Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2007-es évfolyam

2007/1/ Wittgenstein és a vallás

Pentagram > 2007-es évfolyam



A nyugati hagyományban a filozófia és a vallás közötti kapcsolat meglehetősen bonyolult. A kereszténység fellendülése után a filozófia hosszú ideig a teológia szolgálatában állt. Csak a tizenhatodik századi tudományos gondolkodás fejlődésével kezdődött meg a modern kor, melyben a filozófia egyre inkább elszakadt a teológiától. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a „vallás” témája rögtön eltűnt volna a filozófiából, csak éppen egészen más módon kezelték.



Ekkor már nem a vallási kinyilatkoztatás volt a legfőbb kérdés, hanem az, hogy mi a vallás szerepe egy átfogó, racionális világképben. Az őskereszténység idején és a középkorban ez a két téma még szoros kapcsolatban állt egymással, miközben a kinyilatkoztatás elsőbbségben volt az ésszel szemben. A modern korban azonban szétváltak, és a kérdésekre adott válaszaik is egyre jobban különböztek egymástól.

A tizenhetedik században Blaise Pascal megfogalmazta híressé vált különbségtételét a „filozófia istene” - vagyis a vitatott istenfogalom - és a vallásban megélt „személyes isten” között. Pascal meghatározta az elvi különbséget e két fogalom között: az értelem és a vallásos tapasztalás - tehát a kinyilatkoztatás - külön utakon járnak.

A következő évszázadokban ez a különbség egyre nőtt. Sok filozófus nem tartotta szükségesnek többé, hogy a világról alkotott gondolataiban továbbra is helyet adjon a vallásos fogalmaknak. Sokuk számára ez magától értetődő következménye volt annak, hogy a modern természettudomány egyre több dolgot meg tudott magyarázni. Mások inkább a vitázó, polemikus módszert követték. Ennek egyik ismert példája Nietzsche kijelentése, amely szerint „Isten meghalt”.

Mindez ahhoz vezetett, hogy a vallás, az istenfogalom és a vallásos megtapasztalás a huszadik század filozófiai rendszerében mellékes jelenséggé vált.

Ezt tekintve, nem várnánk, hogy a „vallás” témája a legutóbbi évszázad egyik ismert filozófusának, Ludwig Wittgensteinnek munkájában jelentős szerepet játsszon. Hiszen Wittgenstein mindenekelőtt a formális logika és a nyelvfilozófia területén végzett munkájával vált ismertté. A logikai pozitivisták, a filozófiai kérdésekben is érzékfeletti-ellenes nézőpontjukkal és materialista-tudományos eljárási módjukkal, fontos szellemi rokonuknak tartották. Legismertebb műveiben, a Logikai-filozófiai értekezésben és a Filozófiai vizsgálódásokban Wittgenstein - mindenesetre látszólag - kizárólag logikával, nyelvvel, megismeréssel és matematikával összefüggő problémákkal foglalkozott. Mit lehet akkor még elmondani Wittgensteinről és a vallásról? Tekintsük át röviden az életét.

Ludwig Wittgenstein 1889-ben született Bécsben, Karl Wittgenstein és Leopoldine Kalmus nyolcadik és egyben utolsó gyermekeként. Apja egyike volt az Osztrák-Magyar Monarchia legjelentősebb és leggazdagabb gyárosainak. Bécs kulturális életében a Wittgensteinek jelentős szerepet játszottak. Mind a Wittgenstein család, mind Ludwig anyjának családja, eredetileg zsidó volt, de a tizenkilencedik század folyamán asszimilálódtak, és áttértek a kereszténységre. Ludwig a korának és társadalmi helyzetének megfelelő képzésben részesült, melyhez a vallásos oktatás is magától értetődően hozzátartozott. A család nem volt kimondottan vallásos, különösen Ludwig ifjúkorában. Ő maga már korán elfordult a hivatalos vallástól.

A „hivatalos” szó kulcsfogalom a mi összefüggésünkben. Mert Wittgensteinnek egész életében szigorú erkölcsi felfogása volt, és hosszan küszködött azzal, ami a vallás lehet, vagy aminek lennie kellene. Bertrand Russell, akinél az első világháború előtt Wittgenstein Cambridge-ben tanult, azt írta önéletrajzában, hogy egyik este Wittgenstein felkereste, s sokáig némán fel-alá járkált a szobájában. Amikor Russell végül megkérdezte, min gondolkodik, a logikán, avagy a bűnein, Wittgenstein azt válaszolta, hogy „mindkettőn”, és tovább járkált fel-alá. Nagy hatással voltak rá a háború során átélt tapasztalatai, amikor egyszerű katonaként, önkéntesként szolgált. Olvasta Tolsztoj Az én kis evangéliumom című művét, és később azt mondta Paul Engelmannak, hogy ez a könyv „mentette meg az életét”. Amikor Russell a háború után, 1919-ben ismét találkozott vele, akkor (egy Ottoline Morellhez írt levelében) úgy jellemezte, mint egy „misztikust”, aki Kierkegaardot és Angelus Silesiust olvas.

