Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2007-es évfolyam

2007/3/ Egy hely Afrikában

Pentagram > 2007-es évfolyam



A fiú meglepte az ismeretlent, mikor lábaihoz ült, és a fafaragást a férfi kezébe helyezte. „Igen, elmesélem Önnek.” - mormogta. „Mindent elmesélek Önnek róla.” Ujját a legalsó, groteszk kis figurára tette, majd lelkes sietséggel felfelé mozgatta, elmagyarázta a fán látható hegyeket és fantasztikus alakokat, míg el nem ért legfelülre, a madárhoz, melynek szárnyából kihullott egy toll. A végén már elcsukló hangon beszélt, és szavai elakadtak, mintha nagyon fontos volna, amit el akar mondani. Az idegen inkább az arcát, mint a fafaragást figyelte. „Azt gondolom - mondta barátságosan, miután a fiú befejezte -, hogy csak félig értelek. Szerintem körülbelül így gondolod” - mosolyodott el, és beszélni kezdett:



Egy bizonyos völgyben lakott egyszer egy vadász (a legalsó kis, groteszk alakra mutatott). Minden nap az erdőkbe ment, hogy madarakra vadásszon. Egyik nap egy nagy tó partjához ért. Miközben a nádasban ácsorgott és a madarakra várt, nagy, sötét árnyék vetült rá, s látta, hogy valami tükröződik a vízben. Felnézett, de a jelenség már tovatűnt. Ekkor tüzes vágy ébredt benne, hogy még egyszer megpillantsa a tükörképet, és egész nap várakozott. Ám mire beesteledett, még mindig semmit sem látott. Szomorúan és magába szállva, üres vadásztarisznyával tért haza. Barátai tudni szerették volna, miért ilyen csendes, de ő különvált tőlük és eltöprengett. Csak amikor legjobb barátja ment oda hozzá, akkor tudta elmondani. „Ma valami különlegeset láttam, valamit, amit eddig még soha. Óriási, fehér madár, ezüstös, kitárt szárnyakkal, siklott át az örök kékségen. Most meg úgy érzem, mintha tűz emésztené a lelkemet. Csak egy fényes látomás volt, egy villanás és tükröződés a vízen. De most semmi mást nem akarok, mint megérinteni és megtartani őt.”

Barátja nevetett. „Az csak a napnak egy sugara volt, mely a vízen játszadozott, vagy pedig a saját fejed árnyéka. Holnapra mindent elfeledsz!” De másnap és a következő napokban a vadász egyedül indult vadászni, és keresett a földeken, az erdőkben, a tavon, a nádasban, ám mindhiába. Többé már madarakra sem lőtt, hiszen mit sem értek már számára.

„Mi baja lehet?” - kérdezték barátai. „Megőrült.” - szólt az egyik. „Nem, rosszabb - mondta egy másik -, úgy véli, látott valamit, amit közülünk még soha senki, és azt akarja, hogy ezt valami csodának tartsuk.” „Szakítsuk meg vele a kapcsolatot!” - hangzott egyöntetű véleményük. A vadász tehát ettől kezdve egyedül maradt.

Egy este, mikor nagyon bánatosan ide-oda bolyongott a félhomályban, hirtelen egy öregember állt előtte, nagyobb és erősebb, mint bárki más. „Ki maga?” - kérdezte a vadász. „Bölcsességnek hívnak - válaszolta az öregember -, de egyesek Tudásnak is neveznek. Egész életemben mindig is ezen a környéken laktam, azonban akinek nincs sok gondja, az nem lát engem. Könnyáztatta szemnek kell lennie, amely meg akar látni. Csak akkor szólalok meg, ha valaki szenved.” Mire a vadász így szólt: „Ha már annyi ideje itt lakik, akkor bizonyára tud nekem mondani valamit a nagy, fehér madárról, amit a kékségen át láttam siklani. Azt akarják elhitetni velem, hogy csak képzelődtem, hogy a saját fejem vetette árnyékot láttam csupán.” Az öreg mosolygott. „Az Ő neve Igazság. Aki megpillantotta, az többé nem nyugodhat. Haláláig vágyakozik utána.” Erre a vadász felkiáltott: „Hol találom őt?” De az ember így szólt: „Nem szenvedtél eleget.” - majd odébbállt.

