Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2007-es évfolyam

2007/1/ Henrik Ibsen, a drámaíró - egy új korszak előfutára

Pentagram > 2007-es évfolyam



Isten „nagyon megvilágosult és szellemi nemességgel megáldott embereket is támasztott, akik az elfajult és tökéletlen művészetet részben újra helyreállították, hogy az ember végre mégis megértse nemességét és dicsőségét, és belássa, miért nevezik mikrokozmosznak, és mire képes művészete a természetben.”

(Jan van Rijckenborgh, „A Rózsakereszt Szerzetének kiáltványa - Fama Fraternitatis”, Rozekruis Pers, Haarlem, 2004, 21. old.)



Miután a nemzetközileg elismert drámaíró, Henrik Ibsen halálának századik évfordulója 2006-ra esett, a norvég állam ezt az évet nemzeti és nemzetközi Ibsen évnek nyilvánította. Ibsen műveiben sokat ír az egyén szabadságáról, eszméi azonban egy magasabb szintre vonatkoznak. Felismerteti velünk, hogyan valósíthatjuk meg saját, személyes megszabadulásunkat, és James Joyce szavaival élve, miként „rázhatjuk összevissza az életet, hogy titkait felfedje nekünk”. Ibsen színdarabjai ma is naponta szerepelnek az öt kontinens színpadain. Minden más szerzőnél erősebben ösztönzött bennünket alapvető értékeink és jogaink átgondolására. Azok a társadalmi konfliktusok is még mindig időszerűek, amelyekkel szembesít minket. Van olyan színdarabja, amely még napjainkban sem kerülhet bemutatásra, vagy bizonyos részeit tekintélyek cenzúrázzák, mivel azok tartalmát vitatottnak, vagy az uralkodóvá vált társadalmi rendszer szempontjából egyenesen veszélyesnek nyilvánítják. Joyce így ír erről: „Feltehetik maguknak a kérdést, hogy volt-e valaki, aki nagyobb hatást gyakorolt modern korunk intellektuális világára, mint Henrik Ibsen?”

Henrik Ibsen színpadi művei révén a XIX. század második felének teozófiai impulzusával párhuzamosan hatott. A spirituális lehetőségek azon új besugárzása, amelyről a teozófia tanúskodott, az Egyesült Államokban, Európában és Indiában eljutott azokhoz az emberekhez, akik elértek egy bizonyos fejlődési szintet. Őnekik az lett a feladatuk, hogy megszabadítsák magukat a régi én uralma alól, és öntekintélyen alapuló lélekmegszabadító útra térjenek. Az önmegvalósítás, mint az isten-emberi tudatállapot megteremtése - ez a modern ember előtt álló jelenlegi fejlődési szakasz.

Ibsen azt a dilemmát ábrázolja, amely a régi összeomlásának, és egy új időszak kialakításának a kísérőjelensége. Már nem a közönséges én kívánságainak és vágyainak kielégítéséről van szó, hanem Isten képmásának megvalósításáról, mellyel az ember, legbelsőbb énje szerint azonos. Az első lépés ebben a folyamatban a belátás.

A színház, a színpad képezte Ibsen műhelyét. Az 1848-tól 1899-ig terjedő időszakban tizenkilenc jelentős színpadi művet hozott létre. Alkotásaival olyan széleskörű hatást ért el, amely Skandináviát messze túlhaladva egész Európát hatalmába kerítette, és hevesen megrázta korának megmerevedett társadalmi rendjét. Színdarabjaiban egy új emberi létet ábrázol; igaz és erős, a mindennapok gyáva kompromisszumai fölé emelkedett embereket, akik az érem másik oldalaként, radikális kritikával illetik a modern társadalom valótlanságát, gyengeségét és korrupt megalkuvását. Ibsen dámáiban az ember magasabb rendű szabadságáról van szó, a belső szabadságról, amely a lélek tulajdona. Korának emberei olyan keretek és szerkezetek közé szorulva éltek, amelyek napjainknál is erőteljesebben, pusztán önmagukat tartották fönn. Ibsen mindent tüzetesen megvizsgált: a házasságot, a családot és a vallást - semmit sem hagyott ki.

