2005/3/ Az akarat és a vágyakozás semlegesítése

Pentagram > 2005-ös évfolyam

(Jan van Rijckenborgh egyik beszéde alapján)



A Szellemi Iskola minden időkben folyamatosan az emberek elé tárja az új életre vonatkozó filozófiát. Ebben határozott kiindulási pontokat találunk, amelyek teljes mértékben igazolják a fenti Pál-idézetet.



Először is: az ember az egyetlen Szellem teremtménye, jelenlegi megnyilvánulásában azonban hiányos és meg van gyalázva. Hiszen amikor meghal - vagyis leteszi anyagi formáját -, négyszeres testisége már nem teljes. Ebben a hiányos állapotában már nem képes a „mennyei ember képét viselni”. Nem tud tovább élni, és bizonyosan nem örökölhet egy örök birodalmat.

Másodszor: Isten birodalmát, a mennyek birodalmát a hagyományos felfogás a túlvilággal azonosítja; pedig az nem az igazi istenbirodalom, és ezért nem is „romolhatatlan”. A túlvilág csupán az ellentétek világának másik, láthatatlan fele, amely legtöbbünk számára még jó ideig rejtve marad. Ezért a túlvilági területen nem lehetséges semmiféle örök élet. Ugyanúgy mulandó és átmeneti, mint földi életterületünknek ez a része, amelynek pillanatnyilag a tudatában vagyunk. Az olyan fogalmak, mint romolhatatlanság, Isten birodalma, hús és vér, mindig csak illúzió és rögeszme marad, ha a világunkban létező élet örök folytatásaként értelmezzük azokat. De miért nem tudjuk a „mennyei ember képét”, a minket is körülölelő fénysugárzást oly módon felvenni magunkba, hogy a fenti összefüggésekbe jobban beleláthassunk?

Ezt a fénysugárzást, noha felvesszük magunkba, általában negatívan dolgozzuk fel. Mert az ilyen rezgésekre különbözőképpen reagálhatunk. A „Krisztusnak”, vagy „Krisztus-sugárzásnak” is nevezett rezgések megérintenek minket és behatolnak a lényünkbe. Függetlenül attól, hogy segít-e rajtunk vagy sem, ez a sugárzás szüntelenül hat mindannyiunkban, és jelen van az egész légkörben is. Így fejti ki bennünk a hatását, és egy új életmódra, egy új emberiségkorszakra készít elő minket, mégpedig a mi reagálásunkkal teljesen összhangban - tehát építően vagy összetörően hatva.

Ez a sugárzás nem ajándékozza meg anyagi életünket a halhatatlansággal, és e sugárzásra adott pozitív reagálás sem ment meg minket az anyagi haláltól. Ha azonban a Krisztus-erőt építően alkalmazzuk önmagunkban, akkor az anyagi test halála továbblépést jelenthet egy tudatosabb létezésbe. Hiszen földi életünk során is lehetőséget kapunk arra, hogy elmélyítsük belátásunkat önmagunkkal és ezen az életterületen elfoglalt helyünkkel kapcsolatban. Ekkor megkezdődhet bennünk az új ember fejlődése, és ez a folyamat még a reinkarnáció kényszerét is megszüntetheti! A Krisztus-sugárzás - amely nem valamilyen vallásos tantétel, hanem maga a Krisztus-erő - ekkor véghezviszi bennünk a feltámadást. A feltámadás egy szellemi testben való felébredést jelent, és ebben a testben a második halált, tehát a többi test és a tudat halálát már legyőzték.

Ellenkező esetben a halál a rögeszmében lévő élet szükségszerű folytatását jelenti, azzal az egyetlen különbséggel, hogy ez az élet a másvilágon folytatódik tovább. Az elhunytat saját rögeszméje tartja fogságban, ezért úgy véli, hogy a mennyekben, a Paradicsomban, a pokolban vagy a tisztítótűzben tartózkodik. A fátyol túloldalára való átlépés gyakran okoz keserű csalódást, amikor az elhunyt felfedezi, hogy odaát minden teljesen más, mint ahogy várta, és rádöbben, hogy egész életében tévesen tájékoztatták ezekről a dolgokról!

