Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2007-es évfolyam

2007/2/ A nemlét vizei

Pentagram > 2007-es évfolyam



Szavakba lehet-e foglalni és át lehet-e élni a Szellem egy megnyilvánulását? Hogyan beszél hozzánk a Szellem? Az emberek minden korban és minden kultúrkörben megpróbáltak közeledni a Szellemhez, megkíséreltek a mélyére hatolni, és tudatosan megnyitni magukat a fényének.



Egy ősi hindu írásban, a Madzsia-Puranában, az alábbiakat olvashatjuk: „Ha azonban csak az ismerhető meg, amit az Isten előzőleg megnyilvánított, ki akarja majd őt magát megismerni?”1

A Szellem megismerhetetlen, ezért tudatunk számára lehetetlen intellektuálisan vagy fogalmilag felfogni. Az ősi hindu mesterek ezért a mítosz és a legenda formáját választották arra, hogy a hívők számára egyfajta elképzelést közvetítsenek a Szellemről. Ezek a legendák még ma is jóval túlterjednek fogalmi megismerőképességünk határain. A bennük rejlő üzenet pedig elsősorban nem az értelmünkhöz szól, hanem szívünk megérzéseihez. Ez az intuíció jelenleg egyre fontosabbá válik, mivel a sejt-tudat a szíven keresztül nyilvánul meg. Ezért nyilvánvaló, hogy az eredeti vágyakozás egy „emlékezés”, amely a sejt-tudaton keresztül hívásként csendül fel a szívben. A hindu bölcseleti könyvekben, az úgynevezett „Puranákban” sok ilyen legenda található, melyek egyéb mítoszok mellett a világ eredetéről és végéről is tudósítanak, és tartalmazzák a vallásos gyakorlatok előírásait is. A Puranákat napjainkban a Védákkal egy szintre helyezik, és az UNESCO megbízásából korunkban fordították le először szanszkrit nyelvből angolra. A Puranákat már az i. e. IV. századból származó írások is említik.2

A Madzsia-Purana egyik gyönyörű mítosza a bölcs Markandejáról szól, aki megtapasztalja a legmagasságosabb Szellem megnyilvánulását. Az alábbiakban ezt a mítoszt lerövidített formában tesszük közzé, amelyhez másodlagos forrásként neves indológusok3 munkáiból merítettünk, mivel eddig csupán a Madzsia-Purana töredékeit fordították le szanszkrit nyelvből.



A Markandeja-mítosz



Egy világkorszak - vagyis Brahma egy napjának - végén, „amikor a társadalom abba az állapotba kerül, melyben a vagyon biztosítja a rangot, az erény kizárólagos forrása a tulajdon, melyben a szenvedély képezi az egyetlen kapcsolatot férfi és nő között, a csalás pedig az életben elért siker alapját, amikor a testi szerelem jelenti az örömhöz vezető egyedüli utat, és a külső zűrzavar a belső hittel vegyül össze, […] akkor elérkeztünk a Kali-Jugához, a világ jelenlegi állapotához.”

„Az öreg emberek olyanok akarnak lenni, mint a fiatalok, az ifjúságból hiányzik a nyíltság, tanárok, kereskedők, szolgák túltesznek egymáson a gonoszságban, kialszik a magasba törő akarat lángja, és a legnagyobb önzés uralkodik.”4

Amikor az emberiség ekkora nyomorúságba süllyed, minden megmentési lehetőség megszűnik, és a mindenség megérett a felbomlásra. Ekkor Visnu, a legmagasságosabb isten, beszívja a kozmoszt az isteni szubsztanciába. A terméketlen káoszt elnyeli, és újra magába fogadja az embereket, a bolygókat, az állatokat és a naprendszereket, a növényeket és a galaxisokat, valamint az isteneket és a világegyetemeket. Minden lélekkel rendelkező lény feloldódik, az istentől a kövekig, és minden visszatér a legmagasságosabb lényhez. Forróság és nedvesség váltakozik, és ami korábban táplálékul szolgált, most a pusztuláshoz vezet.

- Visnu vaksággal sújtja a Napot és minden lényt. A föld kiszárad, az isteni és a földi víz eltűnik.

- Visnu szél lesz - és az éltető levegőt minden teremtmény elől elragadja.

