Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2006-os évfolyam

2006/1/ „Amilyen mértékkel mértek…!” (Máté 7,2)

Pentagram > 2006-os évfolyam


Az agytudat kifejlődése hosszú korszakokon keresztül valósult meg. Ez nemcsak intelligenciával látta el az embert, hanem azzal a képességgel is, hogy képet alkosson magának a világról, és szubjektíven megítélje azt. Az emberben mindez a fölény érzését keltette, és azt az illúziót ébresztette benne, hogy a világ kizárólag körülötte forog. Ez a világ vajon nem tárgya, objektuma-e annak az észlelésnek, amely mindenekelőtt őreá magára vonatkozik? Így hát magától értetődő természetességgel elszigetelt én-nek kezdte érzékelni magát a világban és a világgal szemben, egy olyan személyiségnek, akiben saját léte egyre erősebben tudatosul.



Egykor még úgy érezte, hogy minden élőlénnyel kapcsolatban van, különösen törzsével vagy családjával. Később azonban egyre inkább kizárólag a fizikai testet tekintette „sajátjának” vagy „önmagának”. A személyiségi tudatállapot ennek következtében nem tud már többé elszakadni az önfenntartásra irányuló vágy- és félelem-reflexektől. Az érzékszervek együttműködése nélkülözhetetlen ebben a folyamatban. Az agyi tevékenység ezért szoros kapcsolatban áll az érzékszervekkel. Hermész a Corpus Hermeticum 11. könyvének 5. szakaszában a következőket mondja: „Az érzékelés, vagy érzékszervi észlelés, és az ész tevékenysége tehát szinte egymásba fonódva lép be az emberbe. Mert észtevékenység nélkül nincsen észlelés, észlelés nélkül nincsen észtevékenység.”



A jelenségek világa



Időközben köztudottá vált, hogy az érzékszervi észlelést még a tapasztalati tudomány sem nélkülözheti. „Facts first, theories later” (először tényeket, később az elméleteket) hangzik a mottója. A kutatás alapja a megfigyelés és a kísérletezés. Elemzéseknél és megállapításoknál a tudomány szigorúan az általa megállapított tényekre hagyatkozik. Még feltevéseit is e tények alapján állítja fel. Ezek a tények azonban mindig a külső jelenségek világának adottságaira vonatkoznak. A filozófia ezt „fenomenális valóságnak” nevezi. A tudós ugyanis kizárólag az adott jelenségeken keresztül, valamint az arról alkotott érzékszervi benyomások által képes az igazságot megközelíteni - állítják. A tudományok tehát pontos méréseik ellenére sem olyan objektívek, mint amilyennek látszanak. Ha a tudós megkísérel objektív lenni, és a dolgokat úgy látni, hallani, vizsgálni, tapintani és mérni, mint amilyenek valójában, végül be kell ismernie, hogy ezen a világon semmi sem független érzékszervi észleléseitől. Így ahhoz a megdöbbentő végkövetkeztetéshez jut, hogy az érzékelt valóságot már maga az érzékelés is megzavarja! Tiszta érzékszervi észlelés nem létezik, mert azt az értelem és az érzelem mindig eltorzítja. A tudományos objektív megfigyelés így egy szép álomkép marad.

A legújabb tudományos felismerések is ezt bizonyítják. Ezért dolgozik a tudomány időközben a „határozatlansági relációval”. Megállapítja, hogy elért egy pontot, ahol szellem és anyag érintkezik, és kölcsönösen befolyásolja egymást. A mikrofizikában teljes lehetetlenség előre megmondani, hogy bizonyos körülmények között mikor lép fel egy hullám vagy egy részecske. A tudomány tehát a jelenségek világára korlátozódik, s az „igazi” valóságot illetően másokra hagyja az utolsó szó jogát. Ezzel gyakorlatilag szerényen beismeri, hogy a valóság felismerhetetlen, mert nem létezik olyan érzékszerv, mely azt objektíven észlelhetné. Sőt, ezt a valóságot időközben az illúziók területére sorolja. A tudomány ezáltal minden érve ellenére az általa teremtett mesebirodalomhoz tartozik, mert maga is egy illúzió áldozata. A jelenségeket tudományos tényeket alátámasztó valóságként kezeli. És amilyen mértékkel mér, olyan mértékkel mérnek neki is.

