2005/1/ A tapasztalatok bőségének fájdalma vagy öröme

Pentagram > 2005-ös évfolyam

Két tanulótípus a modern Szellemi Iskolában



Nemrégiben nyilvános előadásokat tartottak Barcelonában a hermetikus eszmekincsről, melyeken sok egyetemi hallgató is részt vett. Az egyik előadó arról beszélt, hogy az ember csak egy életkrízis megtapasztalása után válik igazság-keresővé, és csak így nyílik meg a magasabb gondolatok, érzések és inspirációk számára.



Ekkor egy fiatal nő megkérdezte: „A keresővé váláshoz elengedhetetlenül szükséges egy ilyen belső krízis átélése? Nem valósulhat meg ez valahogy másképpen is?”

A fent említett kérdés mély érintettségről tanúskodott. Egyértelműen felismerhető volt, hogy e fiatal hölgy, keresőként már egészen másképpen állt az élethez, noha nem állíthatta, hogy valamilyen létkrízist élt volna át.

A Rózsakereszt Ifjúsági Művén keresztül érkező fiatal tanulókkal is gyakran megtörténik, hogy nem egy válság átélését követően jutnak el az Iskolához. Valóban szükség van tehát az említett krízis átélésére? És ha igen, akkor miért? Valóban arról van szó, hogy csak a szükség és szenvedés miatt kezdjük el keresni az igazságot? Nincs esetleg mégis egy másfajta út is, amely az embert már fiatal korában, harmonikus módon, és feszültségek nélkül vezethetné el a Gnózis megtapasztalásához? És ha nincs ilyen út, akkor miért nincs? Miért nem adatott meg az embernek az állandó szellemi és lelki növekedés kibontakoztatása, és ezzel a megvilágosodás elérése? Ezek olyan fontos kérdések, amelyek egy elvi problémára utalnak.

Aki megtapasztalta a fent említett, sorsfordító krízist, azt - nagy általánosságban - maga a válság késztette az igazság keresésére. A legtöbb esetben az ember biztos abban, hogy erre a krízisre szükség volt a feltételekhez kötöttség bilincseiből való megszabadulásához.



A sokk mint áldás



Sokan közülünk gyermekkorunk óta egy meghatározott világképpel nőttünk fel. A filozófia és a vallás tekintetében határozott véleményeket és ítéleteket közöltek velünk. Ezért, amikor fiatal éveinkben szembesültünk az élettel, a legtöbbünknek már igen erősen rögzült lelki beállítottsága volt. Mozdonyként dübörögtünk a feltételekhez kötöttség vaspályáin - így azután elkerülhetetlenül szükség volt a mozdony kisiklására! Ez az esemény többé-kevésbé sokkszerűen ért bennünket, hiszen hirtelen azt kellett megállapítanunk, hogy a világ nem is olyan biztonságos hely, ahogy azt tanították nekünk! Ezért ez a sokk ugyanakkor nagy áldást is jelentett számunkra. Az említett „kisiklás” mindenkinél másképpen történt, az illető saját múltjához igazodva.

Ezzel szemben, ugyanilyen nagy áldást jelent, ha valakit nem „kondicionálnak” már gyerekkorától kezdve. Ez az állapot manapság sok fiatalnál megfigyelhető, és nemcsak a Lectorium Rosicrucianum Ifjúsági Művének keretein belül. Az említett előadáson, a fiatal nőnél ugyanezt figyelhettük meg: keresővé válását nem válság vagy keserű tapasztalat okozta, hanem ez szabadon kibontakozott tudatának logikus következménye volt. Ez egyfajta kíváncsiság volt, amely a megismerés, az eredeti megismerés utáni szomjúhozásból keletkezett. Ez a sokunk által ismert szomjúság vezette el a Rózsakereszt Iskolájához.