A vadász ezután elővette mellényzsebéből képzeletének gombolyagát, köré tekerte kívánságának fonalát, majd az egész éjszakát azzal töltötte, hogy hálót fonjon belőle. Reggel aztán kiteregette az aranyló hálót a földön, megszórta néhány magnyi hiszékenységgel, amit édesapja hagyott rá, és amit szintén zsebében hordott. Ezek fehér szöszgolyókra hasonlítottak, amelyek barna port engedtek magukból, ha valaki rájuk lépett. Ezután leült és várakozni kezdett az eljövendő dolgokra. Először egy hófehér, galambszemű madár gabalyodott hálójába. Csodaszép dalt énekelt. „Egy Istenfia! Egy Istenfia! Egy Istenfia!” - hangzott. A második, amelyik belerepült, fekete és titokzatos volt, szép, sötét szemekkel, melyek mélyen beleláttak a lélekbe. Ez csak azt énekelte: „Halhatatlanság!”

A vadász mindkettőt karjaiba fogta, s azt mondta: „Bizonyára mindkettő az igazság szép nemzetségéhez tartozik” Aztán még egy madár jött, zöld és aranyszínű volt, de mint a kofák, éles hangon azt énekelte: „Halál utáni jutalom! Halál utáni jutalom!” A vadász azt mondta: „Meglehet, nem vagy valami szépséges, de maradhatsz”, és őt is befogta. És még több ragyogó színű madár jött. Vidáman énekeltek, míg az összes magot fel nem szedték. A vadász elkapta a madarakat, és erős fém kalitkát épített, amit „új hitnek” nevezett el, s mindet beletette. Aztán mindenféle emberek érkeztek, körbetáncolták a kalitkát, és énekeltek: „Ó, szerencsés vadász! Ó, különleges ember! Milyen pompás madarak! És milyen szépen dalolnak!” Senki nem kérdezte, honnan valók a madarak, és miként kapta el őket. Csak táncoltak és énekeltek. A vadász pedig örvendezve mondta: „Az Igazság immár nálam van. Egyszer majd ledobja tollait, s meglátom hófehér alakját.”

Az idő telt, és az emberek csak táncoltak, énekeltek. De a vadász ismét búskomor lett. Éppen úgy, mint azelőtt, szomorúan bolyongott ide-oda. A kimondhatatlan vágy ismét felébredt benne. Egyik nap egyedül üldögélt és sírt. Ekkor véletlenül arra vetődött az út Bölcsessége. A vadász elmesélte neki, mit tett. Szomorú mosoly futott át Bölcsesség arcán. Azt mondta: „Már oly sok ember feszítette ki hálóját, hogy elfogja az Igazságot, de sohasem sikerült nekik. Ugyanis a hiszékenység magvából ő nem kér. Lábait nem kötözhetik meg a kívánságok hurkai. Nem akarja e völgyek levegőjét szívni. A madarak, melyeket rabul ejtettél, hazug fajzatok: bájosak és szépek, mégis csupán hazugságok. Az Igazság nem ismeri őket.”

A vadász elkeseredve szólt: „Talán folyton csak várjak és várjak, s ez a nagy vágy, ez a hatalmas tűz emésszen fel teljesen?” Az öreg pedig így válaszolt: „Halljad, mivel sokat szenvedtél már, és sok gond gyötört, elmondom neked, amit tudok. Aki elindul, hogy meglelje az Igazságot, annak a babonák völgyét örökre el kell hagynia, anélkül, hogy bármit is magával vinne. Teljesen egyedül kell elutaznia az önmegtagadás és nélkülözés országába, és ott kell laknia. A kísértéseknek nem engedhet. Mikor a világosság felbukkan, fel kell állnia, és követnie kell a világosságot abba az országba, ahol a nap mindig fényesen ragyog. Akkor a könyörtelen valóság hegyei tornyosulnak majd előtte, s meg kell másznia őket, mert mögöttük fekszik az Igazság birodalma.”

„Elkapom és a karjaimba zárom!” - ujjongott a vadász. Bölcsesség a fejét rázta. „Sem látni, sem elkapni nem fogod. Még nem tartasz ott.” „Úgy hát egyáltalán nincs segítség?” - kiáltotta a vadász. „Úgy áll a dolog - hangzott Bölcsességtől -, hogy egyesek megmászták a hegyeket, egyik kopár sziklát a másik után hódították meg. És ott, a magasabb térségekben bolyongva, néhányuknak sikerült felemelniük egy-egy fehér-ezüstös tollat a földről, melyek az Igazság szárnyiból hullottak ki. És meg fog történni - mondta az öreg, aki felemelt ujjaival amolyan prófétai tartást vett fel -, hogyha az emberek elegendő ezüstös tollat gyűjtöttek, melyből kötelet készítenek és a kötélből hálót fonnak, hogy az Igazságot evvel a hálóval be lehet fogni. „Az Igazságot semmi más nem karolhatja át, mint az igazság.”