A „Nóra vagy egy babaház” (1879) című drámájában, például korának egyik fájó pontjára mutatott rá - a nők helyzetére. „A modern társadalom nem emberi társadalom. Pusztán a férfiak társadalma. Amikor a szabadság hívei javítani szeretnének a nők helyzetén, akkor először azt tudakolják meg, hogy mi erről a nyilvánosság véleménye, vagyis, hogy a férfiak egyetértenek-e vele. Ezzel az erővel a farkasokat is megkérdezhetnénk, hogy jóváhagyják-e a bárányok érdekében hozott új védelmi intézkedéseket.” A gyávaság és hazugság e megnyilvánulásait leplezte le, és állította indulatosan pellengérre.



„Az ember szellemének forradalmasításáról van szó!”



Ibsen számára a francia forradalom kora még nem volt olyan távoli. Még érzékelte annak utófájásait. Azonban hozott-e valamit mélyebb értelemben? - tette fel magának többek között ezt a kérdést. Franciaország németekkel szemben elszenvedett vereségének napján, 1870. december 20-án így írt Georg Brandesnak, egy jelentős kritikusnak: „Nagyon elgondolkodtatnak a világ eseményei. A régi Franciaországot szétverték. Ha most az új, tényleges Poroszországot is szétverik, egyetlen ugrással egy beköszöntő korszakba lépünk. Hiszen egészen mostanáig csupán az előző évszázad forradalmi asztaláról lepotyogott morzsákból éltünk.” Majd józanul megállapítja: „Az emberek csak külön-forradalmakra vágynak, külsőségekre stb. Mindezek azonban semmiségek. Az emberi lét értékéről és feladatáról van szó. Az emberi szellem forradalmasítása a lényeg!”



A „társadalom pillérei”



A botrányok és korrupciók mindennapos jelenségek, és mindent megmérgeznek. A „társadalom pillérei” teljesen összeomlanak a hatalom, a pénz és a rangkórság kísértései közepette. De mik a társadalom valódi pillérei? Mindenütt hideg és közönyös klíma uralkodik. „Az igazság szelleme és a szabadság szelleme: ezek a társadalom valódi pillérei.” A felismerésnek ezt a fokát kell az embernek kivívna. Mennyi csapdától kell közben megszabadítania önmagát! Ibsen az egész európai társadalmat egy látszólag biztonságos gőzhajóhoz hasonlítja, amely zavartalanul halad útvonalán. Az utasokon tudat alatt lassanként mégis félelem lesz úrrá.



„Mi bolygatja a fedélzetet?

Miért járkálnak mind félelemtől roskadozva?

Mi bénítja az akaratot, a kart, a szót és érzékeket?

Az előárboctól a hajó faráig titokban jár egy hír

súlyos ármányként:

A hajó egy halottat szállít rakományként.”



Mert minden rothadt, bűzös látszat csupán a XIX. század e társadalmában. Valamennyi szinten minden a megtisztulás után kiált, egészen a szellem szférájáig.

Nem véletlen, hogy a kritikus Alfred Kerr Ibsen életművéről ezekkel a szavakkal nyilatkozott: „A legjobb, amit Ibsen adott nekünk, az az igazságra való ösztönzés egy művészien hazug világban. A komolyságra való ösztönzés egy művészien lapos korszakban. A mozgáshoz való kedv a stagnálás időszakában, és a bátorság ahhoz, hogy minden anyagot megragadjunk, amely valami emberit tartalmaz, bárhonnan származzon is!”



Ibsen életfeladata



Ibsen elhivatottnak érezte magát. Ennek semmi köze a fennhéjázáshoz. Élete legnagyobb részét ugyanis inkább szegényes, legalábbis szerény körülmények között élte le. 1866-ban egy ösztöndíj ügyében Svédország és Norvégia királyához fordult támogatásért: „Nem gondtalan megélhetésért harcolok, hanem azért az életműért, amelyre Isten jelölt ki engem, a Norvégiában elvégzendő legfontosabb feladat elvégzésére: felrázni, és nagy gondolatokra tanítani a népet!”