Mi kell tehát a keresztény bölcsességtan szerint ahhoz, hogy már életünkben elérhessük a feltámadást? Az evangélium első kihirdetése óta hangzik egész világunkon az a hívás, amely az emberiséget szellemi újjászületésre szólítja fel. És vajon hogyan reagáltunk mi az utolsó kétezer évben erre a hívásra?

Számos kereső lépett kapcsolatba a Szellemi Iskolával. A Fény Testvérisége megadta számukra a lehetőséget, hogy az eredeti kereszténységet megvalósíthassák. Mindegyikünk bevezetést nyert a gnosztikus filozófiába. Ha ezután teljes önátadásban, valóban ennek megfelelően élünk, akkor minden új lesz, és minden régi elmúlik.



Végre az áttörés?



Kétezer év! Hány inkarnációt élt át ezalatt a mai ember?

És vajon mennyit tanult az inkarnációk között eltelt időszakokban? Vajon a túlvilági területen nagyobb tudatossághoz és érettebb belátáshoz jutott? És vajon a mai ember mit ért el ezáltal személy szerint? Vajon hány nemzetséget befolyásolt már az új Krisztus-impulzus, amelyről az evangélium beszél?

Feltételezzük, hogy nyolcvan generációról van szó. A mai ember vérébe így sok-sok ismétlődő tapasztalat eredménye vésődött be már. Tehát nyolcvan generáción keresztül szembesítették az embert ugyanazzal az elvárással, és számtalanszor sújtott le kalapácsütés vérének lelki-vallásos üllőjére.



A világosság át akar törni!



A világosság tehát összegyülemlik az emberi rendszerben, és ezáltal - mint ahogy a Dei Gloria Intacta1 című könyv részletezi - kialakít „egy bizonyos minőséget”. Ez a felhalmozódás viszont nem folytatódhat időtlen időkig, mert ez - mint ahogy a dialektikában minden - előbb-utóbb egy krízishez vezet. Ha pedig a folyamat eljutott a válságig, akkor a feszültségnek ki kell robbannia. A megsemmisülés csakis úgy kerülhető el, ha a feszültséget ellazulás követi.

A legnagyobb feszültség pillanatában azután el kell határoznunk magunkat, mert a felgyülemlett minőségnek valamilyen megoldáshoz kell vezetnie. Tehát válaszút elé kerülünk, és választanunk kell a feltámadás vagy a bukás között. Noha ezt a krízist némelyek igen erősen átélik, sokak számára még mindig nem vált tudatossá. Az utóbbiaknak még nincs elegendő tapasztalatuk. Ide sorolhatjuk az úgynevezett „langymelegeket” is, akiknek van ugyan hitük, de megrekednek szokásaikban és saját elködösült belső világukban, ami e bolygón folytatott életünkre jellemző. Nekik még szükségük van egy guru, egy vallás, vagy akár az állam tekintélyére, és az Egyetemes Tanból legfeljebb intellektuális tudást meríthetnek. Nincs belső életük, ezért nem tudják, vagy nem akarják elkötelezni magukat egy magasabb élet mellett; és ha ez az elhatározás mégis létrejön, akkor nem képesek döntésüket átültetni az életük gyakorlatába.

Aki saját tapasztalatából ismeri ezt a krízist, és megfelelően vészelte át, az olyan emberré vált, aki birtokolja az emlékezést. A Krisztus-impulzus az isteni emlékezés szikrájaként mutatkozik meg számára, és így, ebben a vonatkozásban betöltötte a feladatát. Elérte az első célt: az ember bensőjében újra fellobban a „szikra”. Az édeni ember, vagyis az istenrendből származó eredeti ember dicsőségére való emlékezés többé-kevésbé megelevenedett. A számtalan generáción át megőrzött és kifejlesztett emlékezés ekkor lehetővé teszi, hogy az ember e krízis folyamán a gnosztikus-ezoterikus filozófiát, tehát az újjászületéshez vezető utat választhassa.