- Visnu tűzzé válik - és fellobban a mérhetetlen világtűz.

- Visnu felhővé válik - és egy felhőszakadás, amely tiszta és édes, mint a tej, eloltja a tüzet.

A világok pedig feloldódnak a Nirvánában. A Földet visszaveszik az eredet tengerébe, és az elemek beleolvadnak az el nem különültbe, az áramlóba. A Hold és a csillagok feloldódnak, és már csak egy végtelen ős-óceán létezik.

Visnu alszik - Hatalmas alakja egyedül és magányosan fekszik az ős-óceán vizén, félig elmerülten, félig a hullámok hátán, szunnyadva, tudattalanul.

Visnu álmodik - A mindenséget úgy álmodja meg, ahogyan annak lennie kellene. A kozmosz meg nem született gyermekként nyugszik az istenségben, a világ pedig harmonikus pályán mozog, ahogyan annak lennie kell. Visnu álmában egy szent ember vándorol az eszményi Földön: egy zarándok, aki tökéletes boldogsággal szemléli az eszményi isteni világot. A szent zarándok, akit Markandejának hívnak több ezer éves, hatalmas, erőteljes és bölcs. Minden szent helyet, forrást és várost meglátogat. Figyelemmel kíséri az istennek tetsző emberek törekvéseit. Az istenség belsejében Markandeja egy ezzel a megálmodott világgal.

Ekkor azonban valami csodálatos dolog történik: A kozmikus éjszaka mérhetetlen csendjében az isten nyitott szájjal alszik. Az öreg pedig vándorlása közben kicsúszik az álmodó isten száján, és fejjel lefelé a tengerbe zuhan.

Az első pillanatban Markandeja nem veszi észre az álmodó istent. Az éjszakai tengerben lubickolva így mereng magában: „Álmodom? A képzeletem játszik velem? Megőrültem volna? Hol van a Nap, a Hold és a csillagok? Kialudtak talán? Ezt nem érdemelte meg e világ. Nem fúj a szél - a föld, hol a föld? Hol vagyok?”

Az ős-óceán vizében Markandeja egyre kétségbeesettebben küzd az életéért. Pillantása ekkor végre megakad az alvó istenség hatalmas testén, amely egy vízből kiemelkedő hegyvonulathoz hasonlít. „Igen, most már jobban látok, ez a hegy belülről izzik, mily csodálatos fény!” A szent ember közelebb úszik, hogy jobban láthasson - ekkor hirtelen egy hatalmas kéz ragadja meg, a szájához veszi, és lenyeli őt.

A szent ember most közvetlenül újra az isten álmának megszokott tájain találja magát, és zavartan megáll. „Mi volt ez? Álmodtam? Látomásom volt?” Miután Markandejának nincs más választása, tovább vándorol, figyeli a jógikat és aszkétákat szent gyakorlataik végzése közben, örül a brahmanok bölcsességét látva, és álmélkodik a királyok uralkodói művészetén, közben pedig egyre tovább és tovább halad az isteni álomvilágban. További száz éven keresztül vándorol a világban, melyet a legmagasságosabb isten olyannak álmodott, amilyennek lennie kellene.

Egy napon azonban ismét kicsúszik az isten száján keresztül, és a szurokfekete tengerbe zuhan. E félelmetes, néma messzeségben úszva hirtelen egy szigetet pillant meg. A szigeten, egy fügefa tövében egy gyermek alszik. De micsoda gyermek! Alakját belülről fakadó ragyogás övezi. A csodálkozástól Markandeja még az úszásról is megfeledkezik, és majdnem elmerül a fekete áradatban. Amikor újra összeszedi magát, és a sziget felé pillant, azt látja, hogy a ragyogó gyermek az őt körülvevő ijesztő végtelenség ellenére, egészen szabadon és gondtalanul játszadozik, és földöntúli ragyogás árad belőle.

Az öreg félénken tapossa a vizet, nehogy elmerüljön, és csak álmélkodik: „Ehhez hasonlót már láttam…, de hol…, valamikor nagyon régen?” Markandejában csak ekkor tudatosul az óceán mérhetetlen mélysége. Majdnem pánik lesz úrrá rajta, de ugyanabban a pillanatban egy hangot hall, amely szelíd mennydörgésként morajlik. „Üdvözöllek Markandeja!” A gyermek szól hozzá. „Üdvözöllek Markandeja! Ne félj, gyermekem, jöjj közelebb!”

