Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2006-os évfolyam

2006/1/ „Istent felismerni a dolgok mélyén”

Pentagram > 2006-os évfolyam

„Lelki állapotunk a szemeinken keresztül fejeződik ki.”



Amikor a születés előtti fejlődés során az emberben néhány agynyúlvány „érdeklődni kezd a külvilág iránt”, két apró véredény kezd kidomborodni. Úgy nőnek rá a bőrre, mintha a külvilág fénye hívogatná őket. A bőr feltűrődik, és két lencsét képezve az „alakuló szem” segítségére siet. A szem tehát - a többi érzékszervvel ellentétben - belülről kifelé növekedik!



Az érzékszerveket illetően minden szabállyal ellenkezik, hogy a szem keletkezését az agy impulzusai okozzák. A szemek irányában az agy mintegy nyitva és csupaszon áll (recehártya) a felületen, minden védelem, és az oltalmazó koponyacsont nélkül!

A szem hátsó része egy különösen fényérzékeny idegrost réteggel van kibélelve. A recehártya fogja fel és alakítja át a fényt impulzusokká, melyek a látóidegen keresztül jutnak az agyba. A recehártyán található apró részecske, a sárga folt (macula lutea) pedig a benne összpontosult nagyszámú fényérzékeny, kúpalakú recehártya-sejttel lehetővé teszi, hogy a legapróbb részleteket is világosan érzékeljük. A szem színét a szivárványhártya (írisz) határozza meg, amely barna, kék, vagy zöld színű lehet.

Goethe Színtan című művében arra a jelenségre utal, hogy a színek egymással szöges ellentétben álló erők által jönnek létre. E jelenséggel olyan festők foglalkoztak intenzíven, mint J. M. W. Turner és az angol preraffaeliták az 1850-es években, valamint (az 1920-tól az 1940-es évekig működő) „de Ploeg” nevezetű holland művészcsoport tagjai. Goethe Színtanában, melyet 1810-ben külön a festők számára dolgozott ki, saját észleléseiből indult ki. Alapját a fekete és fehér, valamint a sötét és világos közötti ellentét képezi. Ha egy fátyolon pillantunk keresztül, például füst, tejüveg vagy prizma mögül, melyek a fényt megtörik - hogy felismerjük a fekete és fehér között lévő törésvonalat - akkor egy fekete színre pillantva kék, fehér esetében pedig sárga színt látunk. Amennyiben ezt a két alapszínt még jobban megerősítjük, azok piros színbe mennek át. A sárga narancsszínűvé válik, egészen a pirosig, a kék sötétkék lesz, míg eléri az ibolyaszín árnyalatát. Ha a sárga és a kék színt összekeverjük, akkor a világos oldalon zöld, míg az „erős” oldalon bíbor színt kapunk.

Az alapszínek kiegészítő, komplementer színek. Goethe kísérletei alapján megállapította, hogy egy narancsszínű felület esetében, ha szemeinket lehunyjuk, kék utókép keletkezik, zöldnél piros, sárgánál ibolya, és fordítva. Színkörrel különféle kombinációkat hozhatunk létre. Karakterisztikus kombinációkat (jellegzetes társulást) képeznek azok a színek, melyek nem komplementerek, és a színkörön belül sem érintkeznek egymással. Tiszta, keveretlen állapotban valamennyi szín harmonikus kombinációt alkot.

Erről a témáról még sokat lehetne beszélni, de akár magunk is kísérletezhetünk. Például, ha a Nap magasan áll az égbolton, egészen más színe van, mint amikor aláhanyatlik. Vagy: egy szivárvány felső szélénél az égbolt mindig sötétebb, mint az alsó széle mentén.

A látható napsugarakon kívül léteznek még láthatatlan sugarak is: ibolyántúli fény, röntgen-, és gammasugarak. Minél kisebb a fény hullámhossza, annál veszélyesebb a sugárzása számunkra. Ezek, habár a szemnek láthatatlanok, mégis hatékonyak. Ugyanez vonatkozik a mágnesességre és az elektromosságra is.

Goethe azt írja, hogy a színek „a fény tettei és tűrései”. Ez egy híres idézet, amely a fény és a sötétség közötti harcra utal. Azt hihetnénk, hogy a fény próbál a sötétségtől szabadulni. A fény azonban csak egyetlen hatást képes kifejteni: ragyogni, adni és megvilágítani. Valójában a sötétség az, amely mindent elkövet, hogy ellenálljon a fénynek: hogy eltakarja, elnyomja és elsötétítse azt.

