Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2006-os évfolyam

2006/1/ Előbb hinnünk kell, csak azután láthatunk

Pentagram > 2006-os évfolyam



„Isten az embernek azt a megbízást adta, hogy halandó életében az örök életre irányuljon, és mulandó formájában fedezze fel az örök életet.”
1



Ha véletlenül vagy szándékosan idegen helyre kerülünk, mindig arra törekszünk, hogy világos képet alkossunk magunknak az új környezetről és az ottani körülményekről. Tudnunk kell, hogy milyen is az a terület, milyen nyelven beszélnek, és ott-tartózkodásunk milyen érzéseket kelt bennünk. Az új környezet benyomásait kíváncsian, de elővigyázattal vesszük fel magunkba. Óvatosan keresgéljük azt a szilárd pontot, amely biztonságot és védelmet nyújthat számunkra.

Érzékszervi észlelésünk során eléggé szilárdan körvonalazott képeket kapunk környezetünkről, körülményeinkről és tartózkodási helyünkről, és e képek segítségével hosszabb-rövidebb időre irányt adhatunk életünknek. Általánosságban ez motiválja magatartásunkat, tehát az „életkedvünket”. Az érzékszerveink működése teremti meg számunkra - legalábbis kezdetben - az értelmes élethez szükséges alapfeltételeket, tehát a dolgok jelentőségét, irányát és ez ösztönzi törekvésünket is.

Emberekként az univerzum részei vagyunk, kölcsönhatásban állunk, és egységet alkotunk vele. A világegyetemtől való elválasztottságunkat még elképzelni sem tudjuk. Semmi sem hagy minket érintetlenül mindabból, ami a világmindenségben létezik vagy megtörténik. Ezt néha tudatosan, többnyire azonban öntudatlanul éljük meg. Az univerzumból érkező hatás emberi viszonylatban csak lassan hat ránk, és hosszabb időszak alatt eredményez változásokat. Ebből a szempontból természetalakunkat úgy is tekinthetjük, mint egy rendkívül érzékeny érzékszervet. Ugyanez érvényes azonban fordított irányban is: gondolataink és cselekedeteink - egyénileg vagy közösen - visszhangot keltenek az univerzumban.

A környezetünk benyomásai rezgések formájában érnek el hozzánk. Amit érzékelünk, az mind rezgés: fényhullámok vagy hanghullámok. Ha egy rezgést térben vizsgálunk, akkor látható, ahogy váltakozva mozog egy nulla-vonal felett és alatt, a pozitív tartományból a negatív tartományba, majd visszafelé, fel és le, belül és kívül, az igentől a nemig… gyorsan vagy lassan váltakozó ellentétpárok között. Ez a váltakozó mozgás megtalálható a másodpercenként több trillió rezgést mutató tartományban éppúgy, mint a több évezredet felölelő ciklusokban. A nulla-ponttól pozitív irányban, majd visszafelé, a negatív póluson át, a nulla-ponthoz haladó teljes ciklust periódusnak nevezzük, az egy másodpercen belül egymást követő periódusok számát pedig frekvenciának. A frekvencia határozza meg többek között a hangmagasságot, a színt, de a környezetre adott reakciónkat is. Előfordul, hogy egy bizonyos helyen vagy környezetben másképp érezzük magunkat, mint egy másik, hasonló helyen.

Az említett hangok és színek frekvenciáiból áll a Föld éneke. Ez a dal egyszer harmonikusan és dallamosan cseng, mint a napfelkelte, vagy egy feketerigó esti dala, máskor meg fenyegetően, az ítéletidőhöz, vagy a háborút megelőző gyűlölethez és félelemhez hasonlóan. A nem tudatos ember pedig lehajtott fejjel felsóhajt: „hát ez már csak így van az életben”. Megpróbálja a legjobbat kihozni a dolgokból, egészen addig, amíg a Föld dalát, amely benső világában - örömteli vagy panaszos énekként - oly régóta zeng, hirtelen egy másik rend akkordjai keresztezik. Egy ilyen érintés annyira átalakítja és megzavarja korábbi, megszokott világképünket, hogy a továbbiakban már nem a feketerigó és a háború adja meg a hangot; ez az új tapasztalat aláássa biztonságunkat.

Ez a tapasztalat azonban nem kelt félelmet; inkább egy meglepő dallamról van itt szó, amely új énekként jelentkezik a hallható tartomány határán.



Egyszerű igazságok?