A modern Rózsakeresztben két tanulótípus található



Minden embernek fel kell dolgoznia bizonyos mennyiségű szenvedést és fájdalmat, ez elkerülhetetlen tény, mert a szenvedés és a fájdalom az életünkhöz tartozik. A világ, amelyben élünk, állandó változásnak van alávetve, mi pedig szenvedünk, ha nem fogadjuk el, hogy minden dolog mulandó, és semmit sem tarthatunk meg. Az anyagi személyiség sérülékeny, szintén folytonos változás alá van vetve, és öregszik - időről időre meg is betegszik. Mindegyikünkre érvényes szabály, hogy nem kerülhetjük el a fájdalmat. Olyan társadalomban élünk, amelyben mindenki azonos problémákkal és gyengeségekkel küzd. Mindenki szenved, megtapasztalja a betegségeket, és nem képes a változások elfogadására, pontosan úgy, mint mi.

Nagy különbséget jelent azonban, ha e tapasztalatokat már fiatal korunktól kezdve más szemmel tudjuk nézni, mint ahogy a tömeg embere szokta. Ennek valóságát azonban sokan csak mély fájdalom árán tapasztalják meg, és csak nagy életkrízisek után ismerik fel.

Ezért tehát igen nagy örömet jelent, hogy felismerhetjük: vannak olyan karmikus körülmények is, amelyek a fiatal emberek számára lehetővé teszik, hogy harmonikusabban léphessenek az igazság ösvényére.

Ezért induljunk ki abból, hogy kétféle típusú tanuló található a Szellemi Iskolában. Először is az a kereső, aki csalódások és krízisek útján találta meg a Szellemi Iskolát, másodszor pedig azok, akiket egy új, tökéletes élet megsejtése vezérelt az Iskolához. Ilyen sejtésből kiindulni valami végtelenül nagyobb dolgot jelent. Ezeket az embereket a Gnózis a megszabadulásba vetett hit alapján vonzza, bármi is legyen a kiváltó ok.

A Szellemi Iskolában mindkét típus megtalálható. A „kisiklottak” mély tapasztalatokat éltek át: a világra és lényükre vonatkozóan első kézből származó tudásra tettek szert. Megismerték életterületünk sok negatív oldalát, és széleskörűen át tudják tekinteni az életterületünkön kifejlődött emberi életmódot. Ezért ők szívük mélyéből készen állnak az új életterületre történő átvonulásra! E típusnál a világtól való elfordulás bizonyos formája fejlődött ki; szinte ellenségesen állnak a világgal szemben.

A másik típusnál a megnyilvánult Gnózis spontán felismerését lehet megfigyelni. Ez azzal a készséggel párosul, hogy a világ egyidejű elutasítása nélkül szolgálja a Gnózist. Előfordulhat, hogy ez a típus nem is érti a másik emberben kifejlődött elutasítást. Azt mondja: „Igen, valóban igaz, hogy ez a világ nem mindig kellemes, de hát ezt mindig is tudtuk! Ezzel kell együtt élnünk! Dramatizálásra semmi szükség sincsen.” Az e típushoz tartozók nem hajlanak drasztikus elhatározásokra, és általában - az első típussal összehasonlítva - a legtöbbször nem is olyan radikálisak.

A Szellemi Iskolában mindkét típus járja a saját útját. Kölcsönösen tanulnak egymástól, és kölcsönösen kiegészítik egymást.



A láng fordított útja



Az Egyetemes Tan szerint az ember egészen különleges teremtmény, mivel legmélyebb központi magja egy isteni eredetű szikra. Ez a mag viszont csak akkor nyilatkozhat meg, ha egy hozzátartozó testtel, és egy energetikai légkörrel, tehát éggel és földdel rendelkezik. Ugyanígy, a Földlogoszból előtörő, és Földünk szívébe sugárzó isteni lángnak is szüksége van egy légkörrel ellátott bolygóra ahhoz, hogy a Naptesten belül betölthesse feladatát.

A bolygó, és a hozzátartozó égbolt alulról felfelé fejlődik ki, tehát az ásványvilágból indulva a növény- és állatvilágon át az emberi birodalomig. E fejlődési folyamat során öntudat jön létre.

A mikrokozmosz égboltját és földjét együttesen mikrokozmikus lélegzőtérnek nevezzük. Ez a lélegzőtér megközelítően azonos módon fejlődik ki: az atomi életből az éteri élet, az éteriből az asztrális, végül pedig az asztrálisból a mentális élet, amelyben létrejöhet az öntudat.

