Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2006-os évfolyam

2006/1/ Az érzékek fogságában

Pentagram > 2006-os évfolyam



Érzékeinket a bennünket körülvevő valóság megismerésére, megértésére és értelmezésére használjuk. A létállapotunknak megfelelő dolgok, amikre szükségünk van, amit látni és hallani szeretnénk, azok többek között szemeinken és füleinken keresztül jutnak el hozzánk. E benyomások figyelmünket szüntelenül kifelé irányítják.

Érzékeink azonban nem csak befogadó szervek. Elsősorban a szemeinken keresztül az egész létállapotunk a világba, kifelé is sugárzik. Hangunk pedig emellett kifejezi legmélyebb lényünk minőségét akkor is, ha ennek nem is vagyunk tudatában.



Az ember már igen fiatal korától az érzékszervein keresztül fejleszti a személyiségét. Az így szerzett benyomásokkal alkot magának képet környezetéről, hogy ezen az alapon kibontakozhasson egyénisége.

A hallószerv csíráját - mint első érzékszervet - a Szaturnusz-korszak első négy szakaszában alapozták meg1. Hallószervünk ezért is a legkevésbé fogékony a rögeszmék és illúziók iránt. A hallás tehát a legtisztább érzékszervünk - vagy másképp kifejezve a legkevésbé bepiszkított. Ezenkívül pedig nem csak a legelőször megalkotott érzékszerv, hanem ez is marad a legtovább működőképes. Mindannyian ismerünk tudósításokat, amelyek kómában fekvő emberekről szólnak, akik beszédhangokra reagálnak, s egy esetleges felébredés után azokról be is számolnak. Vagy olyanokról, akik egy operáció alatt hallott szavakat képesek elismételni.

Körülbelül harminc éves korig - manapság azonban már valamivel korábban is - kialakulnak az ember különböző testei. Az ember felnőtté válik, ahogyan mondani szokás. Addigra többnyire elég tapasztalatot is gyűjtött, hogy különbséget tudjon tenni, és döntéseket tudjon hozni későbbi életének menetéről. Milyen nagyszerű lenne, ha az ifjú felnőtt érzékszervi benyomásainak és tapasztalatainak összességéből az a tudatos döntés következne, hogy többé nem éri be a külső benyomásokkal! Akkor felismerné, hogy amit valóban keres, amire mély, tudatalatti vágyakozása irányul, az nem található meg ebben a valóságban. Belsőleg tudná, hogy a világ zaja folyton belső érzékelése túlharsogásával fenyeget.

Sajnos a dolgok legtöbbször nem így alakulnak. A tömeges külső benyomások olyannyira lenyűgözők, az elterelések annyira nagyok, hogy évek, sőt akár életek is eltelhetnek, mire az ember belefárad e benyomásokba és tapasztalatokba, és végre ráébred, hogy az érzékszervi észlelés világa csak egy látszat-valóság.

Egy ilyen tudatossá válás után azonban nem alakul ki rögtön valami ideális helyzet, mivel az érzékszervi benyomások továbbra is áramlanak befelé, elsősorban a szemeken és füleken keresztül. Lényünket a benyomásoknak e folyamatos árama szinte lehengerli. Az érzékszerveink összekötnek bennünket e természet asztrális terével. És ez az asztrális tér egyre inkább ki van téve a szennyeződésnek, melyet az egyre mélyebben elfajuló emberiség számtalan vágya okoz. Ennek még komolyabb következményei vannak, mint a természet fizikai elszennyeződésének. Ezért is lényeges, hogy megóvjuk magunkat ettől. A személyiségnek azonban nincs lehetősége végleg elhatárolódni ettől.



A valódi hallás utáni vágy



A hallás nem csak valós hangokra és szavakra korlátozódik. Egész dialektikus világunk rezgésekből és hullámokból áll, melyek semmilyen hallható hangot nem keltenek. E világ rezgései azonban bizonyosan nincsenek összhangban a szférák eredeti, isteni harmóniájával. Éppen ellenkezőleg, a dialektika durva lármája, hamis hangjainak roppant tömegével zavarja az eredeti harmóniát.

A dialektikus ember e megzavart rend közepén áll, és megpróbálja megnyitni lényét az eredeti, isteni rend belső hangjának! Bensőleg tudva, hogy ez nem maradhat így, tehetetlensége közepette arra vágyik, hogy igazán halljon és értsen.



„Ez, Istenem, hozzá tartozik földi életem sötét arculatához, ami oly gyakran megakadályoz abban, hogy meglássalak. Ezért hívlak téged, s nem lellek, és hívsz Te, és nem hallak.”2



Nyilvánvaló, hogy az ember, mint e természet teremtménye, képtelen feltörni érzékeinek fogságát. Ehhez segítségre van szüksége, ami természetesen nem jöhet ebből a világból. Nem képes önmagát megszabadítani. Amint azonban a tapasztalatok által éretté válik, és így belsőleg elcsendesedik, abbamarad a zaj körülötte. Így szó szerint teret nyer a belső, kínzó kérdés: „mit tegyek?” Ez a kérdés olyan, mint egy szívből feltörő sóhaj. Ekkor egy egészen új rezgés indul ki a szívből. És erre a kérdésre, erre a rezgésre bizonyosan válasz érkezik! Tér keletkezik a Másik számára.

