy milyen elbizakodottan és önkényesen lép fel a saját magát félreértelmező intellektus, amikor még „Istent is igazolni akarja”. Mi mindent megengedett magának a történelem folyamán ez a fajta értelem! Az elidegenedett józan ész saját bizonyítási kritériumokat hozott létre az isteni léttel kapcsolatban, és elvárja, hogy ezek előtt még Isten is fejet hajtson. Így Isten létének igazolása egy önkényesen működő értelem kegyelmétől függ! A „bebizonyított Isten”, a nagyképű értelem előtt.



„A kiút arra van, ahol már semmilyen kiutat nem látunk”



Hová vezet a Leo Sesztov által mutatott út? Megállapítja: „Az egyetlen valódi kiút ott kezdődik, ahol az emberi mértékek szerint nem létezik már egyetlen kiút sem. Ha a lehetetlenhez akarunk közelíteni, akkor a mélység felé kell fordulnunk.” És a továbbiakban: „Isten itt található meg, pontosan azért, mert a feneketlen mélység nem illeszkedik bele egyetlen értelemmel létrehozott kategóriába sem.” Egy másik helyen pedig így ír: „Az embernek bele kell ugrania Istenbe, és ezzel az ugrással meg kell szabadulnia minden racionalitástól”. Ezért áll Sesztov a korai keresztény író, Tertullianusz mellé, aki azt mondta: „Credo quia absurdum!” Elhiszem ezt a dolgot, pontosan azért, mert átlépi az értelem korlátait.

Világnézetét „Athén és Jeruzsálem” című késői művében ismerteti Sesztov. „Mindenki azt mondja, Jeruzsálemnek Athénbe kell mennie, hogy ott megkaphassa az áldást.” „Jób mérlegén” című írásában is ugyanezt a képet mutatja be. „Azt mondják mindent, ami Jeruzsálemből jön, Athén mérlegén kell megmérni.” Mit jelenthet ez? Sesztovnál Athén a tiszta értelem, Jeruzsálem pedig a vallásos érzés fővárosa. Sesztov abszolút nem látja a kompromisszum egyetlen lehetőséget sem Athén intellektualitása és Jeruzsálem várakozással teli vágyakozása között - mindkettő kölcsönösen kizárja egymást. „A tudás sohasem lehet az ember végső célja!” Különösen elítéli „a tudás hajszolását a filozófiában”, mert ezzel hűtlenül kezelik Isten valódi ajándékát, amely a hittel teli érzésből fakadó abszolút, alkotó szabadságban rejlik. „Az intellektus igája alól” kizárólag a hitnek e nem mindennapi formája szabadíthat fel. Ebben a hitben megtapasztalhatjuk az élő ősbizalom érzését: „Isten csak ott található meg, ahol nem a törvény uralkodik, hanem a szabadság létezhet és lélegezhet”. Mélyen meg volt győződve arról, hogy az önkényes értelem elleni első komoly kritika már a bűnbeesés mítoszában is felfedezhető. Számára egyetlen bűnbeesés létezik csupán, mégpedig „az intellektuális bűnbeesés, amelynek a titokzatos mélységből való kiűzetéssel kellett végződnie”. A bukás „a tudás utáni vágyakozással és a mérgezett gyümölcsök elfogyasztásával” kezdődött.



„… az igazsághoz vezető út szándékos lezárása”



Az emberiség jelenét vizsgálva a tudomány rákos daganatáról ír, amely „óráról órára egyre erősebben burjánzik, és az ősi titkot övező ködöt egyre sűrűbbé teszi.” Mint valódi határlakó, rendkívül intenzív módon érezte a mélység szférájától elválasztó természetellenes választófalat. Erről a bezárt állapotról a következőket mondta: „olyan ez, mintha egy erő, még a világ megalkotása előtt elzárta volna az igazsághoz vezető utat az ember elől”. Azóta az értelem sötét utakon vándorol. Sesztov átérzi ennek „természetellenes és rettenetes” jellegét, amikor így szól: „Vagy nem stimmel világunk egész építménye, vagy mindannyian téves úton akarunk eljutni az igazsághoz!”

