2005/3/ Szfinx és Krisztus

Pentagram > 2005-ös évfolyam

Az ősi Egyiptom kultúrájával és vallásával kapcsolatos lényeges megállapításokat állandóan felülvizsgálják és módosítják. Azonban még mindig sok dologban bizonytalanok vagyunk. A nagy piramis építésének módja és célja csak egy a számtalan kérdés közül, amely az emberiség e korszakával kapcsolatban felmerül.



Egyiptomban fellelhetők a kereszténység nyomai. Habár e kijelentést hallva talán sokan tiltakoznak, állításunk mégsem véletlen, mivel a rózsakeresztesek tanításai szerint, az európai ember tudatosodása, valamint a keresztény vallás fejlődése elképzelhetetlen volna az Egyiptomban lévő alapok nélkül. Ezt számtalan bibliai történet is megerősíti:

- József egyiptomi tartózkodása és fontos szerepe;

- Az izraeliták egyiptomi fogságban töltött évei;

- Mózes és az egyiptomi papok közötti konfliktusok;

- Jézus menekülése Egyiptomba: „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat” (Máté 2,15).



A fény és a sötétség közötti hatalmi játék



Egyiptomot nem csupán egy virágzó kultúrájú országnak tekintjük, hanem sokkal inkább annak a helynek, ahol időről-időre két szembenálló erő találkozott, és tette láthatóvá a fény és a sötétség közötti harcot.

Talán sokan megcsodálták már az egyiptomi temetkezési ajándékokat, mint amilyenek például Tutanhamon arany kincsei voltak. E gyermekfáraó élettörténete olyan tragédiához kapcsolódik, amely jól jellemzi a fény és a sötétség közötti hatalmi játékot. Tutanhamon Ehnaton fáraó leszármazottja volt, és feltételezhetően Ehnaton egyik leánya volt a felesége.

Ehnaton „eretnek királyként” vonult be a történelembe. Fiatalemberként a vallás gyökeres megújítására törekedett, azonban Egyiptom abban az időben a befolyásos papok irányítása alatt állt. Amon istent, és a hozzá tartozó panteont eltörölte, helyette pedig egyetlen, igaz Istenként Atont hirdette. Ez tette Ehnatont Mózessel együtt az egyistenhit első megalapítójává a történelemben. Ebben az időben Mózes a zsidó népet tanította az egyistenhitre.

Az olyan rendszerek gyújtópontja, mint Ehnatoné, vagy például Lao-Ce-é, az Atonhoz vagy Taohoz való alapvető odafordulásban áll. Noha Lao-Ce és Ehnaton nézeteinek már nincs közvetlen hatása korunkra, mégis érdekes fényt vetnek azokra a szociális és politikai problémákra, amelyek a mi vízszintes síkon működő tudatunk számára gyakorlatilag megoldhatatlanok.

Az uralkodó kultúra hanyatlásával egyidejűleg, és az Amon papok erőteljes tiltakozása ellenére Ehnaton a maga Aton napvallásával megújította a kormányzás rendszerét. Ez a sokat vitatott korszak csak rövid ideig, körülbelül 15 évig tartott, Krisztus előtt 1353-tól 1335-ig. Erről az impulzusról tanúskodnak a Közép-Egyiptomban, a mai Tell El-Amarnában feltárt, egykor újonnan alapított Akhet-Aton város romjai.

Ehnatont valószínűleg meggyilkolták. Napvárosát bizonyosan lerombolták, nevét pedig - amennyire csak lehetett - kitörölték a feljegyzésekből. Azt a látszatot akarták kelteni, mintha Ehnaton sohasem létezett volna. Ezután egy átmeneti korszak következett, és új fáraót választottak: a kilenc éves Tutanhamont, Ehnaton egyik fiát. Ily módon a papok visszanyerték hatalmukat, majd meghúzódtak a háttérben. Tutanhamon rövid élete során Ehnaton egész megújító kezdeményezését elfojtották. A gyermek fáraót Tutanhatonról Tutanhamon-ra keresztelték. Csoda-e, hogy egy olyan gyermek, mint Tutanhamon, akivel e körülmények között annyira rosszul bántak, oly fiatalon meghalt? Koponyáján erőszak nyomait találták.

