2005/2/ Visszatekintés - levelek

Pentagram > 2005-ös évfolyam

Kedves…!

Emlékszel még a hatvanas évekre? Akkor még együtt jártunk „az úton”.

Az „utunk” egy egész nemzedék életérzése volt. Szabadság, szeretet, egyenlőség és béke - ezek voltak az értékeink és ideáljaink. Egy másik világot keresve ki akartuk tágítani a tudatunkat, és hippiknek, a béke gyermekeinek neveztek minket.



Lázadoztunk a fennálló rend ellen. Nem akartunk úgy élni, mint a szüleink, a nyereségen és a teljesítményen alapuló társadalmi formába kényszerítve. Mindent szűknek és megkövesedettnek éreztünk - szinte fuldokoltunk!

Ezért megnövesztettük a hajunkat, és szabad folyást engedtünk a természetnek. Hajunk az életformánk jelképe volt: hadd történjenek meg a dolgok, természetesen, egyszerűen, fesztelenül és szabadon! Bíztunk a természetben, és azt reméltük, hogy elvezet minket a rendeltetésünkhöz.

Valami újnak a szelét éreztük a levegőben. Fellélegeztünk, mintha belső ébredésre ösztönözne valami. Úgy véltük, hogy a felkerekedés, a megújulás, a spiritualitás, a szabadság, a szeretet és az új gondolkodás egy új tudat számára nyitnak meg minket. Vízöntő! Új korszak köszönt be - gondoltuk.

E belső késztetést követve sokan Indiába és Nepálba zarándokoltak. Önmegszabadítás - felmenetel a Nirvánába! Felemelő gondolatok ébredtek bennünk és kavarogtak a fejünk körül. Földrészeken átívelő érzések kapcsoltak össze minket, mint a „Minden ember testvér, egy nagy családot alkotunk…” Mozgalom és áramlat voltunk, amely a 68-as mozgalomban, a virág-erőben (flower-power), és a hippiségben nyilvánult meg.

De lényegében semmi sem változott! Visszaestünk az énünkbe és az önzésünkbe, a birtoklásvágyba, a hatalomba és a pénzbe! Mások a kábítószer-élvezet rabjaivá váltak, és nem tértek vissza többé. Így törtek össze álmaink - mint ezer korábbi ábrándunk - e világ kemény szirtjein. Tévedés volt a keresésünk? Mit sem értek az álmaink? Rosszul reagáltunk?



Kedvesem…!



Igen, éppen olyan jól emlékszem, mint Te! Hippiként megpróbáltuk megváltoztatni önmagunkat és a világot. Az egyetemes szeretetet kerestük és - mivel nem értettük - a szexuális szabadosságra leltünk. A lelkek közösségére vágytunk, hittünk az egységben de - mivel nem értettük - kommunákat és lakóközösségeket alakítottunk, míg végül mégiscsak magányosságot találtunk. Meg akartunk szabadulni minden kényszertől, és azzá akartunk válni, akik valóban vagyunk. És mivel nem változtunk, csupán saját önzésünkre akadtunk.

„Make love - not war” (Szerelmeskedj - ne háborúzz) - volt az egyik jelszavunk. De ez sem működött! Úgy éreztük, mint Pál, aki azt mondja: „Mert megvan bennem az akarás, de a jó véghezvitelét nem találom. Mert nem a jót cselekszem, melyet akarok, hanem a gonoszt cselekszem, amelyet nem akarok.” (Rómaiakhoz írt levél 7, 18-19)

E világon még mindig nincs béke. Vajon mi is az a békés állapot, amelyre vágytunk? Az, amelyben nincs háború? Ismeretes a mondás: jóllakottnak és megelégedettnek lenni! Ezt akarnák az emberek? Lehet, hogy vannak ilyenek, de ebben az életállapotban hamar megkristályosodik az ember. Mint az a folyó, amelybe se befelé, se kifelé nem áramlik már semmi. Vize megposhad, és zavaros pocsolyává válik. De hát mi is a háború? Önfenntartás! Hogyan is valósulhatna meg a béke birodalma, amikor mind a négy testünkben háború tombol? A kritika a gondolatok háborúja. A düh, a harag és a félelem az asztráltest háborús érzései. A kimerültség, a betegség és az ingadozó életerő az étertestben dúló háború. A mikroorganizmusok, a vírusok és a baktériumok pedig az anyagban zajló háború. És ezen a háborús alapon akarunk mi békét teremteni? Eközben világosan látjuk, hogy egész fajtánk nem más, mint harc.

De vajon mi az igazi béke? Ezt nehéz megfogalmazni: a csendben lélegezni… belső harmónia, amely minden életmegnyilvánulásunkat áthatja… az a létállapot, melyben már ismeretlen a halál! Az a béke, mely minden észt felülmúl, amely itthagyja az árnyékvilágot, és egy egészen más világrenddel helyettesíti. Vízöntő! A vízöntő kor volna az az időszak, amelyben megajándékoznak minket az isteni békével? Úgy vélem, erre több lehetőséget nyújtanak nekünk, mint bármikor azelőtt. De ezeket fel kell használnunk, és valóra kell váltanunk. „Félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségteket” - olvashatjuk a Bibliában (Fil. 2,12). A Vízöntő nem valami teljesen önműködő folyamat, hanem tennünk is kell valamit. „Úton lenni”, járni az ösvényt azt jelenti, hogy elhagyjuk a régi utakat. Azt jelenti, hogy éberek vagyunk, és készen állunk arra, hogy felismerjük e kor jeleit - és azok szerint cselekedjünk!

Azt kérdezed: tévedés volt-e a keresésünk? Nem hiszem, mert „aki keres, talál” - mondja a Biblia (Máté 7,8). Mit sem értek az álmaink? Rosszul reagáltunk? Álmaink egy másik életállapot felemelő képei voltak. De elfelejtettük, hogy e képek nem felelnek meg a mi létvalóságunknak, amelyet a keletkezés és az elmúlás törvényei kötnek meg. „Az én országom nem e világból való” - hangzik a Krisztus üzenete (János 18,36).

Ma, negyven évvel később, talán ugyanazon a ponton állunk: még mindig az a feladatunk, hogy megértsük a Vízöntőt! Végül még azt szeretném elmondani Neked, hogyan fejlődött a belátásom. Miután elvesztettem hippi-korszakunk illúzióit, nyugtalanságom megmaradt, és egyre tovább űzött, hogy megkeressem „az ösvényt”, mivel világos volt számomra, hogy mindennek értelme van! Felismertem, hogy a tapasztalatoknak és a kételyeknek fel kell rázniuk az embert. Valahol találkozhat a Világossággal a sötétségben, az időbeli istenivel, de nem kívül, hanem mélyen legbelül. Ez egy olyan út kezdete, amelyen a földi ember nem jár ugyan, de amellyel kibontakozhat a bennünk rejlő isteni lényeg.