2005/2/ A nagy ébredés

Pentagram > 2005-ös évfolyam

Mindenütt azt hirdetik, hogy az egész emberiség egy hatalmas, kozmikus történés kezdeti szakaszának elején áll. Az emberiség a maga sokféleségében, és különböző fejlődési útjain mintegy „kozmikus tavaszban” fokozatosan bontakozhat ki. Ennek az az elsődleges feltétele, hogy el merjen búcsúzni régi szerkezeteitől, és nyílt kedéllyel lépjen egy új lelkesültség felé.



Mi, akik „középpontunk elveszítése” miatt szenvedünk, és tudatosan megéljük e veszteség kilátástalanságát, a makrokozmoszba és ugyanakkor a mikrokozmoszba vetjük pillantásunkat. Így először fedezünk fel valami fényt a szenvedés, a kétségbeesés és a kilátástalanság mögött, egy végtelenül finom, de világos és megragadhatatlan fényt. Ez a legmélyebb pontunkat megérintő örök Szellem fénye, amely oly hosszú idő óta értékes gyöngyszemként rejlik bensőnkben.

Érezzük, hogy e fény lelkünk egyedülálló kapcsolata Istennel, az embergyermek örök szövetsége az isteni Szellemmel.

Minden baj, kín, sötétség, elhagyatottság, és az énségünk omladozó várát körülvevő sűrű sövény minden tüskéje megadja magát, feloldódik és megszűnik a szellemi Nap fényében. E világosságnak semmi sem tud ellenállni. Nekünk pedig fel kell ismernünk, hogy egy szent univerzumban a félelemnek, a kétségbeesésnek és a halálnak nincs jelentősége.

Ekkor megtörténhet, hogy a valódi élet örök tavaszként megnyílik a szívben. A szeretet lélegzete, a szellemi király - az egyetemes Krisztus - „életre keltő csókja” az, amely a lelket felébreszti „csipkerózsika álmából”.



A belső változásról van szó



Még Európában is - annak fokozatosan eggyé váló népközösségével - alakot öltenek az első óvatos fáradozások. Így sok helyen megmutatkoznak egy új lelkesültség körvonalai, melynek központjában egy szellemileg értelmezett Krisztus áll. A Vízöntő korszak első szakaszában egyre többen fogják birtokolni ezt a lelkesültséget. A légkör megváltozik. Sok erre fogékony ember már régóta várt a most megmutatkozó új lehetőségekre. Emellett teljesen lényegtelen, hogy a „Krisztus” szót ismerik-e egyáltalán, mivel az új lélekminőség a meghatározó. A belső ember felébredése ez, amit már évezredek óta jövendölnek a bölcs tanítók, látók és próféták. Ez azok megszámlálhatatlan élettapasztalatának a gyümölcse, akik keresztény tapasztalatokra törekedtek, és lelkük valamint tudatuk a megfelelő belső követelményekre irányult. Mit jelenthet számunkra ez az ébredés? Hogyan ismerhetjük fel? Mik az ismertetőjegyei? Miféle tudatosodás ez?

A Szellem lehetőségeit nem akarjuk korlátok közé szorítani. Ebben a tudatosodásban a lehetőségek és erők egy tavaszi mező buja virágözönének bőségéhez hasonlóan nyilatkoznak meg. Mindenesetre nem mondunk túl sokat azzal, hogy minden felébredt embergyermek félreismerhetetlenül egy saját, háromszoros pecsétet is birtokol, amely a szellemi törvények pecsétje; vagyis a szívben, a fejben és a kezekben lévő fény, szeretet és élet hármas-egységét. Mert ez a hármas-egység a valódi szabadság szellemi ősképlete, mellyel mindenhol találkozhatunk, ahol a szabadság uralkodik.

Amint megértjük, hogy ez a képlet a legnagyobb feladatunk és rendeltetésünk, majd törekvéseink és cselekedeteink is ennek megfelelővé válnak, akkor belépünk a kozmikus Krisztus-tapasztalatba. Gondolkodásunk, érzéseink és cselekedeteink akkor már nincsenek tehetetlenül kiszolgáltatva a külső körülmények vagy a karmikus sorscsapások önkényének. A gondolkodás, érzés és cselekedet akkor az újra megtalált örök középpont körül csoportosul, a központi, egyetemes szellemi erő körül, amely egyszerre fény szeretet és élet.