Wittgenstein életének későbbi szakaszában is élénken foglalkozott a vallással, de sohasem valamely hivatalos egyházzal vagy kidolgozott tanrendszerrel kapcsolatban. Néhány tanítványa áttért a katolicizmusra. Bár Wittgenstein teljesen tiszteletben tartotta indítékukat, egy barátjának megjegyezte, hogy valójában nem tudná rászánni magát, hogy olyan dolgokban higgyen, amikben ők hisznek. Wittgenstein számára nem a dogma, a hitvallás, hanem a gyakorlat, a cselekvés volt a vallás lényege. Ha ebből a nézőpontból vizsgáljuk Wittgenstein munkásságát, felismerhetünk benne egy beláthatatlan etikai-vallásos motivációt, azon tény ellenére, hogy etika és vallás ritkán vagy talán soha nem volt határozottan megemlítve benne.

Ezt mutatja már első nagy műve, a Logikai-filozófiai értekezés is. Ez a figyelemreméltó könyv, melyet az első világháború alatt fejezett be, decimálisan, tízes csoportokba rendezett és számozott tézisekből áll. A logika, a nyelv és a gondolkodás alapjaival foglalkozik. Az értekezés egy jelentéselméletet fejt ki, amely a maga részéről ismét csak a valóság szerkezetének egyik elméletén nyugszik. Ezenkívül általános leírását tartalmazza annak, hogy mi által válik egy kijelentés jelentőségteljessé. A könyvből kiderül, hogy sok filozófiai kijelentésnek - többek között az etikára vonatkozóknak - nincs jelentősége! Ugyanez érvényes a vallásra is. Wittgenstein gondolkodásában közel rokon értelmű az etika és a vallás.

Egy 1919-ben, Ludwig Fickernek írt levelében azt írja, hogy „az értekezés csattanója etikus”, és úgy véli, hogy az etika természetét ebben az írásában ő egyszer és mindenkorra meghatározta. Az etikusság, véleménye szerint, abba a tartományba esik, amiről nem lehet beszélni, és amiről ezért hallgatnunk kell, ahogyan ezt az értekezés utolsó kijelentésében megállapítja.

Ugyanakkor - szemben néhány logikai pozitivistával - Wittgenstein számára az „amiről nem tudunk beszélni” egyáltalán nem értéktelen, sőt ellenkezőleg. Számára ez az élet valódi problémáit érinti. „Ha már minden tudományos kérdést meg is válaszoltunk, erről még semmit sem mondtunk” - hangzik egy kijelentés az Értekezésben. Wittgenstein ezzel azt fejezi ki, hogy az etikai-vallásinak a területe és a tudományé egymástól elvből és szigorúan el van választva.

Az ezen időszakból származó feljegyzéseiből az vehető ki, hogy a helyes életmód az ő számára elsődlegesen egyensúlyi kérdés volt. Arról van szó, hogy a saját akaratunkat összhangba hozzuk „azzal az idegen akarattal, amitől mindannyian függünk”. Ez az akarat, Isten akarata, nem nyilvánul meg a világban egy bizonyos módon, hanem „a világot mint olyant” etikai feladatként állítja az ember elé. Ebben - és nem a világ vagy az ember valamilyen állapotában - látta Wittgenstein a valódi, etikai-vallási értéket. Emiatt nem mondhatunk semmit erről az értékről.

Etikai előadásaiban az alábbiakat fogalmazza meg: „Ha egy mindentudó lény minden tényt, a fizikaiakat éppúgy, mint a pszichológiaiakat, és minden ilyen tény közötti kapcsolatot ismerne, és egy könyvbe felírná azokat, akkor az eredmény a világ teljes leírását tartalmazná, etikai megítélések nélkül. Minden beszéd a jóról, az értelemről vagy istenről, a nyelvvel való visszaélés.”

Az etikai előadásokat Wittgenstein 1929-ben, röviddel a Cambridge-be való visszatérte után tartotta. Az első világháború után, amikor az Értekezést befejezte, és azon a véleményen volt, hogy egyértelmű és korrekt választ adott azokra a kérdésekre, melyek őt foglalkoztatták, elbúcsúzott a filozófiától. Lemondott a családi vagyon őt illető igen jelentős részéről, és elvégezte a tanítóképzőt. Ahogy maga mondta, ez egy próbálkozás volt, hogy „valami rendes dolgot kezdjen az életével”. Így néhány évig Ausztriában, vidéken tevékenykedett, de eredménytelenül. Azután nővére, Margarete Stonborough, bécsi avantgárd házának tervezésével és építésével foglalkozott. A Bécsi Kör tagjaival, valamint más filozófusokkal és matematikusokkal való kapcsolata hatására végül visszatért a filozófiához. Felfedezte, hogy az Értekezés tézisei néhány pontban tarthatatlan állításokat tartalmaznak. Ez azt jelentette, hogy hozzá kellett fognia a mű átdolgozásához. Szemmel láthatóan ebben volt tehetséges. És bár Wittgenstein egész életében nagyon idegenkedett az akadémiai élettől, számára is nyilvánvalóvá vált, hogy életfeladata a tehetségét fejleszteni. Ebből is bebizonyosodott, hogy Wittgenstein számára az elvek morális tartalmát a gyakorlati életen lehet és kell mérni. Nem az a mérce, amit valaki mond, hanem amit tesz.

