Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2005-ös évfolyam

2005/5/ Marcel Proust az eltűnt idő nyomában

Pentagram > 2005-ös évfolyam



A regény kiindulópontja az a tény, hogy a világot érzékszerveinken keresztül tapasztaljuk. Érzékeink kapcsolnak össze bennünket a külvilággal, s meghatározzák életünket. Ennek az életnek pedig a legfontosabb jellemzője a folytonos változás. Ez az oka annak, hogy az ember a jelen pillanatot, a konkrét mát, sohasem képes megragadni vagy megtartani. Ellenkezőleg, úgy tűnik, mintha az előttünk elvonuló életfolyamatokat még fel is gyorsítanánk. Ki ne vágyott volna még arra, hogy egy bizonyos pillanat bárcsak „megállt” volna? Az idő szele azonban mindent elsodor, semmit sem lehet fogva tartani. Csak a múltra való visszaemlékezés marad meg. De maradandóak-e az emlékeink?



A francia regényíró, Marcel Proust (1871-1922) „Az eltűnt idő nyomában” (lásd a keretben) című hétrészes regényében behatóan foglalkozott ezzel a kérdéssel. Proust főművében nem életrajzot vagy egy felszínes regényt írt meg, ahogy az első pillanatban gondolhatnánk. Inkább azt állíthatnánk, hogy itt a modern irodalom egyik kulcsregényéről van szó, melyben a mű számos rétegét maga a szerző tárja fel nekünk.

Műveltsége és intelligenciája révén Proust helyet vívott ki magának a francia társadalom legfelső köreiben, amikor váratlanul visszavonult, és szinte aszkétikus magányában már csak művének szentelte magát, mellyel valami egészen újat ajándékozott a világirodalomnak.

Már gimnáziumi tanulmányai folyamán foglalkoztatták őt a test, lélek és szellem közötti összefüggések. Elnyerte a „Prix d`honneur de philosophie”-t (az első díjat filozófiából), a Sorbonne filozófiai fakultásához benyújtott vizsgamunkája pedig a La spiritualité de l`ame (A lélek szellemisége) címet viselte.



Az érzéki tapasztalás mögött egy ismeretlen világ rejtezik



Az eltűnt idő nyomában egy öregedő íróról, Marcel-ről szól, aki fel akarja idézni magában gyermekkori emlékeit. Azonban minden igyekezete és akaratának teljes bevetése ellenére, állandóan megakad egy sűrű sötétséggel körülvett bizonyos résznél.

Egy hirtelen élmény hatására azonban, melyet villanásszerűen és egészen önkéntelenül, egy csésze hársfateába mártott „Madeleine” - egy könnyű kelt tészta - íze váltott ki belőle, élete nagy részének emlékei újra felidéződnek. Évtizedekkel korábbi események széles panorámája bontakozik ki előtte.

A regény folyamán ilyen asszociációk újra és újra akaratlanul ifjúkorával szembesítik őt. Ezeket a képzettársításokat meghatározott érzéki tapasztalatok hívják elő. Ezzel egy időben újra életre kelnek lényének régóta elveszettnek hitt részei. Mindez azután többnyire eksztatikus, futó boldogságérzéssel párosul. Ezzel szemben korlátozottak és töredékesek maradnak mindazok a kísérletek, amikor szándékosan akarja felidézni az emlékeket tudatában.

Mivel már nem akarja elveszíteni váratlanul felbukkant emlékeit, elhatározza, hogy gondosan megvizsgálja és lejegyzi a velük kapcsolatos élményeit. Az új ebben a próbálkozásban az, hogy Proust témává teszi e tapasztalatok keletkezési folyamatát, és a mesélőt, aki egy állandó változási folyamatnak van alávetve, fejlődő szerzőként ábrázolja. Az egyszerű, mindennapi élmények útján az ábrázolt íróban ezzel egy teljesen más szint válik felismerhetővé.

Proust ily módon az elbeszélőt lépésről lépésre a valódi lét belső forrásához vezeti: „az eltűnt időhöz”, melyre az „időnkívüliségben” lelt rá újra. Az emberiség itt egységet képez, minden ember kapcsolatban áll egymással, és a szerző már nem „én”-ről, hanem „mi”-ről beszél. Mégis minden egyes egyéniség valami sajátságosat ad hozzá az egészhez.