A fejlődő új lélek új hallásának azonban egészen más dimenziója van. Ez a hallgatás saját bensőnk mélyének „hangjára”. A hallás - és az annak megfelelő cselekedetek - által ezt a hangot egyre jobban értjük.



Vágy és irányulás



Különösen fontos, hogy az ember megtanuljon hallgatni erre a belső hangra. De szabad akarata miatt megvan a lehetősége, hogy akár figyelmen kívül is hagyja ezt a halk hangot. Akkor az ismét gyengül, majd visszahúzódik és elnémul. Ezt ugyan szemrehányás és türelmetlenség nélkül teszi, de milyen sajnálatos, ha ezek után az ember már nem érzékelheti saját szíve hangját!

Ha azonban a belsőre hallgat, úgy a vágy is növekedni fog, hogy egyre jobban figyeljen rá. Ez aztán valóban a szívvel történő hallás. Ugyanis mihelyt a fej érvekkel kétségeket teremt, minden félresikerül! Csakis a tiszta, eredeti asztrális térre való irányulás által, a szívből induló, a valódi, megújító élet iránti vágyakozáson keresztül alakulhat ki lassacskán védelem a benyomások áradata ellen.

Csak így menekülhetünk meg az érzékek fogságából. Ekkor az érzékszervek eszközökké válnak, melyekre az e világbeli élethez, tevékenységhez és létezéshez szükség van. A szem persze még ekkor is érzékel, ám minden ítélet és érzelem nélkül. A fül is hall még, de már nem kötődik többé a hallottakhoz. Az asztráltest mozgalmassága így lassanként elcsitul. Egyensúlyba jön, és a kedély megnyugszik! Ennek az ítélet nélküli érzékelésnek, ennek a megindultság nélküli hallgatásnak semmi köze sincs a belső ridegséghez vagy merevséghez, éppen ellenkezőleg! Ekkor ugyanis valódi igény fejlődik ki arra, hogy segítsünk az embereken.

Az új hallás és a helyes megértés egyetlen alapja a szívből felszálló vágyakozás. A vágy, hogy a szeretetszót valóban megértsük, és megtanuljunk aszerint cselekedni. Ezen életvitel gyümölcse aztán minden test egyensúlya lesz. Ebben az egyensúlyban, ebben a csendben, az ember valóban képes lesz hallani.

Ebben a csendben megtámadhatatlanul kitartva aztán hozzájárul a hangzavar lecsillapításához az embertársaiért és a világért is!

Lénye egészen más rezgést kapott, új hangot hív elő: az új névre hallgat, amit senki más sem ismer. Ezt a nevet feljegyezték az élet könyvében.



1 Max Heindel, Kozmológia, 4. fejezet

2 M. Naimy, Beszélgetés a Másikkal, 72. oldal





Keretben (13. oldal):



Jobb szemük közvetlen kapcsolatban van a tobozmiriggyel és az annak megfelelő agyrésszel. Ezzel szemben a bal szemük teljesen a közönséges, mentális gondolkodásból, a természetes értelemből sarjad ki és azzal áll összeköttetésben. Eközben meg kell fontolniuk, hogy értelmi szerkezetük a vágyéletből, a vágytestből magyarázható, ez uralkodik rajta, és ez ellenőrzi. Ezért azt mondhatjuk, hogy a bal szemen a máj uralkodik.

Ezzel azt szeretnénk megmagyarázni Önöknek, hogy egy ember, akit még nem „gyújtott lángra Isten szelleme”, s így még lelkét sem nyitotta meg a Gnózis világosságának, az gyakorlatilag félszemű, hiszen a jobb szem ekkor még nem használható a belső érzékeléshez. Ugyanis a tobozmirigy-agyrészhez vezető út, a lélekközpontban fekvő hipofízisen keresztül visz a tobozmirigyhez. Az embrióban a szemek az agyszövet mélyéből, belülről kifelé növekednek. Ha a tobozmirigy nem nyitott a gnosztikus világosságra, akkor a jobb szem képtelen világosságot érzékelni vagy világosságot gyújtani. […]



Így van ez a hallásunkkal is: A jobb fül a jobb szemmel működik együtt, ahogyan a bal szem a bal füllel. Amit a szem lát, azt a fül érzékeli. Mi pedig tudjuk, hogy a világosság magasabb, intenzívebb rezgéssel bír, mint a hang. Ezért a világosság határozza meg a hangot. A közönséges természetben először a villám fényét látjuk, s csak ezután halljuk a mennydörgés zaját.”


Nincs üres tér - Jan van Rijckenborgh, 8. fejezet 75-76. és 77-78. oldal. 1994-es német kiadás.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,