Még senki nem szólította így. Közvetlenül a keresztnevén nevezve őt - micsoda tiszteletlenség! Markandeja ismét elfeledkezik az úszásról. Fuldoklása közben még így méltatlankodik: „Ki beszél ily tiszteletlenül velem? Ki gondolja, hogy csak így szólíthat? Engem, aki ezer esztendőnél is idősebb vagyok! Nem szoktam ilyen bánásmódhoz. Még a legmagasságosabb istenek is tisztelnek, és 'Hosszú életűnek' neveznek. Ki kockáztatja az életét azzal, hogy így szólít meg, magára idézve a halált?”

Az isteni gyermek azonban egészen nyugodt marad. „Gyermekem, az apád vagyok, a nagyapád és a dédapád, az őskezdeti lény, amely mindennek életet ad. Jöjj ide hozzám. Jól ismertem atyádat. A réges-régen elfeledett időkben egy kimeríthetetlen életerejű gyermeket ajándékoztam neki. Atyád ismerte a lét titokzatos magját, és te ebből a magból származol. Ezért adatott meg neked, hogy megpillanthass engem az őskezdetek óceánján nyugodni, és gyermekként e fa alatt játszadozni.”

Markandeja szemei ekkor megnyíltak, mint a felfeslő bimbó. Úgy látszott, mintha a vízben úszva meg akart volna hajolni. „Mindenség ura, milyen névvel szólítanak téged?” - kérdezte.

„Én vagyok a kezdet, az első lény, a mindenség forrása. A szent tűz, az év körforgása, a világ-mágus, a megtévesztés csodálatos cseleit kifejlesztő varázsló. Az én művem a mindenség kibontakozása. És én vagyok a vég, a pusztító körforgás, aki mindent újra magába szív, amely valaha is kibontakozott. Az én nevem: A Mindenség Halála.”

A gyermek folytatta: „Én vagyok a szent rend, a mennybolt fénye, a szél és a föld, az összes világtáj irányába kiterjeszkedő tér. Az őskezdet lénye vagyok, és a végső menedék. Belőlem keletkezik, ami már volt, van és majd csak lesz. Bármit érzékelsz a mindenségben, én lakozom abban. Túlmutatok az emberi élet céljain, melyek az érzékek kielégítésére, a jólétre, és a szent kötelességek teljesítésére irányulnak. E hármat azonban a földi lét méltányos céljainak mutatom. Haladj boldogan tovább a testemben lévő mindenségen keresztül. Ott lakoznak az istenek és a szent látók.” Az „őskezdet lénye” ekkor gyors mozdulattal szájához ragadta a szentet, és újra elnyelte őt.

Markandeja szívét ezúttal akkora boldogság töltötte el, hogy vándorlását abbahagyva egy rejtett helyet keresett magának. Ottmaradt a csendben, és hallgatta a halhatatlan vadlúd dalát, amely elvegyült a ki- és beáradó isteni lélegzet először alig hallható, rejtett, és mégis mindent átható dallamával. Az isten lélegzetéből Markandeja a következőket hallotta ki: „Számtalan alakot veszek fel… És … ha a Nap és a csillagok eltűnnek majd, lebegek, és lassú mozdulatokkal úszom a víz határtalan kiterjedésében… Én vagyok az Úr… Én hívom elő magamból a mindenséget, és az azt feloldó idő körforgásában élek.”5



Visnu



Az indiai hagyományok értelmében Visnu a világegyetem megtartója. „Ő az az isten, aki a világokat, és valamennyi élőlényt az emanáció (kisugárzás) útján életre hívja, és ezt a létet egy bizonyos ideig - a világegyetem feloszlásáig - fenntartja.”7

Ez az isten egészen különleges módon nyilvánul meg Markandeja számára. A szent ember először az isten álmában bolyong. A szellemben van ugyan, de még csupán egy álomhoz hasonló öntudatlan állapotban. Tökéletesen beleolvad az isten álmába, ismeri őt, és útjain teljes bizalommal halad. Ebben az állapotban azonban nem maradhat meg. Egy istenség teremtő szerve a száj: Az isten szól, és „létezik”. A legendában Markandeja Visnu szájából a hatalmas vízbe, az ősanyag tengerébe zuhan.