Az isteni láng azonban a fordított úton halad: legelőször mint Isten gondolata, mint isteni szeretet, mint isteni akarat mutatkozik meg, és ezt követően mint ezek szubtilis, finom megnyilvánulása. Az isteni lángnak ez az elvonttól a konkrét felé haladó finom megnyilvánulása - mint ahogy már említettük - „eszközként” egy földdel és éggel rendelkező mikrokozmikus lényt vesz használatba. A kettő közötti kapocs pedig az emberi tudat.

A nagy probléma mindig abban a fázisban jelentkezik, amikor e kettőnek össze kell kapcsolódnia. Hiszen az emberi tudatnak elegendő belátással kell rendelkeznie, hogy felismerhesse a felülről érkező finom megnyilvánulást. Ha a tudat képes erre a felismerésre, akkor a felismerésen túlmenően együttműködést alakít ki a megnyilvánulással, és ezzel egy mindent felölelő tudattá olvad össze. Ez az együttműködés eredménye! Az ég-föld tudat beleolvad egy sokkal magasabb szintű tudatba, a szellemlélek-tudatba.



Az egész emberiség újjászületése



Az említett alkímiai feloldódás nem jelent „önelveszítést”, noha ezt a kifejezést kell használnunk. Amikor a folyékony víz gőzzé válik, akkor a gőz még mindig ugyanaz a víz, csak másfajta állapotban. Amikor az ember eléri fejlődésének ezt a pontját, újjá kell születnie. Ez a születés pedig ugyanolyan szülési fájdalmakkal, feszültségekkel és nehézségekkel jár, mint a földi születés. A földi gyermeknek is ellenállást kell legyőznie születése során, és teljesen ismeretlen világba érkezik, ahol nem tudja, mi vár majd rá.

Az új szellemlélek-állapotba „beleszülető” embernek ugyancsak akadályokat kell leküzdenie. Ismeretlen világba kell behatolnia, ahol különböző feszültségekkel találja magát szemben. Gyakran érvényesül a következő mondás: minél erősebb a személyiség anyagi nézete, annál nagyobb lehet az életében bekövetkező válság, amely keresővé teheti.

Korunknak az a különleges jellemzője, hogy a lélekszületést most nemcsak egy, vagy néhány ember élheti át, hanem olyan időben élünk, amikor az egész emberiség közös megszületéséhez közeledünk. Elérkeztünk egy korszak végére, ahol már látszik az új időszak hajnalpírja. Ezért nyög az egész emberiség szinte szülési fájdalmakban! Mivel korunk emberiségét az anyagiasság igen nagy mértékben megkristályosította, az új születés csak fájdalmak közepette mehet végbe - és ezt nem lehet narkózissal vagy altatással enyhíteni. De Önök ne ragadjanak bele a fájdalmakba és kínokba, hanem szerető anyaként várjanak gyermekük megszületésére; ugyanis e várakozásban a fáradság és a fájdalom végül minden jelentőségét elveszíti.



A szellemlélek iskolája



Ha meggondoljuk, rendkívül szokatlan időben élünk. Igazi, nagy előjog, hogy egy új szellemi nap hajnalának tanúi és szereplői lehetünk. Most az a legfontosabb, hogy ne vesszünk el a látszat nézőpontjaiban, és ne ragadjunk le a dolgok felszínén, hanem ezeket összefüggéseikben áttekintve, törjünk át a dolgok valódi természetéhez! Akkor képessé válunk világunk pillanatnyi háborgásainak, feszültségeinek és szenvedésének megértésére és elviselésére. A Szellemi Iskola érdeme, hogy ebben a segítségünkre van. Mellettünk áll, hogy a látszat mögött megérthessük a szándékot, azt a tervet, amiről oly gyakran hallunk az Iskolában. Ebben az Iskolában nem oktatnak ki erkölcsről és illemről. Ez egy Szellemi Iskola, amely arra oktatja tanulóit, hogy miként jön létre az új ember egy új emberiségkorszakban. A szellemlélek-ember azonnal megjelenik, mihelyt a régi ég és régi föld embere megérti és felveszi magába az Isteni tűzből származó háromszoros lángot - a gondolatot, a szeretetet és az akaratot. Amikor pedig ez a láng leereszkedik az ember fejére, akkor ő - Jánoshoz hasonlóan - „új eget és földet lát, mert a régi ég és föld már nem voltak többé”. Gondoljanak a forrásban lévő vízre: az egyik pillanatban még két deciliter víz forr az edényben, egy szempillantással később pedig a két deciliter víz gőzzé válik. A régi helyzet legyőzése, és az újba való belépés nem bonyolult folyamat! Gyakran csupán saját maradiságunk, a külső valósághoz való ragaszkodásunk, és az ismeretlentől való félelmünk okozza, hogy ez az átmenet oly nehézzé válik.