A vadász felállt. „Megyek.” - mondta. De Bölcsesség visszatartotta: „Figyelmeztetlek, aki elhagyja ezt a völgyet, az soha nem tér vissza. Sírhatsz bár a határán véres könnyeket, hét éjen és hét nappalon át, a visszatérés kizárt. Aki megy, sohasem jön vissza. Útközben nincsen jutalom. Aki megy, szabad akaratából megy, a benne lévő nagy szeretettől indíttatva. Az erőfeszítés a jutalma.”

„Elindulok az úton - mondta a vadász -, de mondd meg nekem, melyik ösvényt kövessem, ha elérek a hegyekhez.” „Én az évszázadok alatt felgyülemlett bölcsesség gyermeke vagyok - hangzott a válasz -, csak oda mehetek, ahol már sokan jártak előttem. A hegyeket csak néhányan hódították meg, és mindenkinek a saját útját kell meglelnie. Mindenki a saját felelősségére megy. Az én hangomat már nem hallja. Talán követhetem, de nem mehetek előtte.” Ezzel Bölcsesség eltűnt.

A vadász megfordult. Odaszaladt a kalitkához, és széttörte annak rácsait. Az éles vas sebeket vágott a húsába. Néha könnyebb építeni, mint lebontani. A madarakat, egyiket a másik után kivette, és visszaadta nekik szabadságukat. Amikor azonban a sötét tollú madarat megfogta, szorosan tartotta, és belenézett szép szemeibe. A madár mély, átható kiáltást hallatott: „Halhatatlanság!”

A vadász így válaszolt: „Tőle képtelen vagyok megválni. Nem nehéz, és élelemre sincs szüksége. Elrejtem ruháim alatt és magammal viszem.” S azzal eldugta kabátja alá. De amint elrejtett, egyre nehezebbé vált, mígnem mint az ólom nehezedett a mellére. Mozdulni sem tudott. Így nem hagyhatta el a völgyet. Elővette a madarat, és ránézett: „Ó, szépséges, kedves Madár, hát nem tarthatlak meg?” Bánatosan kinyitotta kezeit. „Repülj - mondta - talán az igazság énekében van egy hang, ami a tiédhez hasonló. De azt sosem hallom meg.” A madár elrepült.

Aztán kívánságai fonalát lefejtette képzeletének orsójáról, és a földre dobta. Az üres orsót pedig ismét a zsebébe dugta. A fonalat ugyanis ebben a völgyben szőtték, de az orsó egy ismeretlen országból származott. El akart hát indulni, de ekkor kiabáló emberek közelítettek felé. „Esztelen, bolond, őrült!” - kiáltozták. „Hogyan nyithattad ki a kalitkát, és miért engedted szabadon a madarakat?” A vadász szólni akart, de azok meg sem akarták hallani. „Igazság! Mi az? Iható vagy ehető? Ki látta valaha is? A madarak legalább igaziak voltak, mindenki hallotta az éneküket! Ó, Te balga, viperafajzat, ateista!” - ordították. „Rontja a levegőt. Meg kell köveznünk!” - kiáltották néhányan. „Mi közünk hozzá? Hagyjátok futni az idiótát!” - javasolták mások, és elmentek. Azonban egyesek sarat és köveket ragadtak, és dobálni kezdték. Végre, sebekkel, púpokkal és karcolásokkal teli, a vadász elmenekült az erdőbe. Teljesen sötét volt.

Csak futott és futott, és az árnyékok egyre sötétebbek lettek körülötte. Majd ott találta magát annak az országnak a határán, ahol mindig sötét van. Átlépte a határt, és ott valóban semmi világosság nem volt. Tapogatózva haladt előre, de minden ág, melyet csak megfogott, letört. A salakkal borított talajon lábai minden lépéskor lesüllyedtek. Felfoghatatlanul finom hamuból álló köd lebegett arca körül. Leült egy kőre, és kezeivel eltakarta az arcát, hogy az önmegtagadás és nélkülözés országában megvárja a világosságot. Szívében is éjszaka volt.