De térjünk vissza a szem biológiájához. A színnek semmi köze a jobb vagy rosszabb látási képességhez. Legfeljebb annak a küzdelemnek a kifejeződése, hogy a sötétségből eljusson a fényhez. Egy növény például a fény irányában növekedik, és ezáltal jut színeihez is. Még az arcunk is „színt” kap a szemek színe által. Ez a fogalom szép kiszélesítése. Az „arcon” most nem pusztán az arckifejezést vagy a szemek tekintetét értjük, hanem az ember egész ábrázatát. Soha nem mondjuk, hogy például valakinek érdekes hallása van, azt azonban igen, hogy az arca érdekes. Vajon nem azért, mert a szemek az arcon olyan abszolút központi helyet foglalnak el? Gyakran mondjuk, hogy a szemek „beszélni” tudnak, és hogy „a szem a lélek tükre”. Az ember lelki állapota az arcán, pontosabban a szemeiből tükröződik.



A hallástól a látásig



Még egy érdekesség: a De Groene Amsterdammer című holland újság 1996. január 10-i számában M. Cobussen a „szem terrorjáról” ír. A hallásnak manapság egyre inkább alárendelt szerepe van a látással szemben. A szem uralkodó szerepe a zene számos területén megmutatkozik: operák, operettek, musicalek, popzene, videoklipek stb. Alig száz évvel ezelőtt a zenét sokkal inkább hallgatták, tehát a hallószervekkel fogták fel. Korunkban ezzel szemben inkább „látjuk” a zenét, mint hallgatjuk.

Ez azonban nem pusztán az elmúlt évek megnyilvánulása, mint ahogyan ezt gondolhatnánk. A szem hatalmának előretörése már a XVII. században megkezdődött, mégpedig a racionális tudományokban. Hiszen az „észlelés”, mint tudományos segédeszköz, tudáshoz vezet, és a „tudás hatalom”! A dolgok leegyszerűsítése végett ettől az időtől fogva kizárták a hallást, az ízlelést és a szaglást, mert ezen érzékszervek bizonytalansága és változékonysága nem teszi lehetővé a mindenki számára érvényes és elfogadható elemzéseket.

Azonban hogyan is állunk látóképességünk ámításaival? Néhány roppant egyszerű példa alapján gyorsan felismerhetjük, hogyan is látunk tulajdonképpen. Ha pedig készek vagyunk venni magunknak a fáradságot, azt is felismerhetjük, hogy ezekben a példákban több rejlik, mint első pillantásra véltük.

Egyszóval a szem, mint érzékszerv és eszköz, azt hiteti el velünk, amit látni akarunk! A lélek, vagy az ember, látni akar valamit; az agy érzékelni akar valamit. Önök birtokukba veszik a csodálatos szemet, és meghatározzák, hogy mit észleljen. Például amit a televízióban, a filmekben és a reklámokban ajánlanak, vagy szuggerálnak nekünk. Nem a valóságot látjuk, hanem egy képzetet. Tehát nem látunk többet, mint amit képesek vagyunk látni, vagy amit engedélyezünk. Ebből a szempontból a szemünk, mint érzékszerv, tulajdonképpen meglehetősen szomorú képet mutat.

Szemeinkkel még valami egészen más is történik. Miként már említettük, „a szem a lélek tükre”, és felismerhetővé teszi lelki állapotunkat. Ki ne emlékezne bizonyos emberek „ragyogó tekintetére”? Szemeink ragyogni kezdenek, ha valami megérint, vagy felkavar bennünket: mint például egy találkozáskor a szeretet, a megértés, és tisztelet pillanataiban. Utólag világossá válik a számunkra, hogy eközben valami a hatalmába kerített bennünket, még ha az adott pillanatban ennek nem is voltunk a tudatában. Valami „hatalmasabb” érintett meg minket.

Lao Ce, a kínai bölcs, 2600 évvel ezelőtt írt Tao Te King című könyvének 12. fejezetében ezt olvashatjuk:

„Az öt szín elvakítja a szemet. Az öt hang megsüketíti a fület. Az öt íz elrontja az ízlelést.

A
heves száguldás és hajsza megzavarja az ember szívét. A fáradsággal megszerezhető javak megrontják a cselekvést.

Ezért a bölcs belső életével foglalkozik, és nem a szemeivel. Mindent elvet, ami kívülről érkezik, és vágyait az tölti ki, ami belülről fakad.”