„Kezdetben volt az Ige” - és az Ige még mindig, megszakítás nélkül hangzik. Volt azonban egy olyan pillanat, amikor az ember ettől az „Igétől” balra vagy jobbra eltért, és önfejűen fejlődött tovább, figyelmen kívül hagyva az eredeti, kezdeti ősrezgést. A Genezis szavaival kifejezve: amikor az ember a jó és rossz fáját választotta, és elhagyta az élet fáját, az „Ige” elhasadt, tehát az Igére és az ellen-igére vált szét. Létrejött a különbözőség állapota, és azóta minden „igen” egy „nem”-et hordoz magában és minden „valamiért” tartalmaz egy „valami ellen” vonatkozást is. Ahol pedig a „jó” és a „rossz” létezik, ott az ember választásra kényszerül. Így szükségszerűen felbomlott az ember és az eredeti életterület közötti egység.

Ezek egyszerű igazságok, következményeik hatását azonban aligha vagyunk képesek átlátni. Itt az ember az univerzum őselvébe ütközik: az ellentétekbe, amelyeknek formájában ez az őselv ma megmutatkozik az embernek. Egy rezgés olyan állapot, amelyet kétféle mozgással lehet meghatározni: szakadatlanul létrehozza, majd kioltja önmagát. Ez azt jelenti, hogy a valóságban energiákat érzékelünk. Ezek az energiák pusztán a rezgéseik folytán sűrűsödnek össze mindazzá, amit anyagnak tapasztalunk. A fenséges hegyvidék, a sugárzó napfelkelte, voltaképpen minden az energiák, sugárzások és hullámok elragadó tánca, amely egy anyagi valóság illúziójával csap be minket.

A felsorolt elképzelések, mint tudjuk, napjainkban már közkinccsé váltak. Ennek az állapotnak azonban az a következménye, hogy világunkban egy „igen” sohasem lehet igazi „igen”. Az „itt” pedig, noha valóban itt van, egyidejűleg jelenti az „ott”-hoz vezető út egy fázisát is. Van-e egyáltalán olyan gondolat, kijelentés vagy akár cselekedet, amelyről azt állíthatnánk, hogy vitathatatlan? Még az olyan fogalmak is indulatos viták témájává váltak, mint az egészség, a gazdagság vagy a boldogság. Naponta tapasztaljuk, hogy világunk tele van ellentétekkel: ezen a tényen csodálkozunk és bosszankodunk is. Ez pedig elég furcsa, hiszen például a német népi bölcsesség is „ellentmondásokkal teli edénynek” nevezi az embert.

Mi emberek pedig csupán egyetlen dologban különbözünk ettől a világtól: az „Ige” által, amely bensőnk ősalapjában ígéretként vibrál. Ez az „Ige” ugyanis maga az élet, az örök folyam, amely szakadatlanul árad a forrásból és ugyanakkor egy marad vele.



A jelentést az eredetben lehet megtalálni



Ennek az „Igének” a hangját azonban nem is olyan könnyű megérteni. Az Egyetlen nem ismer semmilyen ellentétet - de ugyanakkor, bármilyen teremtés, vagy megnyilvánulás csak az ellentétek formáiban lehetséges. Magát a világosságot is úgy határozzák meg, mint „olyan jel, amelynek ellene mondanak”, ahogy ez a Lukács-evangéliumban2 áll. Ezért kezdődik a megnyilvánulás a fény és sötétség, tenger és szárazföld, férfi és nő párokkal. Az emberi felfogóképességhez vezető egyetlen bejárathoz az ellentéteken át visz az út, mivel az ellentét jelenti a földi létezés alapszerkezetét. Ami nem az ellentéteken keresztül jön az emberhez, az összezavarja őt. Látja ugyan az „Igét”, hallja és érzi is, hiszen az „Ige” őbenne van, de nem tudja sem elhelyezni, sem kifejezni, így hát kételkedni kezd: lehet, hogy csak beképzelt magának valamit? Honnan jöhet ez a különös kép?

Az embert csak a „többrétű” dolgok képesek elérni, mivel nem rendelkezik olyan szervvel, vagy érzékkel, amellyel reagálni tudna az „egyszerű” fogalmakra, mint amilyenek például - valódi jelentésüket tekintve - az egység, a szeretet, vagy az igazságosság. Legfeljebb a művészet, a költészet, a festészet vagy a jelképek segítségével érzékelhet valamit az abszolútból.