Az idő, a tér és a nyelv határai



Proust művében elsősorban az ember határaira mutat rá, aki a polaritásban, a világ kettősségében raboskodik. E világ ismertetőjegyei a valótlanság és a zavarodottság. Marcel Proust az alapjáig leleplezi e téridőhöz kötött életterületet, semmi sem marad szent. Eközben saját magát gondolatainak, érzéseinek és cselekedeteinek legkülső határain tartja, beleértve írói tevékenységét is. Nem gyárt elméleteket, hanem hagyja a dolgokat önmagukért beszélni csodálatosan kidolgozott művében. Ezzel egészen napjainkig nemcsak az irodalmat és a filozófiát, hanem a történetírást is befolyásolta. Az a fajta történetírás, mely a folyamatosságokból és az események „logikus” egymásutánjából indul ki, ebben az úttörő műben erősen megkérdőjeleződik. Mert a művész minden igyekezete ellenére - és Proust a legvégsőkig elmegy abban, ami szavakkal kifejezhető - az eredmény tökéletlen marad. Az emlékek nem hagyják magukat az igazsághoz hűen felidézni. Ezt megakadályozza az az időkülönbség, ami az emlékezés és az emlék, valamint az emlék leírása között áll. A szakadatlanul folyó életáramlat kizárja az ismétléseket.

Habár Marcel Proust a nyelvet, mint „az illúzió egyik eszközét” is bizalmatlanul kezeli, mégis mesteri módon világít rá az élőnek az esszenciájára. Itt „egy a maga teljességében meghatározható univerzum átírásáról” van szó. A regény körszerkezetén belül minden folyamatos mozgásban van. Semmi sincs nyugalomban. Mint egy levegőben köröző sas, úgy írja körül a nyelv az ábrázolt dolgot. Úgy tűnik, mintha a nyelv az eseményeket egy ponthoz közelítené, hogy azután azonnal visszahúzódjon, és egy egészen más vonatkozásból szemléltessen.

Több oldalról megvilágítja az ember ismeretlen mély-rétegeit, még azok kölcsönös kapcsolatait is, melyek egy egymással mindent összekötő hálóhoz hasonlíthatók. Az emberről olyan képet alkot, mintha egy hatalmas keverőedény lenne, melyben a legellentmondásosabb energiák harcolnának az elsőbbségért. A tükörképek újabb és újabb tükröződései mégsem hoznak haladást, mivel a természet ellentétes pólusai csak visszatükrözik, de nem képesek megváltoztatni egymást. Az érzékszervek ugyanis az önös akarat tehetetlenségéhez kötődnek, mialatt a szellem vonakodás nélkül visszahúzódik ettől az akarattól, ahol nem talál lehetőséget a visszatükrözésre. Bármilyen hatalmas lenne is a háromdimenziós tér, mégis mindig korlátozott maradna. Így halad tovább a tudat odüsszeája.



Az érzékszervek megváltozása



A regény egy hasonlattal ábrázolja, ahogy az elbeszélő először valóban egy másik, magasabb szintet ér el, azonban közvetlenül ez után a legsötétebb mélypontig süllyed. Az asszociációk ott már csak ritkán lépnek fel, és rettenetesen fájdalmasak. Később azonban ismét számos örömteli, spontán emlék bukkan fel, melyekben elmerülhet.

A döntő élmény, a „Madeleine-epizód”, mely őt egy vacsorára emlékezteti. A visszaemlékező írót a tél kellős közepén anyja egy csésze hársfateával kínálja meg, mely a szeretet szimbóluma, s ahhoz egy darabka kagylóformájú kelt tésztát ad.

Hirtelen, mintha ajtó nyílt volna ki előtte egy olyan világra, mely után forrón vágyakozott, amelyet azonban már régóta örökre elzártnak hitt. Mindez „mélységes örömmel tölti el őt”, mely „egy csapásra az élet valamennyi eshetőségét teljesen jelentéktelennek, a lehetséges katasztrófákat pedig veszélyteleneknek tűnteti fel”. A további elbeszélés folyamán felismerhetővé válnak az írón állandóan eluralkodó lélekállapotok is: a belső ziláltság, a halállal való küzdelem, az illúziók elmaradása - fájdalmas, mégis elmaradhatatlan folyamatok, melyek nélkül a fejlődés lehetetlenné válna.