Mindez azonban nem újdonság. Miután a tapasztalatokon alapuló tudomány korlátai egyre nyilvánvalóbbakká váltak, kerülő utakat kellet keresni az „igazság” megállapítása érdekében. Ezért kifejlesztettek egy olyan elméletet, melynek a tényektől el kellene vonatkoztatnia, és azokat fogalmakkal kellene helyettesítenie. Számtalan konkrét észleléshez kerestek általánosító átírásokat: új, kitalált fogalmakat, melyekkel a valóság felismerésének lehetőségeit kutatták. Megint csak teljesen hiábavalóan. A tudománynak végül mégis be kellett ismernie, hogy a jelenségek összességét absztrakt módon sem képes megragadni. Hiszen a „spekulatív” észlelés is részekből és töredékekből áll. Ezen az úton sem lehet soha eljutni az annyira remélt abszolút igazsághoz. Az tapasztalati felismerés még a legfinomabb formájában is csak a végesre, az érzékszervekkel észlelhetőre utal.

Így sohasem lehet a végtelent megközelíteni, mert a megfigyelő tudós mindig maga állja el az utat. Ő maga az utolsó akadály, a tudományos kutatás zavaró tényezője. Mert leginkább saját kitalációját észleli, mint a valóság lenyomatát, ami saját képzeletvilágának terméke csupán, melyet „az álomképek megjelenése kelt”, miként Hermész a Corpus Hermeticum 11. könyvének 7. szakaszában mondja.



A segédeszközök vagy a médiumok nem tágítják ki az ember látókörét



És mi a helyzet a technikával? A segédeszközök kifejlesztése - a mikroszkópoktól a műholdakig - csupán a megfigyelés finomítását szolgálják. Számtalan új dolog mutatkozott meg. A tudomány tehát mégis adott valami hasznosat, és eleget tett alapszükségleteink kielégítésének. Hamar rá is állt a dologra, és folyamatosan valami újat fedez fel. Először úgy tűnt, hogy ez a fejlődés határtalanul megkönnyítette az életet, azonban hamarosan ellenünk fordult. A segédeszközök ugyanis még inkább alávetik az embert kutatási területei végességének, és minden korábbinál erősebben szembesítik kiindulópontjának korlátaival. Még a legrafináltabb vizuális kommunikációs eszközök sem nyitnak az embereknek igazi ablakot a világra, hanem csupán új módon tévesztik meg, és homályosítják el pillantását! Az úgynevezett médiák inkább elhatárolják az embert a valóságtól, aki ezáltal a különféle manipulációk számára egyre kiszolgáltatottabbá válik. Gondoljunk csak a digitális fényképezőgépekre, melyek képesek elretusálni egy „szépséghibát”, az élő információt azonban úgyszintén.

Az ember és a valóság között tátongó szakadék így egyre szélesebbé válik. Ezenkívül a valóságot annyira részekre bontják, hogy az töredékeire esik szét. Az embert minden eddiginél jobban visszavetetették önmagához. Azonban bölcsebbé vált-e az idők folyamán? Hatalmas talánnyá vált önmaga számára, és éppen úgy szétesett, mint az őt körülvevő világ. Felismerik a dolog iróniáját? Értelmi képességünk nem emelt bennünket a világ korlátai fölé, hanem ellenkezőleg, még erősebben azokhoz kötözött minket. Így „szorult be” az ember ebbe az egyre komplexebbé váló világba, amely fogságában tartja őt. „Azonban nem minden ember rendelkezik értelemmel”, olvashatjuk a Corpus Hermeticum 11. könyvének 13. szakaszában.

Akkor tehát nem marad más hátra, mint „vissza a természethez”? Ez legalább annyira értelmetlen, mint lehetetlen. Semmi értelme a testet felmagasztalni pusztán azért, mert az értelem összezavarodott. Ugyanis tény és észlelés, valamint elmélet és valóság elválása, amit gyakran az értelem hatásának tulajdonítanak, már magukban az érzékszervi tapasztalatokban fellép. A világ is, mellyel általuk találkozunk, a visszavonhatatlan elkülönülés világa. Érzékelésünk sohasem teljes, hanem mindig szakaszokban megy végbe. Idő és tér szolgáltatják azokat a feltételeket, melyek az érzékszervi észlelést lehetővé teszik. Képtelenek vagyunk mindent egyszerre érzékelni. Térhez és időhöz kötött korlátozott helyzetünkkel mi egybevágunk, és megállapítjuk, hogy a valóságból csak egy szikrányi részt vagyunk képesek felfogni. Ugyanazok a korlátok ezek, melyekbe már a tudomány is elkerülhetetlenül beleütközött. Az érzékszervi valóságunkon belül végbement evolúció, a tudomány fejlődése, állandóan visszavet bennünket ahhoz a ponthoz, ahol elérjük a határokat.