A tudatosság felé vezető út



Markandeja, a szűzi, de még nem tudatos ember, így olyan teremtménnyé válik, akinek meg kell testesülnie az anyagban, hogy tudatra ébredhessen benne. A meg nem nyilvánult szellemben lévő eredeti létből (Visnu álmából) mintegy a szellemtől való távolság óceánjába, a szellemi „nem-lét” helyére köpik ki. Ez az első tapasztalat azonban még az ő szunnyadó tudatára talál. A szent embert zavar és félelem keríti hatalmába, és kétségbeesetten küzd a fekete vízben. Érzi, hogy elszakadt az istenségtől, és a kozmikus tengert fenyegetőnek találja. Közeledik ugyan az istenhez, de csak hatalmas, lenyűgöző hegynek érzékeli. Anélkül, hogy valódi felismeréshez jutna, Visnu ismét elnyeli, és ő újra az isten álomképévé válik. Az ősanyag óceánjában megszerzett tapasztalat hatására azonban elvetették benne a későbbi öntudat magját, s ezáltal létrejött az ősemlékezet lehetősége.



A ragyogó gyermek



További eonok korszakai után Markandeja újra kiesik az isten szájából. Ezúttal nem küzd többé, mert már tud úszni. A ragyogó isteni gyermek látványa felébreszti benne a Szellem fényének emlékét. Markandeja csak e második isteni kapcsolat után érti meg a helyzetet. Ebben a pillanatban tudatosul benne az ős-óceán mélysége. Tudatában lesz saját lényének! Amikor a ragyogó gyermek megszólítja őt, dühös lesz, mert magát már nagyon tapasztaltnak véli, s most egy gyermek mégis úgy beszél hozzá, mint egy gyermekhez! Ennek ellenére figyel rá - és hirtelen megnyílnak belső szemei. Markandeja eljut a felismeréshez. Az isteni gyermek alakjában megnyilvánuló szellem (Visnu) közvetlenül beszél hozzá. Markandeja csak most érett meg az „igére”, a szellemi megnyilatkozásra. És ekkor elnémul.

„Az egész világ, amely nem rezdül soha, most bennem mozog. Egy világmenet végén ősanyagomban feloldódik a teremtmény, majd a természet nyugovóra tér.”7



Egységben a szellemmel



Markandeja ismét elmerül az isteni világban. Az isten álmában, a világban, ahogyan annak lennie kell, a bölcs egy rejtett helyre vonul, s ott marad elcsendesedve. Csak itt, végül ezen a helyen nyilvánul meg számára a vadlúd hívása, minden létező lélegzete. Ettől a pillanattól kezdve Markandeja megérett arra, hogy ezt a hívást folyamatosan meghallja. A vadlúd vagy hattyú sok nép számára a minden világban lakozó Szellem ismert szimbóluma. Markandeja hallja ezt a hívást, érzi a lét lélegzetét, és tudatában van saját, és a Szellem lényének. Valóban Visnuba merül.

„Azok merülnek el benne, akik a felismerés által lerázzák magukról bűneiket; s miután egybeolvadtak vele, nem keletkeznek (nem születnek) már újra.”8



Irodalom

1 A. Hohenberger: Az indiai árvízlegenda és a Madzsia-Purana, Lipcse 1930, 116. old.

2 lásd fent

3 H. Zimmer: Indiai mítoszok és szimbólumok 5. Kiadás, München 1993.

4 lásd fent „Visnu Purana” 20. old. továbbá 43. old.

5 lásd fent

6 E. Schleberger: „Az indiai istenek világa”, München 1986.

7 Springmann, 67. old.

8 lásd 1

9 „Madzsia -Purana”, Hohenbergertől idézve, 117. old.




„Miután átvonul az isteni lét hét körén, belép a kitágult és határtalan égboltozatba, a végtelenbe, és benne úszik. Ez az úszás már majdhogynem lebegés csupán, semmi több. Még ellenáramlatot sem okoz. Ekkor eléri a nyugvó középpontot, melyet szintén körülzár valami, ami az utolsó körgyűrűnek tűnik. Ezen nem lehet áthatolni. Ez jelenti az emberi lehetőségek legvégső határához való közeledést… Ahol a valódi állapottal harmóniában olvad össze.”