Ez az abszolút azonban - függetlenül attól, hogy nem tudjuk megérteni - minden korban és kultúrában valóságnak tapasztalható. Az ember ezt különböző nevekkel illeti, mint például Atya, Tao, Világosság, Brahma, Allah, vagy „az isteni valóság hatalmas óceánja”. A mi kis világunk apró szigetként sodródik ezen az óceánon, amit mi végtelen, határtalan univerzumnak érzékelünk. Ennek oka, hogy minden egyes gondolat és minden egyes elképzelés - mint valami törvényszerűség - a jó és rossz ikererői közötti alapvető választásból ered, és ezeket újra és újra visszavezetik magára az emberre. Ezt a modern tudomány is igazolja, amikor kijelenti: „világegyetemünk önmagába van bezárva”.3

Olyan világ ez, ahol minden jelentést, irányulást és indíttatást csakis a saját eredetében lehet fellelni, amelyhez végtelen ismétlés után egykor minden visszatér. Az „Ige” egyszerűsége a képek, a hangzások és az érzékelés sokféleségébe torzult, és ez a folyamat egyre nagyobb méreteket ölt. Az embertől ez a tény teljes figyelmet követel, és arra kényszeríti, hogy mind több és több kép- és hang-szerkezetet hozzon létre, hogy a világ értelmét megragadhassa, ami azonban ennek ellenére újra meg újra eltűnik előle. Emellett, igényeink szintje egyre emelkedik, akár akarjuk, akár nem, olyannyira, hogy néha valóban „kihagy a hallásunk és a látásunk”. Lao Ce már a Krisztus előtti ötödik évszázadban azt írta a Tao Te King 20. fejezetében: „Olyan tétova, olyan jeltelen vagyok, mint a csecsemő, aki még nem tud nevetni, nyugtalan, össze-vissza lökdösött lény, mint akinek nincsen hazája.”4

A benső világunkból jövő minden értelmezést, minden irányulást és minden törekvést az önérvényesítésünk miatti aggodalom tart fogva ebben a világban. Kétségbeesetten keressük a környezet és a körülmények értelmes képét: kutatjuk, hogy miként néznek ki ott a dolgok, hogyan beszélnek ott az emberek, és milyen érzést kelt bennünk az ottlét; olyan szilárd pontot keresünk, amelyen állva biztonságot és védelmet találunk - mint ahogy ezt már e cikk bevezetőjében is megfogalmaztuk. Ebből az igényből keletkezett az „oktatás”, a mindig egy bizonyos csoport részére összeválogatott és a célzott csoporthoz igazított tananyagokból és tantervekből összegyúrt szabványcsomag, a következő címekkel ellátva: „amit feltétlenül tudniuk kell”, „amit nem szabad szem elől téveszteniük”, „amit meg kell hallgatniuk - vagy sem”, stb.

Ez a tananyag természetesen nagy segítséget jelent, mert főleg kezdetben, minden szalmaszálba belekapaszkodunk, hiszen ez tartást ad és lehorgonyoz minket a társadalomban. Az egyén hangja megtalálja a helyét a nagy kórusban. Ennek az éremnek is két oldala van azonban: a nagy kórus csak a Föld énekét ismeri. Bármilyen nagy segítséget jelentsen is ez a tananyag-csomag, legnagyobbrészt csak érzékszerveink célkitűzéseit tartalmazza, és alig-alig hívja fel figyelmünket a „zavaró adó” jelzésére, a csend hangjára. Számtalan rekeszt kínál a „tudományos dolgok” számára, de az „egyedül fontos” részére nincsen benne hely.



Út az anyagtalanhoz



Annak ellenére, hogy az ember fejlődése során vakká, süketté és érzéketlenné vált arra a világra, amelyet egykor elhagyott, ennek a másik világnak az „Igéje” mégis hordozza és táplálja őt; egész életútja során körülöleli, áthatja, és a visszatérés lehetőségeként folytonosan kíséri - ennek azonban nem vagyunk tudatában. Hogyan lehetne egyébként lehetséges, hogy az ember elérjen az absztrakthoz, az anyagtalanhoz, melyet az „új gondolkodásnak” nevezünk, tehát az emberi alkotóképességhez?

Mindez azonban nem zárja ki, hogy az új gondolkodás csak egy bizonyos fajta imagináció segítségével működjék. Az ember rákényszerül, hogy minden elvont tényről anyagi képet alkosson, legyen az bármilyen kifinomult is, mert csak így képes azt a tényt felfogni, és esetleg másoknak átadni. Olyan akadály ez, amely azzal fenyeget, hogy az ember legemelkedettebb gondolatai is „faragott képekké” válnak. Ha azonban a tapasztalatok útján eléggé megnő a feszültség saját világa és az őt szakadatlanul hívó másik valóságból érkező érintés között, egy adott pillanatban mégis átpattanhat a szikra. Ez az esemény nem az értelem, a megértés vagy a gondolkodás útját követi, hanem inkább egy közelebbről megmagyarázhatatlan rövidzárlatot okoz, és pontosan ez az, amely híd lehet az áthidalhatatlan felé!