Ekkor a mocsárból, jobbra és balra tőle, hideg köd szállt fel, ami teljesen beborította. A sötétségben finom, alig érezhető eső hullott, és a fején és ruháján nehéz cseppek képződtek. Szíve fáradtan dobogott, tagjai elgémberedtek. Észrevette, hogy a távolból két lidércfény közeledett felé vidáman. Felemelte a fejét, hogy jobban lássa őket. Olyan melegnek, olyan világosnak hatottak, úgy táncoltak, mint apró tüzes csillagok, mígnem ott álltak előtte. Az egyik láng sugárzó közepéből női arc nevetett feléje, gödröcskével az arcán, s fejét leomló, hullámos szőke haj borította. A másik láng közepén, mint a pezsgő bor buborékai, boldogan nevető gyöngyöket látott. Szüntelenül fel és alá táncoltak előtte.

„Kik vagytok?” - kérdezte a vadász. „Ki jön hozzám egyetlenként sötét magányomban?”„Mi vagyunk az érzékiség ikertestvérek.” - válaszolták. „Apánk az emberi természet, anyánk pedig a bőség. Olyan öregek vagyunk, mint a hegyek és a folyók, mint az első ember. De mi nem halunk meg.” - nevettek. „Ó, hadd öleljelek meg! - szólt az első - karjaim puhák és melegek. Szíved fagyos, de felmelegítem. Gyere csak!” „Átitatlak meleg életleheletemmel.” - mondta a másik. „Agyad zsibbadt, és tagjaid merevek, de ismét erősek lesznek, és szabadon mozognak. Gyere, vedd életleheletem.” „Gyere velünk - hívták - lakj nálunk. Nálad nemesebb lelkek vártak itt a sötétségben, és eljöttek hozzánk, mi pedig hozzájuk, és sohasem hagytak el bennünket, soha. Minden más csalás, de mi vagyunk a valóság, mi igaziak vagyunk. Az Igazság egy árnyék. A babonák völgye csak egy komédia. A Föld olyan, mint a hamu, a fák mind rohadtak. De mi - érints csak meg bennünket - mi élünk! Bennünk nem kételkedhetsz. Érezd csak meg, milyen szívélyesek vagyunk! Ó, gyere, gyere velünk!”

Most feje körül kezdtek körözni. Homlokán olvadni kezdtek a hideg cseppek. Világos fényük vakította őt. Kihűlt vére ismét áramlani kezdett. S így szólt: „Jó, miért kéne ebben a szörnyű sötétségben meghalnom? Meleget adnak, kihűlt véremet ismét áramoltatják!” És kinyújtotta utánuk kezeit.

Ekkor hirtelen elévetült a kép, amit úgy szeretett, karjai pedig elernyedve hanyatlottak le. „Ó, gyere hozzánk!” - kérte az egyik iker. De ő kezeit arca elé tartotta. „Vakítotok - mondta -, melegítitek ugyan a szívem, de nem adhatjátok meg nekem azt, amire vágyom. Itt fogok várni - várni, amíg el nem jön a halál. Menjetek!” Kezeit arca elé tartotta, többé nem akarta hallgatni őket. Mikor ismét felnézett, a két villogó csillagocska eltűnt a messzeségben. És a hosszú, hosszú éjszaka tovább tartott. Mindenkinek, aki elhagyja a babonák völgyét, át kell hatolnia a sötétség országán. Néhányan pár napot, mások hónapokat, sőt éveket töltenek ott, és vannak, akik ott halnak meg.

A vadász végül halvány derengést vett észre a láthatáron, és újra útnak eredt. Kis idő múlva elérte a fényt, és most már teljes napsütésben folytatta útját. Azután ott magasodott előtte a száraz tények és valóságok hatalmas hegye. Ragyogó napfény borította a lejtőket, a csúcsok pedig a felhőkbe vesztek. A hegység lábától több ösvény vezetett felfelé. A vadász örömkiáltást hallatott. A leginkább jobbra fekvő ösvényt választotta, s megkezdte a mászást. A sziklák és meredélyek visszhangozták énekét. Bölcsesség túlzott, az út nem is volt olyan meredek. Néhány nap, néhány hét, vagy legfeljebb pár hónap, aztán már el is éri a csúcsot! Nemcsak egyetlen tollat emel majd fel, hanem mindet, még azokat is, amiket a többiek találtak. Aztán majd elkészíti a hálóját, megfogja Igazságot, megérinti, megragadja, átöleli!

Boldogan nevetett a napsütésben, és teljes erőből énekelt. Győzelmét biztosra vette. Egy idő után azonban mégis emelkedni kezdett az ösvény, és mászás közben alig bírta szusszal.