Minél érettebbé válik karmikus múltja alapján egy lélek, annál egyszerűbben léphet át a régiből az újba. És itt érkezünk el annak valódi okához, hogy miért válik jelenleg oly sok fiatal keresővé, anélkül, hogy ezt egy életkrízis előzte volna meg. Ami spontán hajlamnak tűnik, az a valóságban olyan korábbi létezési szakaszok eredménye, amelyekben már közeledés történt a Gnózishoz.



Öröm, barátság és beteljesülés



Képzeljék el, hogy valaki megkérdezné Önöktől: „Be akarnak-e lépni egy olyan életbe, amelyben minden korlátozás feloldódik? El akarják-e dobni az énközpontúságukat? Be akarnak-e lépni egy isteni életrendbe, amelyet a szeretet törvénye irányít, és amelyben a halál már legyőzetett?”

Talán nincs is olyan ember, aki egy ilyen kérdésre nemmel válaszolna, nem igaz? Akkor vajon mi okozza, hogy ennyire keveset teszünk azért, hogy ennek az „igen”-nek megfelelően éljünk? Ennek az az oka, hogy a Gnózis nem tud behatolni a tudatunkba, és így az igazság fénye nem tudja megvilágosítani a gondolatvilágunkat. Ezért mondja minden szellemileg fejlett ember, hogy „Ébredjetek, és álljatok fel! Világosodjatok meg!” A modern Rózsakereszt Szellemi Iskolájában a tanulókhoz intézett legfontosabb kérés azonban így hangzik: „Minden helyzetben vizsgálják meg, hogy amit önmagukban a Gnózis világosságának tartanak, az valójában nem sötétség-e!”

Így végezetül egyetlen kérdés marad: Hogyan érhető el a megvilágosodás? Milyen módszereket alkalmaznak a tanulók céljuk elérésére? Válaszképpen a régi kínai bölcsesség egyik kijelentését idézzük: „Módszerünk a módszerek hiányából áll. Módszerünk nélkülöz minden praktikus gyakorlatot vagy technikát. Módszerünk nem igényel semmilyen különleges cselekedetet.”

És mégis arról van szó, hogy tervszerűen, gyakorlati ismeretet gyűjtsünk, és belelássunk a történésekbe. Ilyen értelemben beszélhetünk átgondolt cselekvésről és módszerről. Azok a módszerek azonban, amelyeket az emberek saját énlényük erősítésére alkalmaznak, csak erőltetik a testet és a szellemet, a megfigyelő értelmet pedig állandó spekulálásra kényszerítik. A valódi kivitelezés nem követel meg semmilyen különleges cselekedetet. Itt egy bizonyos beállítottságról van szó, olyan alapvető életvitelről, amely örömteli és sugárzó, amely mindent megvilágosít körülöttünk, és így új dimenziót tár fel számunkra.

Létünk ekkor olyan életté válik, amelyet állandóan megújító tapasztalatok, újabb és újabb felfedezések, és a Gnózis fényérintései töltenek be. A Gnózis-fényben minden, amit teszünk, vagy amivel kapcsolatba kerülünk, az örökkévalóság egy pillanataként ragyog fel. A tanulóság egyáltalán nem fájdalmas menetelés. A tanulóság - még a legnehezebb pillanataiban is - az öröm, a barátság és a teljesülés ösvénye.