E rövidzárlatot - vagy jobban mondva, e rövidzárlat hatását nevezzük hitnek! Mennyire megterhelt és félreértelmezett ez a szó, és mennyire visszaéltek vele! A hit az eredeti életből száműzött embernek abból az igényéből keletkezett, hogy valamelyik égi hajóval visszatérjen oda. Az ember ősi félelmét, hogy ezt a visszatérést nehogy mégis elmulassza, különböző vallási intézmények és csoportok most is sikeresen kihasználják, és ez a múltban is sok vérontás és szenvedés okozója volt.

A valódi hit az ember pillantását befelé fordítja, és utat nyit érzékszervi képességei eddig ismeretlen, új dimenziói felé. Tudatunk láthatárán ekkor derengeni kezd létezésünk józan valósága. A jó és rossz fája nem alkalmas a lélek honvágyának enyhítésére! Ez ugyanis egy olyan élet csalóka jelképe, amelyben a rigó dala és a napfelkelte csillogása vágyakozást ébreszt ugyan, de amely mindig is ebből a természetből való marad. A lélek ekkor egy olyan területről érkező üzenetet fog fel, ahol ismeretlen az élet és halál közötti ellentét, és amely áthatol a rögeszme fátylain. Ez az üzenet egy dalhoz hasonlít, amely az örök világosságban kezdődő új nap sugárzó pirkadatáról szól - és amely nem valamiféle homályos túlvilágon, hanem itt és most található.

Ha létezésünket egyre inkább valamiféle iskolának, és mind önmagunkban, mind környezetünkben a legszélsőségesebb ellentétek között vezető tapasztalati útnak ismerjük fel, akkor az „Ige” egyre érthetőbben beszél hozzánk. Ekkor a személyiség minden érzékszervi antennája egy új tudatosság képességeivel működik együtt és mindez egy hatalmas „füllé” fejlődik, amely maga a tapasztaló lélek.

Az érzékszerveknek ezt az összeolvadását és egybeesését is elnevezték már: ez a megvilágosodás! Az értelem, irányulás és életkedv ekkor egy új, egyszerű dimenzióban fejezi ki magát, és ez a dimenzió nem magyarázható már a térből és időből. Az ilyen jellegű dolgok azonban csak kisebb mértékben válnak természetemberi életünk részévé - amely végül is a Földhöz tartozik - hanem az „Ige” a bennünk lévő magot, az eredeti embert kapcsolja újra össze az eredeti életárammal, a világosság birodalmával.



A hiten keresztül egy másik látás fejlődik ki



A hit állapotában először is újra kíváncsian körülnézünk, és tele vagyunk csodálkozással és várakozással. Az értelem számára nem világos, hogy „kik” is vagyunk tulajdonképpen. A hit egy dinamikus erő, amely túllép lényünk formai oldalán. Ez az erő semmiképpen sem nyomja el azt a nézetet, amelyet „én”-nek, vagy személyiségnek szoktunk nevezni, hanem biztosítja számára az őt megillető helyet, nem többet, de nem is kevesebbet.

Hogy azután milyen módon tapasztaljuk meg saját magunkat - akárki és akármi legyen is ez - már nem is lesz annyira fontos. Néha fogolynak érezzük magunkat, néha megszabadultnak. Ez pedig teljesen attól függ, hogy a régi vagy az új személyiségből, tehát a régi, vagy az új gondolkodásból élünk-e. Kezdetben a megszabadító világosság csak egész rövid időre, szinte villámként mutatkozik meg a tudatnak, hiszen a hit egy magasabb rend rezgése, nem földi impulzus, amely hídfőállást képezne az értelmes észbeli gondolkodás területén. A hit nem támaszkodik tényekre, eseményekre vagy indokokra. Nem lehet bebizonyítani, hanem csak megtapasztalni, mint egy szótlan, képek nélküli „létezést”, amely érzékszerveinket teljesen figyelmen kívül hagyja. De ez az egyetlen, oly rövid pillanat - legyen akármilyen homályos is - új impulzust jelent belső fejlődésünk számára.