A Nobel-díjas egyiptomi Naguib Mahfouz „Ehnaton: az Igazságban lakozó”1 című regényében a következőket írja:

„A szívem aggódott az én uramért, Ehnaton fáraóért. Féltem, hogy valami szörnyű fog történni vele a sok ármánykodás miatt. De bármi történt is, ő állhatatos maradt. Hite egyre erősebbé vált; erősebbé, mint amikor még hitt a győzelemben. Fáradhatatlanul kitartott a szeretetben, talán jobban, mint azelőtt. Mintha a sötétséget a sugárzó fény előhírnökének tartotta volna.

Eme sötét napok egyikén egy merénylő, akit a papok béreltek fel, behatolt a fáraó lakosztályába, hogy orvul meggyilkolja őt. Szerencsére az én nyilam gyorsabb volt, különben az én uram már nem élne. […] A melle közepén találtam el a gyilkost. Ehnaton csak ezután ijedt meg. Ránézett a haldokló emberre s csak szomorúan hallgatott. Egy idő múlva hozzám fordult és fáradtan így szólt: 'A kötelességedet teljesítetted, Maho.' 'Az életem a tiéd!' kiáltottam. Ehnaton akkor egyszerűen megkérdezte: 'Nem tudtad volna élve elfogni őt?' 'Nem, semmiképpen, uram' feleltem. És ez igaz volt. Ekkor Ehnaton leverten sóhajtott: 'A gonosz emberek bűnt követtek el, amitől Aton irtózik. Bár az eltávolításom nem sikerült, mégis belesétáltunk a csapdába.'

Izgatottan kiáltottam: 'Sok bűnössel szemben kellene használnod a kardot'. 'Pontosan ezt hirdeti mindig a gonosz. De vajon megszünteti-e ez a gonoszságot? Mikor? Mikor jön el az az idő, amikor az emberiség mindent egyetlen fényben lát majd egyesülni?'

Itt elérkezünk az emberi lét mélységes dilemmájához: a fény szolgálatába állunk, vagy a hatalomvágyéba. A megbocsátó szeretet vagy a létfenntartásból eredő félelem.



Nem lehet csak úgy elhaladni a szfinx mellett



Sok ember keresi a szeretetet. Minden kiábrándult és kedveszegett ember a szívében egy hívásra, a remény jelére vár. Az egész emberiség számára ezt a reményt, ezt a hívást az egyiptomi szfinx szimbolizálja a felismerés hatalmas jelképeként. Ezzel azonban nem egy emberfejű oroszlán idő koptatta, omladozó alakjára utalunk. Nem, mi egy emberi lényt képzelünk el oroszlánsörénnyel és egy oroszlán erejével, aki ereje és nagysága révén lenyűgöző. A szfinx a mögötte lévő nap dicsőséges fényében fürdik, mintha a napisten sugarában ereszkedne le a földre.

És ezzel a képpel a fejében, a megérintett ember, aki lelkesen követi az új ösvényt, meg akarja közelíteni a hívogató fényt. De hirtelen megállítják. A szfinx mellett ugyanis nem lehet csak úgy elhaladni, mert rajta túl mágikus földre lép az ember. Aki nem tudja a jelszót, nem mehet tovább: a szfinxtől a piramisig vezető titkos út nem hozzáférhető számára. Hogyan ismerhetjük fel a szfinx kívánságát? Hogyan tanuljuk meg felismerni a küldetésünket? Még mindig előttünk áll a szfinx hatalmas alakja, aki őrzi a bejáratot.

Nem úgy van-e, hogy a szfinx Aton, a napisten helyetteseként őrködik itt, aki hívja az embert… de jelenlegi állapotában nem képes elérni őt? Az ember akkor kapja meg a jelszót, ha belső ellenségét legyőzte. Ez az ellenség az emberen belül él és sehol máshol. Ő az, aki lehetetlenné teszi a belépést, mivel hangja sohasem hallgat el, és mindig érezteti a hatását.



Alfa és Omega - kezdet és vég



Így működik az ellenség, egészen addig a pillanatig, amíg az ember vissza nem emlékszik a másik oroszlánra: Júda oroszlánjára, az isteni hódítóra, akinek ereje elhallgattatja az egot.