Már képtelenség volt énekelni. Jobbra is, balra is magas, meredek sziklafalak emelkedtek, moha és más zöld növények nélkül. A lávaszerű talajban mély hasadékok tátongtak. Itt-ott észrevett bennük valamit, ami fehér csontvázhoz hasonlított. Az ösvényt sem lehetett már mindig olyan pontosan kivenni. Már csupán egy nyomvonal volt, itt-ott elvétve néhány lábnyommal. Végül aztán teljesen eltűnt az ösvény. A vadász nem énekelt, nehezen mászott tovább, míg egy magas, sima sziklafalhoz nem ért, amely olyan magasra nyúlt, ameddig csak a szem ellát. „Építek egy lépcsőt. Ha legyőztem ezt a falat, akkor már majdnem ott leszek.” - mondta bátran. A képzelet orsójával köveket ásott ki, de a kövek nagy része nem akart illeszkedni egymáshoz. Fél hónap munkája gördült a mélybe, mert az alsó kő nem megfelelően lett kiválasztva. A vadász azonban kitartóan dolgozott tovább, és csak azt tartotta szem előtt: „Ezután a fal után már majdnem ott leszek. Aztán sikerül.”

Végre elérte a csúcsot és körülnézett. Mélyen lent a babonák völgyében sápadt köd lebegett, fölötte pedig még hatalmas hegyek tornyosultak. A távolból alacsonynak tűntek, de közelről mérhetetlenül magasak voltak. A lábuktól a csúcsig teraszszerű sziklák vették őket körül, amelyek mint magas falak, széles körökben meredeztek felfelé. Ott fenn az örök napfény sugárzott. Vad üvöltés tört ki belőle. Lehajolt a földhöz, s mikor felegyenesedett, arca holtsápadt volt. A tökéletes csendben továbbment. Megpróbálta, amennyire csak lehet, kímélni magát. Aki a völgyben született, annak a ritka levegőben nehezére esik a lélegzés. Minden lélegzetvétel fájdalmat okozott, és ujjai hegyéből kiment a vér. A következő sziklafalnál ismét munkához látott. Úgy tűnt, hogy sohasem lesz vége. Hallgatott. Éjjel nappal zúgott a levegőben a szerszámok zaja, ahogy lépcsőket vájt a könyörtelen kövekbe. Évek teltek el, mialatt fáradhatatlanul tovább dolgozott. De bármennyire is erőlködött, a felette emelkedő fal mintha az egekig ért volna.

Néha azért esedezett, hogy legalább néhány zuzmó nőne a kövek közt, hogy legyen társasága. De a kérés hiábavaló volt.

Az évek elszálltak. A sziklába faragott lépcsőkön számon tudta tartani őket, mivel évente csak néhány fokkal haladt felfelé, nem többel. Már nem énekelt. És azt sem mondta már: „Ezt vagy azt fogom tenni.” Csak dolgozott. És esténként, mikor a nap lement, a sziklarésekből vad szörnyek meredtek rá. „Hagyd már abba a munkát, te magányos ember, és beszélgess velünk!” - szólongatták. „Ha csak egyetlen pillanatra is abbahagyom, akkor közelebb ólálkodtok.” - válaszolta. Hosszú nyakaikat még inkább feléje nyújtogatták. „Nézz csak a hasadékba, a lábaidnál!” - mondták. „Nézd meg, mi fekszik ott - fehér csontok! Valaki, aki éppen olyan erős és bátor volt, mint te, ugyanezt az utat járta.” Felnézett, és felismerte, hogy semmi értelme továbbmenni. Az Igazságot nem fogja átölelni, sosem pillantja meg, sohasem lel rá. Lefeküdt, mert fáradt volt. Bárcsak sosem ébredne fel többé. „Az alvás nyugalmat ad - folytatták -, ha alszol, akkor nem vagy egyedül. Kezeid nem fájnak többé, és a szíved sem.”

A vadász megvetően nevetett. „Csak nem hiszitek, ti hárpiák, hogy mindent, ami kedves nekem, magam mögött hagyva, egyedül átvágva a sötétség országán, ellenállva a kísértéseknek, és olyan területekre merészkedve, ahová ember sohasem jutott el, és egyedül gyötörve magam, csak azért jöttem, hogy megpihenjek, hogy ti jótékonykodhassatok velem?” Egyszerűen kinevette őket. A hárpiák, a kétségbeesés visszhangjai visszavonultak, ugyanis egy erős, bátor szívű ember nevetése olyan számukra, mint egy halálos szúrás. Ám aztán újra előjöttek, és utána kémleltek.