Megoldást nyújtana-e a határok eltolása? Esetleg a látnoki képesség, a tisztánlátás vagy a tisztánhallás? A tudomány, a liberális gondolkodás szerint, a paranormális számára is helyet biztosít, és tudományosan alátámasztja a médiumi, valamint spiritiszta észlelések jelenségeit. A paratudományok mindenesetre már népszerűségükben túlszárnyalják a klasszikus tapasztalati tudományokat. Az új tudós azonban bármennyire is megpróbálja kutatásainak segítségével tagadni és elkerülni mind a külső, mind a belső határokat, legyőzni mégsem képes azokat. A kutatási terület valóban széles teret nyújt, azonban ugyanakkor elsiklunk a probléma magja felett. Az észlelési szintek eltolása révén a megtévesztés leleplezése még nehezebbé válik. Végül is mindaz, amit az érzékszervi észlelés fogyatékosságairól elmondhatunk, az érzékek felettire még erősebben vonatkozik. A finomanyagi érzékelő képességek talán túlvezetnek bennünket a durvaanyagi világ határain, azonban annál erősebben kötöznek minket az azon túl fekvő illúziókhoz. A látható világ illúzióját akkor egy új illúzió követi, egy olyan világ, melytől az ember még kevésbé tud, vagy akar megszabadulni, mert fogságát még csak észre sem veszi. Lévén ezek a falak láthatatlanok, úgy képzeljük, hogy már meg is szabadultunk. Bármit is mondhatunk a megszokott érzékszervi valóságról: annak korlátai által mindenesetre gyorsabban felismerhetjük az igazságot magunkról és saját tévedéseinkről. Még mindig jobb világos, nappali tudattal kiutat keresni saját valóságunk zsákutcájából, mint egy köztes világba beleálmodni magunkat.

Ami az érzékszervi tapasztalásra érvényes, az az empirikus tudományra is vonatkozik. A kiút keresése éppen ott válik lehetővé, ahol a határba ütközünk. Mert a határoknak végül is megvan az az előnyük, hogy felkeltik a vágyakozást a téridőrendből való megszabadulás után. Sóvárgást ébresztenek bennünk az iránt, hogy felnőjünk egy nem érzékszervi ismeret elnyeréséhez. „De nem az értelem vezet el az igazsághoz, hanem ez a szellemmel kapcsolatban lévő léleknek áll hatalmában, hogy - miután az értelem erre az útra vezette - előre siessen az igazsághoz.” (Corpus Hermeticum, 11. könyv, 25. szakasz)



A létezők világa



Érzéki benyomásainkat és ismereteinket végtelenül hosszú lánccá fűztük össze, míg értelmünk végül botladozni kezdett. Megállás nélkül forgatva kezeinkben, letapogattuk a gömb felületét, annak magjához azonban képtelenek voltunk eljutni. „Állítsátok meg a világot, ki akarok szállni!” - hangzik a segélykiáltásunk. Akkor azonban saját magunkból is ki kell szállnunk, minden összegyűjtött, felsorakoztatott benyomással, reakcióval, tapasztalattal, belátással, gondolattal és törekvéssel együtt. Hogyan szabadulhatunk meg mindezektől?

