Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2006-os évfolyam

2006/2/ Eltorzított igazság

Pentagram > 2006-os évfolyam


Amit a történelemből a mexikói kultúrákról és az indiánokról tudunk, az többnyire nem igaz; ami mégis igaz, arról a történetírás vagy egyáltalán nem, vagy csak eltorzítva tudósít. Szerencsére azonban fennmaradtak a lenyűgöző épületek, melyek magukért beszélnek. Az építészeti stílusok és a kőbe faragott domborművek sokoldalú, sokszínű kultúrákról tanúskodnak. Ezek az alkotások egyetemes értékek tanújelei, az emberiséget szüntelenül kísérő egyetemes tudás megnyilatkozásai.



Az uni-, omni-, multi- vagy megaverzumok - vagy bárhogy nevezi is őket manapság az ember - jönnek és mennek a mérhetetlen térben és ennélfogva az időben. Hatalmas fejlődési folyamatok zajlanak le bennük: a csillagrendszerek és csillagködök sokszínű miriádja, anyagi jellegű és más sűrűségű tömegek, ezerféle naprendszer és bolygó, melyek mind-mind atomokból állnak össze - atomokból, melyek összetevői maguk is éppen úgy épülnek fel, akárcsak a világegyetem csillagrendszerei. Felmerül a kérdés: miért áll fenn mindez, mi a célja és az értelme mindennek? Sem a Föld, sem vele az ember, sem a Nap vagy a Hold nem elkülönülten létezik. Minden mindennel összefügg, és a végtelenségig egymásra van utalva. Úgy nagyban, mint kicsiben. Ezért mondja a látszólag primitív dél-afrikai ubuntu filozófia: „A te fájdalmad az én fájdalmam, a te bővelkedésed az én bővelkedésem, a te megmentésed az én megmentésem”.

Ha belegondolunk a teremtés nagyszerűségébe és a mérhetetlen időbe, amelyet felölel, akkor szinte képtelenség azt feltételezni, hogy az „embernek” nevezett jelenség csupán az elmúlt kb. 6500 évben tudott volna kultúrát és kultúrközösségeket létrehozni - bár a konzervatív tudományok és vallások ezt akarják velünk elhitetni.



Új leletek



Az elmúlt évszázad húszas éveiben egy komplex lépcsős piramisra bukkantak Mexikóváros egyetemétől délre. E piramist az tette különlegessé, hogy kör alakú volt.

Az építményt egy ismeretlen vulkánkitörésből származó lávaréteg fedte. Geológusokat hívtak a helyszínre, hogy kiderítsék a lávaréteg korát. Az eredmény mindenkit meglepett: a vulkánkitörés ugyanis nem kevesebb, mint 7000 évvel ezelőtt történt. A történészek és a régészek azonban kategorikusan visszautasították ezt a független kormeghatározást, mivel nem volt összhangban az elfogadott elméletekkel. Egyszerűen megengedhetetlen volt, hogy mindez lehetséges legyen. Nem akarták elhinni, hogy Mexikóban már ilyen korán létezett olyan civilizáció, amely piramist tudott építeni. Byron Cunnings, amerikai régész, aki a piramist feltárta, ezzel szemben teljes bizonyossággal állította, hogy a templom már 8500 évvel ezelőtt, vagyis 1500 évvel a vulkánkitörés előtt romba dőlt.

Általánosságban véve meglepő, hogy a tudomány és a vallás konzervatív oldala egyrészt csak bámulni tudja a magasan fejlett ősi kultúrák és szellemi társadalmak megnyilvánulásait, másrészt viszont elintézi annyival, hogy ezek „a pogány sokistenhitűség formái”, anélkül hogy felismerné, hogy mind csupán az egyetlen teremtő kifejezésmódjai.

Korunk tudósai bebizonyították, hogy a Föld és hozzá hasonlóan minden formai megnyilvánulás egy hatalmas energiamezőbe van ágyazva, amely minden információt, minden megtörtént dolog teljes emlékét tartalmazza. Megállapíthatjuk, hogy az emberiség ebből az emlékezetből merít, anélkül hogy tudatában volna. Az egymást követő civilizációk erre építenek, és ebből adják tovább a már korábban megkapott tudást és képességeket. Az emberiséget újra és újra a helyes vágányra kell terelni.