És ekkor, az élet sivatagának közepén, eszébe jutnak a szavak: „Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég.” (Jel. 21,6) „Én vagyok a te Istened, akiből minden élő származik.” (Jel. 21,7) A szfinx még hallgat, ám az ember kezdi gyanítani, hogy minden dolgok Atyja küldte őt, hogy a hívást továbbítsa. Ekkor meghallja a suttogást: „Lényem és szívem feléd fordul, mert te hozzám tartozol”. És a jelszó világossá válik benne: „Júda oroszlánja”. Ő a Krisztus, a kozmosz megszabadító napenergiája, aki eljött az Atyától, hogy őt, a jelentéktelen embert a sivatagból hazavezesse. Ez nem most, és nem is 2000 évvel ezelőtt vagy az ősi Egyiptomban történt, hanem mindig, újra és újra megtörténik, amíg kereső ember él és a keresésre válaszoló megszabadító erő létezik. A tüzes kör, melyben az ember él, megtörik, és ekkor a szfinx hatalmas oroszlánmancsai között szabaddá válik a sugárzó piramisba vezető bejárat.

Most körülnézhetünk odabent. Egy beavatási ösvény nyílik meg előttünk. Ha a járat vonalát meghosszabbíthatnánk, az pontosan a Sarkcsillagra mutatna. Ám a piramisba lépvén azt látjuk, hogy utunk nem emelkedik, hanem éppenséggel lefelé halad. Ez a lefelé haladó járat zavarba ejtő: nem azt hiszi-e a megtért ember, hogy egyenesen a mennybe juthat? Nem azt jelenti hát a „beavatás”, hogy az ember gyakorlatok és önnevelés által felemelkedhet? Vagy netán „Istenhez való közeledése” inkább a világtól való menekülés volna? Tudatának legmélyéig meg kell győzni őt arról, hogy a beavatás keresztutat jelent. A keresztet pedig a nadírba, lényének legmélyebb pontjába kell állítani.

Jan van Rijckenborgh így ír minderről: „A leereszkedéshez bátorságra van szükség. A szellem melyik hősének vagy hősnőjének van bátorsága továbbmenni ezen a ponton? Annak érdekében, hogy az ember vállalja ezt a merész kockázatot, önmegtagadást kell gyakorolnia, és meg kell értenie Júda oroszlánjának kérését, aki a sivatag homokjában fekszik a világ nyomorúságában. 'Menj, add el mindenedet, és kövess engem!' […] Ez nem a világból való elmenekülést, hanem a világ felölelését jelenti. Ez a kereszt felvétele! Ez a sötétségen túli világosság választása, hogy világosságot gyújtsunk a sötétben.”2

Az önmegtagadás vezet a piramis földalatti kamrájába.



Mi van az önfeláldozás mögött?



Az ösvényre lépés azt jelenti, hogy az ember önfeláldozóan átadja magát a fénynek, amely a másokért végzett szolgálat által szabadul fel. Ez rendkívül megvilágosító! Az eredmény mélységes, igaz önismeret. Gyakran halljuk, hogy először önismeretre van szükség, mielőtt az ösvényre lépünk. Ezt pedig egy mentális vizsgálat követi, melynek révén az ember - úgy véli - képes lesz behatolni saját tudatának legmélyebb rétegeibe. Ez az út azonban lehetetlen, mivel az önismeret nem mentális, hanem fundamentális, vagyis alapvető: az ember összes központjára vonatkozik. Aki pedig szolgál, aki áldozatot hoz másokért, a másokban lévő fényért, az saját magával szembesül. Szembesül mindennel, ami rejtett, ami ismeretlen, és így sok illúziója kialszik. Még annak illúziója is, hogy ő egy jelölt, hiszen csak a fénylény, a másik az, aki a beavatás ösvényén van.

Kezdetben megtanulja felismerni elkerülhetetlen hibáit is, mivel a mások szolgálatának vágyában hibákat követ el. Következő lépésként felfedezi saját hiányosságait. Megtapasztalja, hogy szolgálatának hatása korlátozott. Majd felismeri, hogy minden, amiből a természet-tudat kiindul, már eleve el van ferdítve, ki van facsarva, szó szerint be van tokosodva és gúzsba van kötve. A másoktól átvett és a saját magától kialakított alapsémák állnak az útjában. Végül pedig megtanulja felismerni az okot: a minden mögött ott rejtőző indítékot.

A kiművelt természet-ember számára mindez megaláztatás. Végül az út elvezet a forráshoz, a plexus sacralisban lévő gyökértűzhöz. Ez a piramis földalatti kamrája. Gyermeki ártatlansággal, a belátás és a szolgálat által megtisztulva, és a tékozló fiú mély bűnbánatával az ember ismét a teremtés tüze előtt áll.