Az emlékezés szellemi ösztönzése elvezet a világossághoz. De - és ez valóban különös dolog - amikor ez megtörténik, akkor felfedezzük, hogy a világosság nem tud minket természetben született jellegünk alapján felemelni magához. Ez a jelentése annak, hogy „hús és vér nem örökölheti Isten birodalmát”. Ugyanezt a tényt, más szavakkal már korábban is kijelentettük: a világosság e földi életterületen nem tud erőt kifejteni! Az ellentéteknek ezen a területén nem tud tovább segíteni minket, legfeljebb az ősemlékezést ébresztheti fel bennünk.



„Naponta meghalok Krisztusban”



A fentiekből csupán egyetlen logikus következtetés vonható le: tudatosan meg kell válnunk ettől az életterülettől! Sokan azonban nem akarják elfogadni ezt az elkerülhetetlen tényt. Így volt ez Krisztus idejében, és a Szellemi Iskola megnyilvánulása idejében is így van, noha a Rózsakereszt szakadatlanul hallatja a szavát és újra meg újra ráirányítja figyelmünket erre a tényre.

Az ettől az életterülettől való tudatos elválás „naponta meghalást” jelent, ahogy azt Pál a Korinthusiakhoz írt 1. levelében (15, 31) kifejezi. Minden nap el kell tudnunk bocsátani a régi ember, a természet-élet régi értékeinek egy darabját. A biológiai tudatnak fel kell törnie, az önérvényesítést és a vágyakat meg kell semmisíteni. Cselekedeti életünkben pedig nem szabad többé kiindulópontnak választanunk a spekulatív gondolkodást. Hosszabb távon mindez azt jelenti, hogy az összes állati jellegű működés eltűnik belőlünk. Senki sem szolgálhat egyszerre két urat. Kizárt dolog, hogy valaki beléphet az Istenbirodalomba, ha egyidejűleg a földi dolgokhoz is ragaszkodik. Nem szolgálhatunk egyszerre Istennek és a Mammonnak. Minden ember számára, aki az újjászületés ösvényén akar járni, a „mindent, vagy semmit” követelménye az érvényes előfeltétel.

„Aki be akar lépni a másik világba” - olvashatjuk H. Rider Haggard2 Cleopatra című művében - „annak hagynia kell, hogy saját világában bizonyos gyökerek elhaljanak. Az elválás során könyörtelenül szét kell szaggatni minden kötelet, amik az embert a régihez kötözik.”

A Szellemi Iskola teljes mértékben egyetért ezzel a kijelentéssel, azzal a kivétellel, hogy a „bizonyos gyökerek” helyett a „minden gyökér” megfogalmazáshoz ragaszkodik. Aki be akar lépni a másik világba, annak saját világából minden gyökeret halálra kell adnia. Hiszen minden gyökér egyetlen fő-gyökérből, az önérvényesítésből nő ki. Ezt a fő gyökeret kell hagyniuk Önöknek elhalni, összes mellékgyökerével együtt, hogy azután teljesen ki tudják tépni. Figyeljenek a megfogalmazásra: hagyni meghalni, nem pedig lenyesni! Ha az eleven gyökereket akarnák lenyesegetni, akkor ez erőltetéshez vezetne. Erőltetésnek nevezzük azt, amikor az ember erőszakkal próbál elérni valamit, amire még bensőleg nem elég érett. Márpedig pontosan ez volt a kiváltó oka annak, hogy az ember elveszítette édeni állapotát, és megkezdődött számára az ellentétek világának megnyilvánulása.

Erőltetni annyi, mint valamit a féktelen és zabolátlan akaratunkkal keresztülvinni. Újra és újra átengedjük magunkat a zabolátlan akarat késztetéseinek, és ez hajszol minket, hogy elérjünk valamit. Így aztán csak rohanunk, egyik céltól a másikig. Az ember valóban úgy viselkedik, mint a türelmetlenségtől reszkető versenyló, amely már régen elfelejtette, hogy mit is jelent a pihenés és a várakozás. Ezért óvnak bennünket nyomatékosan az erőltetéstől, mindenekelőtt Isten birodalmával kapcsolatban.

Az erőltetés nem hoz megszabadulást. Amit Önök az erőltetéssel vélnek elérni, az végül mindig a saját ellentétébe fordul. Amit elnyomnak, az a korábbinál alattomosabban tér vissza!