Küldöttek hozzák el nekünk a másik valóságból a szeretetteljes tudás cseppjeit, és ezzel adnak irányt a további fejlődésnek.

Igaz, mindez véget nem érő kikelet, virulás és hanyatlás. Ennek tapasztalatai azonban nem merülnek a feledésbe: egy csepp sem vésze el belőle. E tapasztalatokat rögzítik - úgy a kicsiben, mint a nagyban. Minden mikrokozmosz lipikájába (mágneses égboltjába) feljegyzik a hozzá kapcsolódó ember életét, s ez határozza meg az ebbe a mikrokozmoszba felvett következő ember életének kiindulási pontját. Éppen így van ez nagyban, a Földdel, sőt a világmindenséggel is.



Valószínűség-hullámok



Az ember - bár gyakran eltéved benne - rendelkezik emlékezettel. A Földnek is van saját emlékezete, s ez elvileg mindenki számára hozzáférhető. A tudósok újabban nullpont-energiamezőnek hívják. Az ezoterikusok azonban már jóval régebb óta az ún. Akasha-krónikáról beszélnek. Olyasmi ez, mint egy könyv, melyben az anyag - legyen az bárminemű - energia formájában fejeződik ki. Néhányan képesek ebben a krónikában olvasni. Ők például látják, hogy milyen fejlődések zajlottak le, és mi lett ezeknek az eredménye.

Az emberiség legnagyobb része számára azonban a nullpont-energiamező csukott könyv, és az is marad, mivel tudata még nem eléggé fejlett. Az ember még fejlődésben van, az alakulás állapotában. Pillanatnyilag még erőtlen ahhoz, hogy e tudás minden vonatkozását és következményét befogadhassa. Az ember ugyanis - amilyen gyanakvó - mindent ellenőrizni és bizonyítani akar.

A kvantumfizika felismerései azonban egyre több mindenre adnak magyarázatot. Az anyag legkisebb egységét „valószínűséghullámként” írják le. Ezek a legkisebb egységek azonban csak akkor léteznek, ha érzékelik őket. Mindez pedig azt jelenti, hogy amíg e részecskéket (kvantumokat) nem érzékeljük, addig csupán úgy léteznek, mint valószínűség és lehetőség, ám még semmiképpen sem mint valóság.

Bizonyos, hogy az ember saját kezében tartja a kulcsot, mellyel a valószínűséget valósággá teheti. Azáltal, hogy képes tudatosan arra az energiapotenciálra irányulni, amely lélekminőségként jelen van benne, az ember képes bevonni tudatába az ezzel egyező képességeket. Így valósággá válhat a valószínűség. De vajon ezzel eléri-e finomanyagi képességeinek határait? Vagy netán kijjebb tolódnak e határok? Avagy az ember maga akar átlépni a határon?



Az ember része az egésznek



Az indiánok vallásos élményeikből tudták, hogy a halálkor a csontoknak hátra kell maradniuk, s csak a lélek utazhat tovább, hogy újraegyesüljön a központi szellemi nappal. A maják hite szerint az ember a következő összetevőkből áll: egy fizikai testből (widil-il), egy asztrális alkatból, amely a testnek formát ad (pixam) és a szellemből (inhan), amely az életet adja. Widil-il azt jelenti: folyamatosan rezegni; pixan a lelket-lehelő, az anyagi rezgések hordozója, inhan pedig a szellemi, amely örök keletkezés és alakulás. Az indiánok abban is hittek, hogy az ember sokszor, különböző időkben és különböző helyeken inkarnálódik. Az élet célja pedig nem más, mint hogy számtalan tapasztalat átélése révén megismerjük a sokféleségét.

A maják legfontosabb alapeszméje az volt, hogy mindent saját részünknek kell tekintenünk, egynek kell éreznünk magunkat a teremtéssel. Csakis ennek belátása révén lehet az önző emberi viselkedést megváltoztatni. Csakis ez vezet el a harmóniához.