Vajon nem azt olvashatjuk-e a Zsidókhoz írott levélben, hogy „a hit mindazon dolgok szilárd alapja, amit az ember még nem lát”?5 A hit révén egy másfajta látás fejlődik ki, egy egészen más rendre irányuló érzékszerv. Ezért a „hívő” olyan ember, akinek tudomása van egy másik valóságról, mivel látta azt, és keresi az oda vezető utat, ezért minden képessége erre irányul.

Ezt a „látást” itt az új-érzékszervi észlelés összességének kell érteni. Az „észlelés” ugyanis valami más, mint a szokásos látás, hallás vagy felismerés. Az igazság észlelése, „az igazság felvevése”, éberséget jelent, valamint a rendszerünkbe beáramló benyomások állandó figyelését. Ez kritikus ellenőrzés alatt végzett tudatos megfigyelést jelent, az említett „bemenet” szakadatlan vizsgálatát, és ráhangolódást az „Ige” rezgésére, a világító útjelzőre, amely ugyanakkor mintegy testileg is összeköt minket a „másik parttal”. E ráhangolódás neve a vágyakozás.



Ne illúziókat teremtsünk, hanem valóságot



Az említett vágyakozás olyan fogékonyságot hoz létre, amelyre a jól ismert népi bölcsesség azt mondja, hogy „hallani, látni és hallgatni” - de most a sorrend megfordul. Ha az egymást kergető benyomások nyugalmi állapotba kerülnek, a formák és ötletek oly végtelen örvényén át újra megtaláljuk „az utat, az igazságot és az életet”.

Elemző értelmünk számára ez mindennek az összege, amely információnak használható. A lélek számára ez azt jelenti, hogy újra helyreállíttatott az eredeti birodalommal való kapcsolat. Ezáltal mindkét világ egymásba olvadhat, és így egyre kevésbé beszélünk észlelésről - bármely formában történjék is ez -, hanem egyre inkább az „eredeti létezésről”. Ez az út nem valamiféle vészkijárat, nem menekülést vagy megszabadulást jelent, mert ez a Föld útja volna, amely áttekinthetetlen ívet követve újra és újra hozzánk vezetne vissza, és börtönünket még erősebben lezárná. A menny útja a nagy megbékélés útja, a mennyei és a földi rezgés egyesülése.

A személyiség számára, amelyet azért hoztak létre, hogy a teremtett világ vonatkozásában érzékszervként szolgáljon, minden bizonnyal nem könnyű feladat, hogy ezt a világot ne tekintse többé elsődleges életcélnak. Azonban, oly mértékben, ahogy a „hit”, az új lelkesítés hangja, visszhangot kelt a személyiségben, és ennek vágyakozása növekszik, a választás egyre könnyebb lesz, míg végül egyáltalán nem kell már választania.

Ne ringassuk magunkat illúziókba: a helyes választás nem hullik senkinek az ölébe. Mindaddig, amíg ezen a földön tévelygünk, a föld megköveteli a jogait, mert nagyon is sokat tud nyújtani. Valójában az a helyzet, hogy két hang beszél bennünk: egyszer a föld erős hangjára, máskor újra a mennyek halk suttogására figyelünk. És ez jól is van így. Pontosan emiatt fognak a csalódások és csalatkozások utat nyitni bennünk egy új érzékelő rendszer számára. Ez pedig azzal a képességgel kezdődik, amellyel különbséget tudunk tenni az álom és a valóság között. Hiszen életünk egy álom, amelyet át kell élnünk, és át kell tekintenünk. Átmenetileg még ide-oda sodródunk a remény és a félelem, a jó és a gonosz között, az ellentétek rabjaiként.

Ha azonban mégis sikerül bizonyos mértékű higgadtságra szert tennünk, akkor lelkünk rezgése a hiten és önátadáson keresztül közeledni kezd a világossághoz, a „nulla-vonalhoz”. A szellemi látás számára kibontakozik az eredeti áramlat, az a hely, ahol valóban élhetünk: az eredeti életterületünk. Az eredeti életbe való felmenetel következményeit nem lehet áttekinteni, de nagyon is világosan megfogalmazhatóak: olyanok, mint egy erőről erőre és dicsőségről dicsőségre vezető út.



1. Edith Mikeleitis: A rejtett képmás. (Regény Jakob Böhméről)

2. Lukács evangéliuma, 2,34.

3. James A. Coleman, Relativitáselmélet mindenki számára, Stuttgart 1959.

4 Tao Te King, 20. versszak

5. A zsidókhoz írt levél, 11,1.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,