Számtalan beszélgetésben és levélben újra és újra megpróbálta az emberben szunnyadó lehetőségekre terelni a figyelmet. „Az a véleményem - mondta -, hogy semmi mást és jobbat nem tehetünk, minthogy magunkat szellemben és igazságban megvalósítjuk!” Ennek persze megint csak semmi köze az általános értelemben vett önmegvalósításhoz. Azt, hogy ennek érdekében egy új életútra kell rátérni, „A magasban” (1860) című költeményében fejtette ki, ahol a következőket olvashatjuk:

„Egész múltam gúnyra váltott át,

Fel, a magasba kell törni menten.

Lábam átkozza a mélyföld porát;

A hegytető rejti a szabadságot, s Isten szavát,

A többiek csak botorkálnak ott lenn.”


A szimbolikus nyelvezet világosan rámutat arra, hogy a törekvő embernek minden kötöttségei ellenére el kell távolodnia a közönséges tömegektől. Ez a szabadságvágy csak akkor érheti el a célját, ha szisztematikusan félreállítjuk a belső akadályokat.



A „Brand” alkotási szakasza



Minél éberebb szemmel figyelte Ibsen az őt körülvevő társadalmat, annál mélyebben merült az önismeret folyamatába. A „Brand” című darabjába kétségtelenül sokat írt bele lelkéből, miközben a tükröt saját képmása elé tartotta. „Brand én vagyok a legjobb pillanataimban.” - nyilatkozta. A műben saját magának ad számot e korszakra vonatkozó életszemléletéről. 1865-ben Olaszországban tartózkodott, s hirtelen megérezte, hogy mondanivalója kifejezésére „egy erős és világos formára” talált. A darab tartalma nagyon világos, habár a kritikusok közül néhányan félreértették. Ibsen Brandot, a protestáns papot ábrázolja. Ez az alak az új ember nézeteit személyesíti meg. A pénz és megalkuvás szánalmas istenét, az egyház istenét, melytől az ember kívülről reméli megváltását, az ember örök, hatalmas, belső istenével akarja helyettesíteni. Ez az Isten, amely az egész mindenséget bölcsességgel és erővel járja át, akiből az ember egykor, mint hasonmás jött elő, kizárólag akkor nyilvánul meg az emberben, ha az minden kicsinyes és egoista dolgot leráz magáról. Ez az Isten a „mindent vagy semmit” követelménye elé állít minket.

Az istenség csak akkor bontakozhat ki az emberben, ha az egyén minden fenntartás nélkül, tökéletesen átadja magát ennek a belső energiának. Amíg még kissé kedvelt szokásaihoz ragaszkodik, és üdvét szép eszméktől vagy kapcsolatoktól várja, addig a keskeny kapu nem tárul ki előtte. Mindent vagy semmit. Egy ilyen életmódból mérhetetlen dinamika fejlődik ki. Az ember ugyanis ezzel felhívja a Szellem viharát. Azonban hamarosan megmutatkoznak mind Brand tiszteletes - s mivel Ibsen nagyon erősen azonosult ezzel az alakjával, magának a szerzőnek is a - határai. Mert Brand megköveteli ugyan magától a „mindent vagy semmit” elvét, ezt azonban másoktól is szigorúan elvárja. Úgy követel, mint az ótestamentum istene. Ezáltal összeroppant másokat, s majdhogynem önmagát is. Brandnak önmagán, és másokkal kellett volna dolgoznia, hogy belátás és új életmód révén egyengesse a magasba vezető utat. Mégis kudarcot vall. Ennek oka nemcsak mások gyengeségében és közönyében rejlik, hanem az önmagával és a többiekkel szembeni keménységében is.

A darab végén azonban úgy tűnik, mintha mégis belátná hibáit. Felismeri, hogy Isten nemcsak egy megalkuvás nélkül követelő isten, hanem az irgalom istene is. Ez alatt megint nem az egyház istenéhez való folyamodást érti, akire csak rá kell bíznunk magunkat, hogy megváltásban részesüljünk. Továbbra is a belső munka a lényeges. Az a törvény, hogy a földi természet soha nem részesülhet a mennyeiből, változatlanul hatályban marad. Ezzel együtt változatlanul érvényes az a megalkuvás nélküli követelmény is, melynek értelmében a mennyei természet kizárólag a földi természettől való megszabadulás után nyerhető el. Az ember azonban tökéletesen bizonyos lehet abban, hogy ha a „mindent vagy semmit” elvárásának eleget téve egész énjét átadja a saját lényében nyugvó Isten képmásának, az isteni erők, Isten kegyelmének megnyilvánulásaként, a segítségére sietnek. A „kegyelem” viszi végbe a művet, amely az isteni erők megnyilvánulása. Az ember számára ugyanis ez lehetetlen.