Arra a boldogságra, melyet az író hiába keresett az arisztokraták köreiben, a szerelemben és a művészetben, végül saját belsejében bukkan rá. Ez az „időtlen esszencia teszi őt egyedül képessé arra, hogy újra megtalálja az elveszett időt”. A „való élet” felé vezető út a gondolkodásmód és az érzékszervek gyökeres megváltozásának útja, mely „ellentétben áll az önimádattal, szenvedéllyel, értelemmel és szokással”. Ami felületesen szemlélve talán kudarcnak tűnik, végül mégis sikernek bizonyul, mert kizárólag a „tév”-eszmék megsemmisítése nyitja meg az új képességek kapuit, és győzi le a „felejtés megsemmisítő erejét”. A „másik én az, mely a tervet megalkotta”, amely azután ”emlékezik” és „egy még előhívatlan fotónegatívként fejlődik”.



Külső és belső könyv



Proust különbséget tesz a valódi művészet, a művész és a szakember között. Miként a valódi művészetben már azelőtt létezik a tiszta valóság, mielőtt a mű megszületett volna, így fekszik előtte már készen a teljes regény. Azonban csak a mű vége felé, tehát kb. 3500 oldal után, nyilvánul meg az a terv, melyben a könyv szerkezete megmutatkozik. Az elbeszélő a szakember, aki minden pillanatba ismét valaki más, és folyamatosan változik. Belsejében számtalan személyiségvonatkozást birtokol anélkül, hogy az olvasó, vagy akár ő maga, képes lenne felfedezni középpontjaikat. A regény folyamán egyre jobban közeledni kezd a szerzőben, a művészben nyugvó saját tulajdonképpeni középpontjához, mellyel a mű elején még nem azonosul.

Egy ilyen kezdeményezés tökéletesen újat jelent az irodalomban. Általa válik felismerhetővé az élet két különböző szintje. Az egyiket Proust, „a valódi én” testesíti meg, aki önző akarat nélkül a háttérben marad, a másikat, személyiségén keresztül Marcel, aki megpróbál áttörni a valódi énhez, azonban folyamatosan szembesülnie kell saját akaratának elégtelenségével.

A külső és belső könyv közötti metszéspont jellemző módon egy könyvtárban jön létre. A regényben ez pontosan a hetedik rész közepén történik. A szerző azonban nem teremtőként látja magát, hanem pusztán belső, időn kívüli könyvének olvasójaként és fordítójaként. Önmagát, munkahelyét és idejét átadja a másiknak, az „időn kívülinek”, akinek azonban személyiségként mégis alakot kell kölcsönöznie. A szerző tehát pusztán (időhöz kötött) lakásként szolgál, mint forma a szellemi számára. Tartalom és forma megegyezik benne.

A kiadott mű az olvasó számára egyúttal átveheti „egy nagyítóüveg szerepét. Láthatja, amit különben talán nem látott volna be. Az olvasó ezért tulajdonképpen saját magát olvassa.”

Könyvének hatalmas terjedelme ellenére Proust tökéletesen szabadon hagyja olvasóját. Mindenkinek magának kell látnia, hogyan tölti ki az Újat. Világosan érzékelhető, hogy a „belső szerző” micsoda hatalmas lehetőségeket tartogat a „szakember” számára, ha az mindent, ami a belső könyvet akadályozná, maga mögött akar hagyni.

Újra és újra határokba ütközünk, szabadulást keresünk, és csak ekkor éljük át, hogy nem mi, hanem egyedül a bennünk lévő szellemi képes előmozdítani a folyamatot.



Idő és tudat



Imponáló világegyetem az, melyet Marcel Proust körülbelül 4000 oldalon keresztül bontakoztat ki előttünk. Az a távolságtartó mód, amellyel az embernek az időben töltött „végtelenül hosszúra nyúlt létét” írja le, egy áttekinthető, önmagába zárt világot mutat, melynek korláti világosan felismerhetőek. Az is érthetővé válik számunkra, hogy egymástól messze fekvő pólusok a valóságban milyen szoros kapcsolatban állnak egymással. Minden pro-t egy kontra követ valamikor, minden illúziót egy csalódás, és megmutatkozik, hogy „minden csalódás végső soron csak egy folyamatosan változásban álló szempontot képez.”

A fejlett tudatban azonban összefolyik minden tapasztalat. Így az idő és az örökkévalóság között egy érintési pont keletkezik, mely ismét egy új feladatot sejttet. Akkor megtalálták az idő lényegét, gyökerét, ami a vándort az időnkívüliség kapuja elé állítja. Ha pedig akkor megírják a titkos könyvet, az idő értelme beteljesedik. Maga az élet írja azt a könyvet, amivel életre keltik a minden mögött álló ötletet.