Jan van Rijckenborgh és Catharose de Petri A kínai Gnózis című könyvben, a Tao Te King-hez fűzött magyarázataikban kifejtik, hogy az érzékszervi képességeket a fent ábrázolt körülmények komolyan akadályozhatják. Annak feltételezése, hogy valóban azt érzékeljük, amit látunk, nagyon kérdésesnek bizonyul. Mivel pedig manapság külvilágunkban a vizuális dolgokra helyezzük a hangsúlyt, nem tudjuk többé felismerni, hogy miről is van szó tulajdonképpen, nevezetesen a belső világról, arról, ami belülről jön.

Egy lélek az általa kisugárzott életfényről ismerhető fel. Azzal, hogy a szem kifelé vagy befelé irányul-e, egész lelki állapotunk és élet-színvonalunk érzékelhető. Mindez tükröződik a szemben. Minden hangulat-, vagy lélekállapotot, még az indulatokat is, le lehet olvasni a szemről.

Az általános vélemény szerint a fényt éterrezgések okozzák, melyeket a recehártya a szemidegtől, a Nervus opticustól, átvéve az agynak továbbít, ahol aztán a „fény” benyomása keletkezik. Ez azonban legfeljebb a látás biológiai nézetére vonatkozik.



A tobozmirigy, mint az észlelés eszköze



Ha a kereső ember irányulása elmélyül, és emiatt belső vezérfonala megerősödik, a külvilág eseményei egyre kevésbé befolyásolhatják életútját. Egy világosabb, semlegesebb állapot fejlődik ki, amely mégis nagyon élő és éber. A pineálisz, vagy tobozmirigy ebben a folyamatban kulcsszerepet játszik. Bizonyos ezoterikus kijelentések szerint az ember a korábbi világperiódusokban „egyszemű” lény volt; érzékszervként csak a tobozmirigy működött. A szemek, ahogyan ma ismerjük őket, később alakultak ki. Az emberi involúció folyamán a tobozmirigy lassanként elvesztette jelentőségét és visszafejlődött.

Az alvás és ébrenlét ritmusában azonban a pineálisz még mindig fontos szerepet tölt be, mivel ez egy „fényérzékeny” szerv. A recehártyára vetülő fény, többek között ehhez a „belső órához” is utat talál. A beeső fény a tobozmirigyben gátolja a melatonin nevű hormon termelését, míg más hormonokra, melyek a nappali életben fontosak, serkentőleg hat. A fény kihunyásakor melatonin termelődik, és álmosak leszünk.

Az érzékszervek, a gondolkodási képességhez hasonlóan, utat biztosítanak azon energiák számára, melyek a különböző központok vagy csakrák által hatnak. A tobozmiriggyel kapcsolatban álló csakra a legfontosabb. Az ezoterikus irodalomban a pineáliszt harmadik szemnek is nevezik. Mivel külső szemeinkkel közvetlen kapcsolatban áll, a szemek sugárzásának segítségével mindig a kereső ember által járt út kihatásait mutatja.

Isten fény, Isten szeretet. Az ember keresőként megtanulja Istent felismerni saját magában és a dolgok mélyén. Az érzékszervekkel felfogható külső dolgok akkor már nem játszanak többé meghatározó szerepet. Jan van Rijckenborgh a Nincs üres tér című könyvének 8. fejezetében a következőket írja:

(A szem) igazi feladatát illetően tehát vak, hatástalan. Ebben az állapotunkban a világot és az emberiséget kizárólag vágyaink és kívánságaink, és az ennek alárendelt agygondolkodásunk tükrében látjuk. Szemeink szerepe így teljesen önző és önfenntartó; az „én” a központ. Bárhová pillantunk, ezt azzal a kívánsággal tesszük, hogy 'mi elégít ki engem?', 'mi táplálja az én-emet?', 'mi szolgálja az én üdvösségemet?' […]

A szemével Ön - létállapotával tökéletesen megegyezve, valamint mágneses állapotának megfelelően - a külső, énmegvalósító dolgokat vonzza magához. Csak ha egyre inkább önmagára és belülre irányul, valamint képes lesz lélek-állapotában, tehát mágneses állapotában, a nagy változást megvalósítani, csakis akkor fog a szeretet fénye az Ön szemeiből sugározni.”


Milyen találó is a Tao Te King 12. fejezetének harmadik szakasza:

„Ezért a bölcs a belső életével foglalkozik, és nem a szemeivel.”


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,