A különféle mexikói indián-társadalmak az évszázadok során mindig is tudták és vallották, hogy ez a világ csupán árnyék- és álomvilág. Magukat nem is a Föld lakóinak, hanem a Nap gyermekeinek nevezték. Az ilyen allegorikus napvallások létéről tanúskodik az emberiség minden ősi legendája és ezoterikus beszámolója.

Olyan szertartásokról szóló történetekkel, amelyben kivágott szívek szerepelnek, mindössze két-három spanyol történetírónál és/vagy hódítónál találkozunk. Mintegy ötven évvel megírásuk után ezek a történetek nyomtatásban is megjelentek. A mexikói aztékok történetét megörökítő egyetlen - meglehetősen kétes - történetíró Bernal Diaz del Castillo volt, a majákat illetően pedig a ferences Diego de Landa. Egyedül Bernadino de Sahagúnról, egy másik ferences szerzetesről mondható el, hogy valóban az öreg bennszülöttekkel való kommunikáció, és az ősi azték képírás segítségével próbálta meg feljegyezni az aztékok igaz történetét, vallását és legendáit. A spanyol hatóságok később betiltották könyveit.

A Linda Schele és David Freidel The untold story of the Ancient Maya (Az ősi maják elmondatlan története) című könyvének elején ezt olvashatjuk: „Az az elképzelés, miszerint éppen annyi 'valóság' létezik, ahány társadalom, sokunk számára újdonság. Mégis - akár tudatában vagyunk, akár nem - világunkat egy szűrőn keresztül látjuk. Hozzáadjuk saját értelmezésünket a valósághoz, és ez az értelmezés határozza meg civilizációnk valóságát éppen úgy, ahogy a jelenben és a múltban is a számtalan, egészen különböző értelmezés határozta meg a többi társadalmat is világszerte…”

Az első nyugati hódítók - ahogyan erről a történelem is félreérthetetlenül tanúskodik - csakis az arany után sóvárogtak, és hogy ezt megszerezzék, istenük nevében indiánok százezreit hányták kardélre. A mexikói kultúrákban az aranynak nem volt értéke - csakúgy, ahogyan az ősi Egyiptomban sem. Díszítésre használták csupán: ornamentika volt.

Minden idők mitikus történetei megmutatják, hogy az isteninek egyetlen célja van: kimenteni az embert ebből az anyagi világból. Ezért ajánlja fel magát szakadatlanul a világosság az embernek és az emberben. A maják és az aztékok történeteiben is e világosságot az alvilágba, Xibalba földjére alászálló istenek jelképezik. Ott pedig - úgymond - leigázzák és meggyilkolják őket a sötétség fejedelmei. Az istenek azonban halhatatlanok, s így jelképesen - légyen az bármilyen alakban is - mindig újjászületnek. Ezt jegyezték fel a Popol Vuh-ban. A fény tehát feláldozza önmagát a szív sötétségében, hogy az ember legyőzhesse önfejűségét, s így ne kelljen tovább az árnyékvilágban rejtőzködnie. Ekkor - képletesen - felajánlhatja szívét teremtőjének.

A hódítók azonban elhallgatták az igazat, s csak a hazugságot mesélték el.



Emberáldozatok



Az alábbi részlet a katona-író Bernal Diaz 1568-ban (csaknem 50 év késéssel) megjelent könyvéből, az Új-Spanyolország meghódításából származik. Ebben a meghökkentő részletben Diaz odáig merészkedik, hogy az indiánokból emberevőt csinál, akik borsos-paradicsomos mártással fogyasztják az emberhúst.

„… Láttuk társainkat, akik Cortez eleste után fogságba kerültek. Felvonszolták őket a lépcsőkön, hogy feláldozzák őket. […] Táncolniuk kellet Huitzilopochtl előtt. Miután táncoltak, a papok felfektették őket a hátukra néhány keskeny áldozati oltárra. Felvágták mellkasukat, kitépték dobogó szívüket, és az isteneknek ajánlották. Azután lerugdosták a holttesteket a lépcsőkön. A lépcső aljánál indián hentesek vártak, hogy levágják a holtak karjait és lábait, és lenyúzzák az arcukat. A lenyúzott bőrből bőrkesztyűt készítettek, melyet nagy ünnepekre tartogattak. Azután nekiültek lakmározni a borsos, paradicsomos mártással tálalt emberhúsból.”


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,