A folyamat számtalan köztes fokozatból áll, melyekben ezen ötlet részei összekapcsolódnak egymással. A megtisztított tudat, az új lélek, egy meghatározott lélekszínvonalon felébreszti a felfoghatatlanul egyszerű ötletet.



Az idő új dimenziója



Proust új idődimenziót fedezett fel, az „időnkívüliséget” (vagy „le Temps”, nagybetűvel!), azt az időt tehát, mely már mindig benne nyugodott. A múlt, jelen és jövő között fennálló összefüggés itt megszűnt, mert a látszólag elveszett idő megvan és él az örök jelenben, mindig is ott élt, és pusztán egy erőtlen „élni mintha” lét elfojtotta azt.

Aki továbbra is ezt az élni- mintha- létet keresi, elveszíti, elvesztegeti az idejét. Az egészen addig még rettegett halál jelentéktelenné válik a „tiszta időben”, és az „elhalni, mint egy magszem, hogy a növény élhessen” vágya áll szemben vele. Ez azt jelenti, hogy mindenekelőtt az értelmet kell elhallgattatni, azt az értelmet, amely a belső könyvet -annak eredeti kiadását - eltorzította, és hogy az irányítást a megtisztított, nyitott szívnek kell átvennie.

Csak akkor lépünk be az élő lélekállapotba, a negyedik dimenzióba, ha tökéletesen és tartósan feladtuk a régi akaratot, és akkor felébred az egyetemes akaratra irányuló hatodik érzék, az intuíció, mely egy a Mindenség-természet nagy gondolatával, az egyetemes tudattal.

Az akaratlan emlékek akkor megegyeznek a szándékos emlékekkel. Egy új módon tájékozódó tudat pedig aktiválja a valódi gondolatot, a hetedik érzékszervet.

Ekkor lesz képes a szakember, az ő soha be nem fejezett épületében, közvetlenül és időveszteség nélkül, „egy új valóság” kifejezésére, amely a „az élet nagy tükrét közvetlenül ábrázolja”.




Az eltűnt idő nyomában, Marcel Proust (Auteuil 1871-Párizs 1922)



Marcel Proust anyai ágon gazdag családból származott. Apja ismert főiskolai tanár volt az orvosi szakon. A Sorbonne-on folytatott félresikerült jogi tanulmányait követően Proust érdeklődése a filozófia felé fordult. 1896-ban különféle témákkal foglalkozó prózai szövegeket publikált. Írt egy három részből álló önéletrajzi regényt is, mely azonban csak 1952-ben jelent meg nyomtatásban.

Szülei halála után (1905 és 1906) egyre rosszabbodott asztmája, amelyben gyerekkora óta szenvedett. Ez volt az egyik oka annak, hogy a nagyvilági élettől visszavonulva belekezdett nagy művének, az
A la recherche du temps perdu, megírásába, melyet 15 részre tervezett. Ebben a műben egy romantikus stílusban írt önéletrajzon kívül, melyben személyes életének számtalan mellékszereplője lép a rivaldafénybe, Proust képet nyújt a különböző társadalmi osztályokról is, melyek különbségei egyre jobban kiegyenlítődnek. A főszereplőt, Marcelt, akit az író tükröződésének tekinthetünk, olyan társadalom veszi körül, mely a szétbomlás folyamatában van. Véleménye szerint csak a művészet képes még valami maradandó létrehozására. E könyv egyik fontos témáját mindenekelőtt magának Proustnak a szerzőisége alkotja.

Az eltűnt idő nyomában egy Marcel nevű fiatalember élettörténete, aki belép a szerelem, az arisztokrácia és a művészet világába. Ugyanakkor azonban egy csalódásról szóló beszámoló is. Kíméletlenül leleplezi a legmagasabb társasági köröket, melyek álszentnek, közönyösnek és erkölcstelennek bizonyulnak. Csak a művészet nem veszít a fényéből. Az eltűnt idő nyomában ugyanakkor egy művészi elhivatottság története is: a nagyvilági körökben megtett számtalan tévúton át Marcel, a mű utolsó esszéi részében, felfedezi Az újra megtalált időt (Le temps retrouvé, 1927), az ő tulajdonképpeni szerzői feladatát.
Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,