Messzire vezetne ábrázolni Wittgenstein filozófiai nézeteinek fejlődését a húszas évektől kezdve, amikor visszatért a filozófiához, egészen az 1951-ben bekövetkezett haláláig. De ez nem is szükséges ahhoz, hogy megértsük, milyen helyet foglalt el benne etika és vallás. Mert ebben a tekintetben nem sok változás történt. Viszont nagy átalakuláson estek át gondolatai a nyelv és a logika kapcsolatáról, jelentőségéről, a gondolkodás szerepéről és annak módjáról, hogyan támad a felismerés, és hogyan igazolható. Ezek az új gondolatok jelentősen hozzájárultak a modern filozófiához, de szemlélete etikai-vallási tekintetben nem változott semmit. Wittgenstein tartotta magát ahhoz a meggyőződéshez, hogy a létnek ezekben a nézeteiben nem érvényesül a tudomány és filozófia befolyása. A vallásos meggyőződést például nem lehet történelmi tényekkel igazolni. Minden ilyen próbálkozást, amit mégis megtennénk Wittgenstein „nevetségesnek” vél. Az a mód, ahogyan a tudomány a világot megközelíti és vizsgálja, továbbra is élesen elkülönül a világnak attól a megközelítésétől, amelyet valóban vallásosnak nevezhetünk. A vallásosság a cselekedetek kérdése, és a létre vonatkozó olyan szemléletmód, amely mindent áthat, amit egy ember csak tesz. A vallásos meggyőződés Wittgenstein számára ugyanis nem az értelem dolga, hanem szenvedély: lelkes elfogadása önmagunk és a világ egy bizonyos fajta szemléletének, és annak, hogy a felismertnek jelentőséget tulajdonítunk.

Ez azt is jelenti, hogy formalitásnak, rituális gyakorlatoknak, szent könyveknek, szilárd képleteknek, stb. nincs helyük. Ezek legjobb esetben külsőségek. Legrosszabb esetben látszólagos tartást adnak az embernek, és elterelik attól, ami valójában történik. A vallás nem tartható távol az élettől. Mindent érint, minden vonatkozást, minden cselekvést, minden gondolatot, és minden érzést. Wittgenstein azt mondja első, vallásos meggyőződésről tartott előadásaiban, 1938-ban: „A vallásos meggyőződés nem bizonyítható be érvelésekkel vagy arra való hivatkozással, ami rendszerint egy meggyőződést igazol, hanem csak azzal a ténnyel, hogy az mindent meghatároz egy ember életében.”

Ily módon Wittgenstein a vallásnak egy egészen különleges helyet ad, mégpedig nem a tudomány mellett, mint annak versenytársa a valóság megközelítésében, mint a világ és az ember alternatív magyarázata, hanem mint egyfajta magatartás és mód, ahogy a dolgokat tekinthetjük, mint olyasvalami, ami a cselekedeteinket meghatározza és azoknak értelmet ad. Wittgenstein számára az értelem nem található meg olyan dologban, ami a világban van, mert „Isten nem nyilvánul meg a világban”, írta már az Értekezésében is. Az értelem nem is olyasmi, ami kívül van, ami máshol van, vagy ami később nyilvánul meg. Életvitelünket erre a világra való tekintettel kell megvalósítanunk, amelyben véletlenül tényleg találjuk magunkat. Ez ugyanaz a világ, amit a tudomány magyaráz, amiben élünk, és amely a helyes erkölcsös-vallásos magatartásunk által nyer jelentőséget.

Wittgenstein különös helyet foglal el a filozófiában, a vallásról való gondolkodás hosszú fejlődésének történetében. Nem annyira a vallásos meggyőződések tartalmáról alkotott felfogása miatt, hiszen a személyesre, a nem dogmatikusra és az egyetemességre őelőtte már mások is hangsúlyt fektettek. Példa erre Sören Kierkegaard, akire Wittgenstein gyakran utalt feljegyzéseiben. Wittgenstein jelentősége mindenekelőtt abban áll, hogy újrafogalmazta, és a nyelvről, az értelemről és a megismerésről alkotott véleményeiben közvetett módon lerögzítette a vallás helyét és viszonyát a tudományhoz és a mindennapi gondolkodáshoz. Ő maga úgy gondolta, hogy a modern, európai kultúrában erre kevés érdeklődés mutatkozik. Műveinek csorbítatlan hatása mégis optimizmusra ad okot.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,