A megoldás akkor mutatkozik meg, amikor villámként vág utat bennünk egy tökéletesen új belátás: annak belátása, hogy ez a sötét, zavaros világ, a dolgok megmerevedett világa, feltörhető bennünk. Annak a belátása, hogy az érzékszervek csupán a fény árnyékát láttatják meg velünk, a fényét, melyet nem akarunk magunkban felfedezni, sem igazságnak elfogadni. Annak belátása, hogy ebben a megragadható világban kizárólag saját, elszigetelt létünket keressük, és hogy ez a világ pusztán létünk kölcsönhatása és tükröződése. A valódi világ nem kívülről, nem külső érzékszerveinkkel érzékelhető. Ezt a másik világot, a fényvilágot, az igazi valóságot, a létezők világát, mely maga az egység, csak egy szellemi „szemmel” érzékelhetjük. Kizárólag egy tökéletesen megváltozott tudatú embernek mutatja meg magát. „Tágra nyitja előtted titkos kamráinak ajtaját, és szemeid elé tárja tiszta, szűzi keble mélyén rejlő kincseit. Az anyag kezétől érintetlenül, csak a szellem szemének fedi fel kincseit, annak a szemnek, amely soha nem zárja le tekintetét, a szemnek, amely minden birodalomban fátyol nélkül ragyog.” Így olvashatjuk a Csend hangja című műben.

Az így nyert felismerés már nem tapasztalati, hanem egy belső megnyilatkozás. Nem külső benyomások eredménye, hanem közvetlen Gnózisként emelkedik ki az eredeti forrásból. A szívben született, ott, ahol a végtelen megérinthet bennünket. A valódi belső tudomány az isteni megnyilvánulásból ered. Az eredeti gondolatból levezetve, és az eredeti ősanyagban tükröződve, nincs szüksége bizonyítékokra, mert ő maga az igazság. Nem speciális ismeretekből állították össze, hanem ő az egyetlen, az egyetemes. Talán adott esetben rajzokról vagy képekről felismerhető, esetleg fogalmakká és elméletekké alakítható. Mégis minden formális gondolkodást, érzékszervet és értelmet meghalad. Ezért mondja Hermész a Corpus Hermeticum 2. könyvének 78-80. szakaszaiban:

„Ha nem teszed magadat Istennel egyenlővé, akkor nem értheted meg Őt; mert csak az egyformák értik meg egymást.

Növekedj mérhetetlen nagyra, szállj ki minden testből, emelkedj minden idő fölé, válj örökkévalósággá! Akkor megérted Istent.

Itasd át magadat a gondolattal, hogy semmi sem lehetetlen neked, tartsd magadat halhatatlannak és képesnek arra, hogy mindeneket megértsél, minden bölcsességet, tudományt, és minden élőnek a természetét.”





Keretben (22. oldal):



„A gondolkodási képesség úgy viszonyul az észtevékenységhez, mint Isten az isteni természethez. Mert az isteni természet Isten által jön létre, az észtevékenység pedig a gondolkodási képesség által, amely az igével rokon.

Az észtevékenységről és az igéről tehát azt lehet mondani, hogy egymás eszközei: mert az ige nem mondható ki észtevékenység nélkül, és az észtevékenység sem nyilvánulhat meg a szó nélkül.

Az érzékelés, vagy érzékszervi észlelés és az ész tevékenysége tehát szinte egymásba fonódva lép be az emberbe. Mert észtevékenység nélkül nincsen észlelés, és észlelés nélkül nincsen észtevékenység.” (3-5. szakasz)

„Most visszatérek az észlelés megbeszélésére. Az ember sajátossága tehát, hogy az észlelése és az észtevékenysége összefonódik. Ahogyan azonban korábban mondtam, nem minden ember rendelkezik értelemmel. Van ugyanis az anyagember, és van az igaz, a szellemi ember. Az anyagember, aki a gonosszal van kapcsolatban, mint mondtam, gondolatainak csíráját a démonoktól kapja. A szellemember a jóval van kapcsolatban, és őt Isten tartja meg üdvösségében.

Isten, a mindenség alkotó szelleme, minden teremtményét a saját ábrázolására teremtette. Ezek azonban, holott ősalapjukra nézve jók, működőerejük használata tekintetében elhajoltak.

Ezért van az, hogy a föld megjelentető folyamata, mindent felőrölve, a nemzedékek legkülönbözőbb változatait hozza létre, egyeseket a gonoszsággal bepiszkolt, másokat a jósággal megtisztított minőségben. Ugyanis, Aszklépiosz, a világnak is megvan az észlelő-képessége és gondolat-tevékenysége. Nem úgy, ahogyan az embereknek, és nem oly sokoldalú, ellenben sokkal kitűnőbb, egyszerűbb és igazabb.” (13. és 14. szakasz).



Az egyiptomi Ős-gnózis 3. kötetéből, 11. könyv, „Az ész és az érzékek” című fejezetből.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,