Amíg a vér, a karma, a külső befolyások és körülmények által a régi gondolkodás-, érzelem-, és cselekedetsémák igézetének fogságában vergődünk, addig mindez elképzelhetetlen a számunkra. Az érzelmi központ sokakban egy félénk, becstelen, önmagának ellentmondó, és minden tiszta szellemi ösztönzést nélkülöző érzelmi életté fajult. A gondolkodásunk ekkor elkerülhetetlenül zavart és én-re irányuló lesz. A társadalomban ez akkor abszurd cselekedetekhez, és az őszinte fej-szív egységből eredő tiszta szellemi ösztönzés nélküli, automatikus reakciókhoz vezet.

Akinek szívében még fénylik egy utolsó, ragyogó szikra, az ebben az időszakban megtapasztalhatja a szellemi Nap befolyását, és felébredhet. A megdermedt gondolkodás, érzelem és cselekedet szétmállik, és a régi szerkezetek belülről feltöredeznek. E „romokon” azután egy ragyogó, új mag csírázhat ki. E mögött egy örök középpont fog felragyogni, melyet egy szabadságra irányuló - új gondolkodásból, érzésekből és cselekedetekből fakadó - hármas hangzás ölel át. A szív, a fej és a kéz eloldódnak a zavarodottságtól, és az ember szabadon fejlődhet valódi rendeltetésének irányába, amely fény, szeretet és élet.



Az öröklét fénysugara



A szenvedésen keresztül fénysugár találja el a lelket, amely az örökké létezőből ered. A lélek csak ebben a fényben juthat el ahhoz, hogy a vízszintes gondolkodás korlátoltságát, és a régi, szétforgácsolt én képtelenségét belássa. Átérzi a szellemben lévő élettől elválasztó mélységes szakadékot. Az ember pedig újra felismeri a kegyelem csodáját, azt hogy ennek az örökkévaló fénynek teljes lelkével átadhatja magát. Mert ebben az önátadásban, e szellemi fénybe való felmenetelben jön el hozzá a szabadság isteni ajándéka. És még számtalan másban is részesül.

E pillanattól kezdve a gondolatok és érzelmek szüntelenül kapcsolatban állnak az örökké létező középpontjával, azzal a jótékony elvvel, melyet „Krisztusnak” nevezünk. Minden önfejűség, vakság, tehetetlenség, és az anyag önkényének kiszolgáltatott állapot meghátrál. Az egyetemes Szellem középpontjához fűződő odaadásban, a „meghalás”, az én-élet kialvása által teljesen új lélek kel életre az emberben. Megvilágosodik a mentalitás, az érzelmi- és cselekedeti élet. Mert a „tiszta élet szelleméhez” - amit a tudók évszázadokon keresztül „Krisztus” fogalmával jelöltek - fűződő folyamatos odaadás mindig tisztulással, egyszerűséggel és világossággal párosul. A régi tudat eltűnik, és folyamatosan átmegy egy új szellem-lélek-tudatba. Semmi sem marad belőle. A Szellem éltető erejéből új ember született.



A Grál hordozói



Ez a teljes megújulás! Vajon ezt észreveszi-e az ember? Bizonyosan, mert e megújulást belső megfiatalodásnak fogja tapasztalni. Kiegyensúlyozottá és nyugodttá váló gondolati, érzelmi és cselekedeti képességébe e pillanattól kezdve egy másik dimenzió, egy másik tudati terület impulzusai és sugallatai vetülnek.

Egész lénye felmegy egy valóban magasabb szintű rezgésállapotba, amely kifinomult harmóniában Krisztus egyetemes törvényeire, a fényre, a szeretetre és az életre hangolódott. A halhatatlan tudati szerkezetek és a fény művei így továbbfejlődhetnek benne. A régi ember pedig a Grál hordozójává válik, melyben a szellemi Nap tükröződik. Az eljövendő új emberré vált.



A kozmikus fényrózsa



Amikor Dante Isteni Színjátékában a kozmikus fényrózsáról ír, látnokként a koncentrikus mindenség-megnyilvánulásra, és annak mérhetetlen fénygazdagságára tekint. Ez a Napélet makrokozmikus, kozmikus és mikrokozmikus elképzelése a Szellemben, ahogyan azt a földi ember új szellemtudatában tervnek, mintának és tiszta eszmének érzékeli. Ezt a hatalmas képet „Grál”-nak nevezi. E tiszta szellemi eszme felé törekszik. Tudata pedig - még ha ez évezredekig is eltart - szeretetben tökéletesen bele fog olvadni. Akkor - Jézushoz hasonlóan - a belső, központi fényrózsáról tanúskodhat: „Én és az Atya egy vagyunk” (János, 10,30). Valamint „Atyám, hálát adok néked!” (János, 11,41)