2005/3/ Egy „könnyed” társalgás

Pentagram > 2005-ös évfolyam

A: Már hosszú ideje figyelem Önt, milyen elmélyülten szemléli a kávéházban ülő embereket - mintha egyedülálló műalkotások lennének.

B: Igaza van, teljesen elmélyülten figyelek. De éppenséggel félresikerült műalkotásoknak találom őket.



A: Félresikerült műalkotásoknak?

B: Igen. Látom, hogy mindannyiukban egy kép, egy eszme rejlik. Nem mindig látszik olyan élesen, de kijelenthetjük, hogy a természet - vagy a szellem - tökéletes modellje rejlik bennük, úgymond egy tökéletes ember. De a legtöbben e modellt csak karikatúraként valósítják meg. A műalkotás alapjául szolgáló modell pedig már alig felismerhető.

A: Hogy érti ezt?

B: Például az elegáns hölgy ott - valami szomorúság és vágyakozás sugárzik belőle. Nála az az érzésem, hogy nem csak az életben elszenvedett kudarcok miatt csalódott. Azt hiszem érzi, hogy egy egészen más valóság rejlik benne, melyet meg kellene valósítania. De e valóságot nem tudja tisztán a tudatába emelni, a megvalósításról nem is beszélve.

A: Milyen valóságnak kellene ennek lennie? Az előbb a tökéletes ember modelljéről beszélt.

B: Igen. Számomra az ember az adottságai és képességei alapján egy szellemi világban gyökerező spirituális lény, aki arra hivatott, hogy felismerje, és kifejezésre jutassa ezt. Ezt a célt kellene szolgálnia a személyiségének. De az embernek általában egészen más érdekei vannak. Önmagát, saját kívánságait és elképzeléseit akarja megvalósítani, és ebben még a környezete is megerősíti. Felépít tehát egy személyiséget, amely e törekvést szolgálja, és így mindaz hatástalan marad, ami őt a tökéletes emberséghez vezethetné.

A: Még nem teljesen értem Önt.

B: Egy régi mítosz szerint az ember „Isten gondolata”. Ez lenne benne a halhatatlan, spirituális modell. Fejlődése kezdetén azonban elmulasztotta azt a hatalmas lehetőséget, hogy egy halhatatlan személyiséget építsen fel, egy olyan műszert úgymond, amely isteni tulajdonságokkal rendelkezne, és tökéletesen megfelelne ennek a modellnek.

A: Jó, ezt még tudom követni.

B: Az ember elfelejtette, hogy csak a szellemi világ törvényeivel összhangban lévő belső zsinórmértékének megfelelően tud fejlődni. Kapkodva, és saját elképzelései szerint építkezett. Így elvesztette kapcsolatát az ősképpel, és építménye, műalkotása, vagyis a személyisége karikatúrává vált.

A: Ha jól értem Önt, akkor ez olyan, mint az a művész, aki már nem az intuíciójára hallgat, hanem csak azt nézi, hogy műve hogyan tetszene másoknak, és hogyan kereshetne több pénzt. Alkotása ekkor már csak kontármunka lesz.

B: Valahogy így. És ez a károsodott személyiség, melyet már nem spirituális erők tápláltak, nem tudott isteni maradni, ezért halandóvá vált. Isten gondolata azonban még mindig hatásos. Tehát jönnie kell egy új embernek, egy új személyiségnek. Csak akkor válik lehetővé, hogy ez a gondolat ismét kifejező eszközhöz jusson. A művész messzemenően elvesztette a műve feletti uralmat: a műalkotás önállósította magát, és egy eredetileg nem kívánt körforgás, az alakulás és elmúlás foglyává vált, ez pedig egészen addig tart, amíg az eredeti teremtési gondolat újra nem érvényesülhet.

A: Értem. De mi, mint emberek, valóban fércművek vagyunk?

B: Talán normálisnak találja, hogy háborúskodunk, megöregszünk és betegek leszünk, hogy halandóak vagyunk? Mindez abból ered, hogy nem ismerjük fel valódi lényünket.

A: És hogyan lehet ezt a hibát megszüntetni? Hogyan lehet az eredeti, teremtő gondolatot ismét kifejezésre juttatni?

B: A művész megtanulhat ismét az intuíciójára hagyatkozni. Mint ember ismét megtanulhat a benne levő eredeti modellhez kapcsolódni. Akkor mindennek egy új, az eredeti életterülethez tartozó ember lesz a következménye.

A: Szép képet vázolt fel. Így minden élet egy végtelen lánc élő láncszemévé válna. Minden ember önálló lenne, olyan feladattal megbízva, amelytől semmi és senki nem téríthetné el.

B: A feladat valóban hatalmas, de megfelel a rendeltetésünknek. Amíg nem kezdünk el foglalkozni vele, addig nem tudjuk áttörni a születés és halál körforgását.

A: De be tudjuk-e még egyáltalán tölteni a rendeltetésünket? Ha jól értettem, a helyzet időközben nagyon elfajult. Számomra úgy tűnik, a művész időközben egyre inkább elfelejtette modelljét.

B: Mégis lehetséges, hogy betöltse feladatát. Hiszen a tökéletes, halhatatlan ember modellje még mindig benne rejlik, egészen addig, amíg él.

A: És hogyan nézne ki e megvalósítás kezdete?

B: Az embernek először is fel kellene ismernie a helyzetét, és belátásra kellene jutnia indítékait és cselekedeteinek mozgatórugóit illetően, mert ezek károsodásának okai. Így a modell, Isten gondolata, amely őt legmélyebb lényéből irányítani szeretné, ismét mozgástérhez jutna.

A: Gondolja, hogy a hölgy ott, ezt megengedné?

B: Természetesen, ez mindenkire igaz! Azt gondolom, hogy bárki belekezdhetne ebbe, azzal, hogy először is felismeri a helyzetét. De erre egyedül nem vagyunk képesek. Olyan könyvekre és emberekre kell találnunk, akik megmagyarázzák ezt a helyzetet. Olvasással és másokkal folytatott beszélgetéssel így lassacskán új felismerések fejlődnek ki.

A: Miért nem megy oda, és magyarázza el neki?

B: Éppen ez az, ami lehetetlen. A kívánságnak belőle kell erednie. Ha eljön az ideje, majd ő maga fog kérdezni, keresni - és találni. Végül is a válasz már benne lakozik.