Hát akkor nem szabad megragadniuk az újat? Ne forduljanak ugyanazzal az erős akarattal az új felé, amivel földi céljaikra törekszenek, miközben még egyik célt a másik után kergetik? Nem. Azt a tanácsot kapjuk, hogy noha szabad reménykednünk az újban, de ne akarjuk azt megragadni. „Egy keresztény olyan ember, aki hiszi, amit Krisztus tanított, cselekszi, amit parancsolt és reméli, amit megígért.” (Comenius)

Szeretnének Önök elvből elbúcsúzni a földi természettől? Akkor viszont el kell utasítaniuk az önérvényesítő és spekulatív vágyakozás dialektikus, szentségtelen játékát is. A vágyakozás ebben az értelemben ugyanis azt jelenti, hogy bizonyos fokú türelmetlenséggel magunkhoz vonzunk valamit, mivel azt gondoljuk, hogy a haladásunk nem elég gyors.

A „reménykedés” alatt viszont annak a hitnek a birtoklását értjük, hogy „AZ” létezik, és a bizodalmat, hogy „AZ” valamikor számunkra is valóság lesz. Ez a „valamikor”, ez a pillanat pedig el is érkezik, ha önátadásban folytatjuk az előkészületeinket önmagunkon, a szolgálat oltárán, és engedjük, hogy az elhalási folyamat továbbhaladhasson. Ehhez egyetlenegy út vezet csupán, ez pedig az akarat és a vágyakozás semlegesítése. Ha valaha is el akarnak érni a „Másikhoz”, akkor meg kell tanulniuk kikapcsolni önmagukban az akaratot és a vágyakozást. „Mielőtt a kezek ölelésre mozdulhatnának, meg kell ölniük a megragadást” - olvashatjuk H. P. Blavatsky A csend hangja című könyvének Arany Szabályaiban.3

Az akarat és a vágyakozás semlegesítése egy lépés az önérvényesítés megszüntetésének útján. Ez azonban még akkor is folytatja játékát, amikor Önök szellemi táplálék és szellemi ital után vágyakoznak, és mialatt meg vannak győződve arról, hogy Isten birodalmát keresik, még vágynak mindenre, amit csak megkaphatnak. Akármilyen szelleminek és nem földinek tűnjék is ez a vágyakozás, ezt is semlegesíteni kell. Amíg érzik magunkban ezt a vágyat, addig még ezen a ponton nem győzték le énjüket, hiszen még vágyakoznak! Semlegesítsék a vágyat! Cselekedjenek hát! Teljesítsék azokat a feladatokat, amelyeket mint keresők, vagy mint a Rózsakereszt tanulói a Nagy Mű szolgálatában maguk előtt látnak az ösvényükön. Ne saját magukért cselekedjenek, hanem azért, mert a szeretet erre hívja fel Önöket. Ne gondoljanak saját szellemi haladásukra, ne spekuláljanak a belső felemelkedésre, mert ezek a dolgok mind maguktól jönnek el Önökhöz, mégpedig a megfelelő időben. „Jól tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek” - mondja Krisztus (Máté 6,8).

Amikor a vágyakozás semlegesítését a legmesszebbmenőkig kivitelezték, és minden metafizikus és filozófiai spekulációval felhagytak már - még akkor is, ha mindez még a szerkezeti fogság keretein belül történik meg -, újra helyreáll a gondolkodási képesség szabadsága. Ekkor egyértelműen felismerik, hogy mi az Önök életfeladata olyan emberként, aki megtalálta a Gnózist: ez a mennyei ember megalkotása, a keresztény misztériumokon keresztül.

Az alapvető megfordulás után aztán az én-elvesztés magányának állapotába kerülnek, amelyet János Jelenéseiben „Páthmos szigetének”4 neveznek. Ez egy semleges, intelligens várakozás „az Úr napjára”. Akaratuknak és vágyakozásuknak ebben a tökéletesen semlegesített állapotában azután szemeiket „a hegyekre emelik, ahonnan a segítség jön majd” (Zsoltárok, 121,1).



1. Jan van Rijckenborgh, Dei Gloria Intacta, Haarlem, 1957.

2. H. Rider Haggard, Cleopatra, 1889.

3. H .P. Blavatsky, A csend hangja, Magyar Teozófiai Társulat 1993.

4. János Jelenései, 1,9