„Tudod-e, hogy a hajad teljesen fehér, és a kezeid kezdenek úgy remegni, mint egy aggastyánnak? Láttad, hogy letörött az orsód hegye? Amúgy is teljesen széttört már. Ha sikerül megmásznod ezt a lépcsőt, akkor ez lesz az utolsó. Sohasem fogsz még egy lépcsőn felmenni.” - mondták. Ő pedig így válaszolt: „Mintha mindezt nem tudnám.” - és tovább dolgozott.

Sovány, öreg kezei még mindig jártak ugyan, de egyre rosszabbul ment, mivel ujjai merevek és göcsörtösek lettek. A szépség és az erő eltűnt. Végül egy öreg, ráncos arc tekintett a sziklákra. Látta az örök hegyeket a fehér felhőkig emelkedni - de munkáját elvégezte. Az öreg vadász összekulcsolta fáradt kezeit, és lefeküdt a szakadék szélén, amelyiknél oly sokat küszködött. Végre aludhatott. Alatta sűrű, fehér köd úszott a völgy felett. Egyszer csak felszakadoztak a ködfoszlányok, és halódó szemei lenéztek a fákra és ifjúságának színtereire.

A távolból mintha saját, vad madarainak hívását hallaná, és hallotta az éneklő, táncoló embereket. Sőt, mintha régi barátai hangját ismerné fel. Egészen a távolban látta, hogy a nap régi kis házára süt. A vadász szemei könnyel teltek meg. „Ó, aki ott hal meg, legalább nem egyedül hal meg.” - sóhajtott. A ködfoszlányok közti rés újra összezárult, ő pedig elfordította tekintetét.

„Kerestem - mondta -, évekig gyötörtem magam, de az Igazságot nem találtam. Nem nyugodtam, nem panaszkodtam, de nem láttam őt. Most erőm végére értem. Ezen a helyen, ahol itt kimerülve fekszem, mások fognak állni, fiatalok és erősek. Felmásznak azokon a lépcsőkön, melyeket én készítettem. Sosem ismerik meg annak az embernek a nevét, aki készítette őket. És ki fogják nevetni a silány munkát. Ha lazák a kövek, pokolra kívánnak majd. De mászni fognak, mégpedig az én művemen. Menni fognak felfelé, az én lépcsőimen! És meg fogják őt találni, általam! Mert közülünk senki sem magának él, és senki sem hal önmagáért!”

Könnyek gördültek le ráncos szemhéjai alól. Ha most megjelent volna felette az Igazság a felhőkben, akkor nem látta volna. A halál fátyla függött szemei előtt. „Lelkem hallja boldog lépéseiket.” - mondta. „És fel fognak mászni, magasabbra és magasabbra.” Ráncos kezeivel tapogatva kereste a szemeit. Ekkor valami szállingózni kezdett rá a fehér égből. A csendes levegőn át hullott lejjebb és lejjebb, míg el nem érte a haldokló férfi mellét. Keze érezte, mi volt az. Egy toll. A kezében tartotta, amikor meghalt.



A fiú kezével eltakarta a szemét. Nehéz könnyek hullottak a faragásra. „Honnan tudta? - bökte ki suttogva - csak kevés szó áll a fán. Honnan tudta Ön ezt?”

„Persze, nem áll itt az egész történet - mondta az idegen -, de úgy nagyjából azért mégis. És minden igaz művészet sajátsága - a legmagasabbé és a legprimitívebbé is - az, hogy többet mond, mint amit mond, és hogy magával ragad, távolra önmagadtól. Semmi sem olyan általánosan érthető, mint az igazság. Ezer különböző módon foghatják fel, és újra meg újra más nézőpontokat nyit meg.” Körbe-körbe forgatta a fa Valamit.

„A lélek az, amely tüzes szemmel még a legdurvább anyagi köntösön is átlát. A természetben és a szellemben minden dolog össze van kötve egymással. Szerény faragásodban máris képes vagy néhány szellemi tényt olvasni, úgy, amilyenek azok a valóságban.”

„Egész életemben arra vágytam, hogy Veletek találkozzam.” - mondta a fiú.





Olive Schreiner, Egy afrikai farm története, Diogenes Kiadó, 2005.

Olive Schreiner-t (1855-1920) mint a délafrikai irodalom alapítóját tartják számon. Afrikai farmokon dolgozó nevelőnőként kezdte el írni az Egy afrikai farm története című könyvét, a dél-afrikai irodalom egyik csúcspontját.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,