Sesztovnak abszolút semmi kifogása nem volt a gondolkodás ellen; ő a gondolkodás szolgasorba kényszerítése ellen emel szót, amelyet a magát korlátlannak kikiáltó értelem elfajulása hoz létre. Az emberek között hiába keresi a szív és fej közötti harmonikus együttműködést. Véleménye szerint jelenlegi tudatunkat számtalan fátyol takarja. „Életünket számtalan titok veszi körül. A legnagyobb talány azonban az őseredettől és az élet forrásától való elválasztottság.” Bármilyen idegennek is érezte magát saját korában, emberképe egy magasabb dimenzióról tanúskodik. Meggyőződése volt, hogy lelkünkben hatalmas erők szunnyadnak, melyek elvezethetnek a „mélység megtapasztalásához”.

1898-ban keletkezett, „A jóság fogalma” című írásában főleg szellemi útmutatásokat ad. A következő kulcsfontosságú felismerésre jut: „A testvéri szeretet még nem Isten. Azt kell keresnünk, ami magasabban áll a szokásos együttérzésnél és részvétnél, valamint túlhalad a jóságon is. Az embernek Istent kell keresnie!” Keresése ott kezdődik, ahol „az út túlhalad az értelmen és az erkölcsön”. Ezzel az írásával Sesztov belépett az „orosz vallási reneszánsz” legjelentősebb képviselőinek sorába.

Miben áll Sesztov szellemi teljesítménye?

1. Saját korában felfedezte a számára legyőzhetetlen ellentétet az emberiség gondolkodása és tudása között.

2. Sajátos jellegű vallásos hitével bejáratot talált a belső megnyilvánulás szférájába. A megnyilvánulás az ő számára teljesen mást jelent, mint a tudás.

Sesztov azt mondja, hogy valódi megnyilvánulás „csak a hegyen” jöhet létre. Teljesen konkrétan beszél a „hegy megmászásának szükségességéről”. Látja Mózest a Sinai hegyen és Jézust az Olajfák hegyén. Rámutat: ezek olyan kérdések, amelyeken el kell gondolkodnunk. Szerinte minden megfeszített intellektuális törekvés csak kúszás az élet lapályain. Ezért az ő számára „bármely megtestesült igazság mindig csupán a tévedések megtestesülése”. Saját filozofálási módszerét „a platóni értelemben vett legmagasabb szintű zenének” érzékeli.



„Belső mérlegen állni”



Sesztov egyáltalán nem élt visszahúzódó életet, hanem igen élénk gondolatcserét folytatott korának jelentős embereivel. Barátai közé tartozott Martin Buber, Albert Einstein, Marina Zvetajeva, Martin Heidegger és Edmund Husserl is. Világnézete Borisz Paszternakra is döntő hatást gyakorolt. Így ír Sesztovról fiatalkori barátja, Szergej Bulgakov, a nagy orosz vallásfilozófus: „Egyszerűen lehetetlen volt Sesztovot nem szeretni, függetlenül attól, hogy az ember osztotta-e világnézetét, vagy sem. Ezt a szeretetet csodálatra méltó lelki finomsága, mély benyomást keltő jósága és jóakarata váltotta ki. Ez képezte emberi kapcsolatainak alaphangját, emellett pedig mentes volt bármiféle személyes versengéstől. Ez mind azzal a kemény harccal függött össze, amelyet szellemi vívmányainak eléréséért folytatott.”

„Jób mérlegén” című munkáját Sesztov azzal a céllal írta, hogy az embert belsőleg mérlegre állítsa. A lélek erejének meg kell nyilvánulnia. Teljesen tudatosan választotta példaképül Jób sorsát az Ószövetségből. Vajon mi ragadhatta meg őt ennyire Jób történetében?