„Peer Gynt” - Skandinávia Faustja



„Észak Faustját” Peer Gynt alakjában egy kalandor és hazudozó testesíti meg, aki a maga Sturm und Drang-korszakában forrongó, még meg nem állapodott ifjúkorában a világot szélvészként akarja meghódítani. Gondolatai kizárólag saját énje körül forognak. Azt is mondhatnánk: Olyan emberről van szó, aki az eredeti isteni én megvalósítására szóló „felhívást” a megszokott én szintjén reagálja le, és üdvét kizárólag a földi világban keresi. Elhagyja az asszonyt, aki szereti őt. Híres és gazdag lesz, a társadalom minden elismeréséből részesül. Képességeit, mint hajótulajdonos, aranykereső, tudós és filozófus teszi próbára. Alexandriában az „önzés császárává” koronázzák. Vágyai számtalan kívánság megvalósítására űzik. Csak egy dologban vall kudarcot: Nem képes felnőni, és magára találni. Idős korában, az élettől megfáradva, kíméletlen számadást végez. Ibsen pompás szimbólumot választ. Az öreg Peer Gynt a színpadon állva, lassú, megfontolt mozdulatokkal egy hagymát pucol - egyik héjat a másik után hántva le. Mindegyik héj az életben betöltött egyik szerepét jelképezi. Magot azonban nem talál. A hagymának nincsen magja. „Ily kimondhatatlanul nincstelenül térhet vissza egy lélek a ködös szürkeségen át a semmibe. Te isteni Föld, ne tekints rám haraggal, hogy oly haszontalanul vándoroltam pázsitodon. Magasztos Nap, ki sugaraid fényét egy üres házra pazaroltad. Mert semmi nem volt abban. Tulajdonosa - úgy mondják - nem lakott benne soha!” - mondja Ibsen.

Ibsen azon tehetséges, de végső soron kudarcot vallott ember alakját tárja a nézők elé, aki életerejét értelmetlenül elherdálva, minden életlehetőségét eljátszotta. A publikum számára azonban hatalmas ösztönző erővel bírhat, hogy a régi, önző természet nincstelenségében, és ezen a semmin keresztül, legalább megsejtheti egy másik, magasabb szintű valóság mindenütt jelenlévő lényegét. Talán megtanulja, hogy a valódi én földi szinten történő megvalósításának kísérlete a semmibe vezet. Az isteni én kizárólag akkor bontakozhat ki, ha a földi én megfogyatkozik.



„Ha mi, halottak feltámadunk!”



Ezt a darabot - az utolsót (1899) - Ibsen hat évvel a halála előtt írta. Egy szobrász életét tárja elénk, aki kívülről szemlélve mindent elért, és mégis boldogtalan. Ibsenhez hasonlóan sok-sok év elteltével újra visszatér hazájába, Norvégiába. Egyik szobrának címe: „Bánat egy méltatlan élet fölött!” Visszatérésekor fiatalkori szerelmével találkozik, aki a valóság tükörképét tárja elé. Mit lát ebben a tükörben? Zabolátlan ambíciói számára mindent feláldozva tönkretette saját és mások életét. Megtagadta korábbi eszméit, és elhagyta ifjúkori szerelmét.

Mire akar Ibsen rámutatni ebben a művében? Az önzés nehezen ismerhető fel. Ha azonban mi „halottak” belsőleg feltámadunk, megpillantjuk az elmulasztott dolgokat. Felismerjük, hogy egészen eddig a pillanatig mintegy élő-halottak voltunk. Ez a felismerés aztán egy új élethez vezethet bennünket. Az önzés útjai mindig hidegségbe és tökéletes elszigeteltségbe torkollnak. Az igazság, a teremtésben rejlő isteninek a keresése ezzel szemben egy új lelken alapuló, minden emberhez fűződő szeretet-kapcsolathoz vezet.



Források:

H. Ibsen összes művei, Berlin 1909, Elias J.& Koht H. Kiadó.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,