A Rám Csandra után szabadon6



„A magasztos nem ismer sem hideget, sem meleget, sem örömöt, sem fájdalmat, sem dicsőséget, sem dicstelenséget. Túljutott az éhség, a szomjúság, a gond, az önámítás, az erők hanyatlása és a halál hat hullámán azáltal, hogy a kritikát, büszkeséget, féltékenységet, gonoszságot, kapzsiságot, önámítást, önkívületet, irigységet és önzést maga mögött hagyta. Testét élettelennek tekinti, mert a test szétesése a kétség és értetlenség oka. Aki eljut egy ilyen belátáshoz, ebbe az állapotba lép.” […] „A békét szerető egyszerű és változatlan tudat vagyok, a Szellem. […] Önmaga és a magasabb rendű lét (a Szellem) egységének ismerete által megszűnik a közöttük lévő különbség. Ez a Gnózis pirkadata.

A Paramahamsa Upanisad után szabadon.9




Markandeja egy Rishi volt, az ős, öreg bölcsek egyike, akiről azt tartják, hogy egyedül ő élte túl az egész világegyetem nem-létbe merülését „Brahma előző napja” végén. Mondják, hogy Markandeja nemcsak tanulmányozta a Védákat, hanem szigorúan tartotta is magát azok előírásaihoz. Jó ember volt, és élete végéig nőtlenségben élt. A Rishi megszámlálhatatlan évmilliókon keresztül szolgálta a legmagasságosabb istenséget, és ily módon legyőzte a mások számára elkerülhetetlenül bekövetkező halált. Tőle származik a mondás: „Az ember saját végzetének oka. Tapasztaljuk, hogy a korábbi életek cselekedetei a mai létben hozzák meg gyümölcseiket. A lélek felhalmozott karmával terhelve születik újra. Erény és tiszta cselekedetek árán azonban elérhető a mennyei állapot. A jó és a rossz tettek következtében emberek maradunk. […] Ezért erényes dolgokat kell cselekednünk, és minden igaztalanságtól el kell fordulnunk.”

A Markandeja Puranában, mely a Mahábhárata részét képezi, és szerzőjének Markandeja Rishit tartják, arról olvashatunk, hogy hogyan semmisítette meg Dzsandi istennő (erő és hatalom) a két démont, Sumbát (büszkeség) és Nisumbát (szégyen). Dzsandi átjárja a kozmoszt. Ő táplálja és óvja Dharmát, a kozmikus rendet. „Erejével és hatalmával” elpusztítja a tagadás és mértéktelenség negatív oldalait, újra visszaállítva az egyensúlyt, amely elengedhetetlen a tökéletességre való törekvéshez. Teremt, megtart és megsemmisít, ha eljön az ideje. Ha a kozmikus viszonyok veszélyeztetetté válnak, különféle alakot vesz fel, hogy megóvja a világot.

Idézet Georg Feuerstein: Jógatanok című művéből, East West Publ. 2000.




A Véda szó szerint „isteni felismerést” jelent. A hindu irodalomban négy Védát ismerünk: a Rigvédát, az Ajurvédát, a Szamavédát és az Atharvédát. Létezik egy külső és egy belső rész. A külsőt karma-kandának, a „munka részének” nevezik. A belső neve inana-kanda vagy a „bölcsesség része”.

A Védák nem egyetlen szerzőtől származnak. Majdnem minden himnusznak, sőt néha a himnuszok egyes részeinek is más-más az írója. Megesik, hogy egyszerre több szerzőt is nyilvántartanak. Feltételezések szerint azonban a mai formájának eredete Vedaviasától származik, aki valószínűleg egy Rishi fia volt. Ő gyűjtötte össze, és rendszerezte a szövegeket. A Védák eredete a távoli őskorba, a nyugati kultúra kialakulása előtti évezredekbe nyúlik vissza. A hindu panditok (vagyis bölcsek) úgy vélik, hogy a Védák évezredeken keresztül szájhagyomány útján terjedtek, míg végül Vedaviasa a Himalája mögött elterülő szent Manasaraovara-tó partjánál (a terület ma Tibethez tartozik) az egészet egyetlen művé fűzte össze.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,