Jób belsőleg hű marad önmagához. Tántoríthatatlanul bízik Istenben, pedig életében naponta növekszik a szenvedés és fájdalom. Amikor ezek már végül „súlyosabbak, mint a tenger fövenye”, Jób kétségei és tanácstalansága közepette így szól: „Isten állítson engem a helyes mérlegre, így felismeri vétlenségem”. Sesztovra mély hatást gyakorol, ahogy Jób belsőleg szilárd marad az őt érő sorscsapások és megpróbáltatások ellenére is, ahogyan zúgolódás nélkül elfogadja és hordozza talányosan borzalmas sorsát. Hiszen Jóbnak minden oka meglenne arra, hogy perbe szálljon Istenével, ha puszta értelmét hagyná megszólalni. Rendkívül nagy hatással volt Sesztovra, ahogyan Jób töretlenül elfogadta sorsát. És számára ez válik az emberi jóság mércéjévé. Nehéz helyzetében a meggyötört Jóbot minden oldalról körülveszik a racionalista kísértők, akiknek élén Jób felesége és legközelebbi barátai állnak. „Alapos okból” - így gondolják - azt a tanácsot adják neki, hogy tagadja meg Istenét. Hát hol marad az isteni igazságosság? Azonban Jób még csak hallani sem akar ezekről az „értelmes” tanácsokról, fülei süketek maradnak az ilyen útmutatásokra.



„A mélység felmagasztalása”



Sesztov arra kívánt rámutatni, hogy mélyebb értelemben nem a hagyományos intellektusról van itt szó, „mivel Isten a szívet vizsgálja”. „Isten nagyon is jól hallja a mélységből feltörő kétségbeesett kiáltásokat, de eközben elutasítja Jób barátainak racionális javaslatait.” A legmagasabb szintű törvény csakis így engedi felismerni magát. Ez a „mélység felmagasztalása”, olyan racionalitás, amely a megszokott értelem számára rejtve marad.

Isten tehát olyan erő, amely meghalad minden szokásos értelmezést. Az ember eddig kialakult értelme csak valami ideiglenes dolog, és a hozzá való ragaszkodás a tudatot sötétségben tartja. Sesztov megmutatja, hogyan kell először mindenkinek - igencsak fáradságosan - „megszabadulnia ettől az intellektuális gyámságtól”. Csak akkor találja meg újra a szellemi hazába vezető nyomokat, ha már „valóban maga mögött hagyta a racionális világ forgatagát.” Ekkor, Jóbhoz hasonlóan, nem vár el semmit a világtól. Idegenségének tudatában él e világ közepette, de ezt az idegenséget kegyelemnek is tapasztalja, hiszen „megszabadította magát az intellektualitás igájától”. A „Csend hangja” című munkájában Blavatsky asszony is úgy ír az értelemről, mint a „nagy mészárosról”, melyet ki kell oltani. Tehát új értelemre kell szert tenni, és Sesztov erről is beszél. Úgy nevezi önmagát, mint „a gondolkodás második dimenziójának beavatottja”. A modern Rózsakereszt is beszél erről az „új dimenzióról”, egy új lélek kifejlődéséről, amely azonos ezzel a gondolkodási képességgel.





Irodalom:



1. Leo Sesztov, Athén és Jeruzsálem, Vallásos filozófiai kísérlet, Matthes & Seitz, München, 1994.

2. Leo Sesztov, Potestas Clavium - a kulcsfontosságú hatalom, Verlag Lambert Schneider kiadó, Heidelberg 1956.

3. Leo Sesztov, A jóság fogalma Tolsztoj és Nietzsche munkáiban, Matthes & Seitz, München 1994.

4. Leo Sesztov, Jób mérlegén, vándorlások a lélek birodalmán át, Herder kiadó, Bécs 1950.

5. Szergej Bulgakov, Gustav A. Conradi után idézve a következő munkából: Leo Sesztov vagy a paradicsomi lét; a jóság fogalma… (lásd fent)

6. Ótestamentum, Jób könyve 6,2-3.