Ám ez ismét egy veszélyes pillanat! A kérdés az, vajon hogyan is folytatja? Hisz nem a teremtés tüzének rossz szándékú felhasználása-e az oka mindazon szenvedésnek, amely alatt az emberi társadalom nyög? Ezúttal hogyan fogja használni e tüzet? Ha a szolgálat és a bölcsesség fellobbantotta a szeretet szikráját a szívében, akkor az út emelkedni kezd… egy kissé. Az emberi szolgálat piramisában a további beavatás útját ugyanis hamarosan egy nehéz gránitkő zárja el: az út itt lehetetlenné és abszurddá válik a fizikai ember számára. Mit jelent ez a kőtorlasz a számunkra? Arra tanít, hogy az emberi lény a maga én-törekvésével, bármennyire jó szándékú is, képtelen a beavatás igaz ösvényére tenni a lábát. Csak a bizonyított szolgálat során összegyűlt lélekminőséggel folytathatja a felfelé vezető utat, mivel ez lényegét tekintve egyenlő a mindent átfogó szeretettel, a belső isteni központnak való önátadással. Ezért ebben a folyamatban, az ennek az alapelvnek való önátadásban csakis az új lélekerő részesülhet.

Egy új - ezúttal függőleges - járaton keresztül, amely a járatok rendszerének keresztgerendája, a lélekember belép a királynő kamrájába. Ez a fény újjászületésének terme. Itt a belső Krisztus, a bennünk lévő másik fogan meg szeplőtelenül a jelképes „mater”-től, az anyától, vagyis a misztériumok Szűz jelképétől. Ez nem más, mint az új, nem anyagi mentális erő befogadása.

Jan van Rijckenborgh magyarázata szerint ezen a szinten a kereső már túljut azokon az akadályozó tényezőkön, amelyek az emberiség fejlődését gátolják.



A királykamra



Dacára a királynő kamrájában töltött megszentelt pillanatnak, a megújulás tanulóját szigorúan figyelmeztetik: „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen”. A nagy piramisban ezt a figyelmeztetést egy csapdára emlékeztető útszakasz jelképezi. Ez az akna visszavezet minket a földalatti kamrába, ahonnan utunkat - egy újabb megtisztulást követően - újra kell kezdenünk.

Ebben a szellemi Krisztuserőben egyszerre van jelen a tér és a korlátlan aktivitás, a dinamizmus és a csend is. Amikor a lélek fejlődése elérte ezt az állapotot, akkor egy hatalmas, magas és tágas folyosó nyílik meg a jelölt előtt, amely felfelé vezet a királykamrába. Ez a győzelem útja, melyen a fény megáldja a személyiséget, amely mostanáig kitartott az ösvényen! Kimondhatatlan ragyogás tölti meg a felfelé vezető folyosót. Itt pedig a megújulásban járó ismét bizonyságot tesz arról, hogy valóban megérti a Krisztusmisztériumot, amelyet a szfinx tanított neki mielőtt belépett, mert egy alacsony átjárón keresztül, csakis mélyen meghajolva léphet be végül a királykamrába. Kizárólag alázattal léphet be az újba.

Még semmit sem tud a rá váró nagy feladatokról, csak annak az élő tudása izzik benne, hogy „szolgálatomon keresztül semmivé váltam. Csak Ő, a Másik vált mindenné.”

Minden földi anyag eltűnt, és a szarkofágot teljes egészében betölti a szellem rezgése. Ekkor a jelöltre is vonatkozik az egyiptomi misztérium-madár, a főnix jelképe: én-központú személyisége legyőzetett, és nem létezik többé. Lélekteste felemelkedett a tisztító tűz által. A nagy piramis hallatta mágikus szavát. Kövei megőrizték az emberi lény és az egész emberiség feladatát. A szfinx hívása pedig az, hogy kövessük Krisztust: „Add el mindenedet és kövess engem!”





1. Naguib Mahfouz: Ehnaton: Az Igazságban lakozó, Anchor, 2000.

2. J. van Rijckenborgh: A nagy piramis. A Pentagram 1982-es 9-12. holland számából. Először a Het Rozekrkuis (A Rózsakereszt) című kiadványban jelent meg 1938-ban.