Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2007-es évfolyam

2007/2/ A nagy dob titka

Pentagram > 2007-es évfolyam



Akit érdekel a zene, és tanulmányozza a koncertprogramokat, talán észrevehette, hogy az utóbbi időben mind gyakrabban lépnek fel japán Taiko-dobzenekarok Nyugat-Európában. A Taiko-dobolás művészete Japánban évszázados hagyományokra tekint vissza, azonban semmi köze sincs a tánczenéhez, hanem önálló művészeti forma. A régi időkben az ősöket Taiko dobokkal hívták fel, a települések határait pedig a középső téren elhelyezett, nagy dobbal jelölték ki. Ameddig a nagy dob elhallatszott, addig ért a falu határa.



Számunkra mindez igen távoli és nagyon régi. Ezért tűnődünk el azon, hogy akkor miért éppen ez a művészet az, amely akkora visszhangra talál Nyugat-Európában. Mi nyűgözi le ebben annyira a hallgatót?



Hatalmas átmérőjű dob



A Taiko dobok testét japán erdei fenyő fajtákból készítik, és marhabőrt feszítenek rájuk. Többféle méretük és típusuk van. Minden dobnak megvan a saját neve. A legnagyobbak akár 3,7 méter átmérőjűek is lehetnek, és 1,2 tonnát is nyomhatnak. Úgy állítják őket az állványra, hogy a dob hártyája előre mutasson, mint egy napkorong. A dobos bizonyos tartást vesz fel, amely leginkább egy fára emlékeztet. A lábak távol egymástól, behajlítva úgy festenek, mint egy fa gyökerei, melyek stabilan a Földben állnak. A felsőtestet és a fejet egyenesen és mozdulatlanul tartják, miközben a kezeket vállból úgy mozgatják, ahogyan egy vihar tépi egy hatalmas fa ágait. Szinte az a benyomásunk, mintha a dobos hallhatóvá tenné egy láthatatlan vihar hangjait, egy erőt, amely ritmusát éppen rajta keresztül adja át a dobnak - az anyagnak.

A dobos, mielőtt elkezd játszani, meditatív csendben és összpontosítva a nagydob elé térdel. Majd hirtelen felemelkedik, és egyszerű faütőkkel dobolni kezd. Teljes erejével üt, minden gátlás nélkül - vagyis nem tartózkodóan - mégis teljesen kontrolláltan és összpontosítva.

Az alapritmust a nagydobon játszó művész adja meg. Ő a dobcsoport „mestere”, aki minden darabot egyetlen, hatalmas ütéssel nyit meg. A nagydob mély, hihetetlenül erőteljes hangokat hoz elő, melyek a csontokig hatolnak. A többi dobos különböző, gyorsabb ritmusokkal egészíti ki ezt, s így épülnek fel a művészi és nagyon különböző hangzásminták, melyekhez néha egy bambuszfurulya hangja is társul.

A dobcsoport tagjai, kb. 6-12 művész, 100 %-os összhangban vannak, és mintha csak egyetlen ütővel vernék a hangszereket. A dobdarabok tartalma gyakran a természetre vonatkozik. Például a csillagos ég szépségét, és annak mozgásait írják le. Egy ilyen koncert, mindent egybevetve, az erre fogékony hallgató számára minden szempontból rendkívüli akusztikus és vizuális élményt is nyújt, amely valamiképpen legbelül megérinti, és még sokáig hat rá. Miért van ez? Mi a nagydob titka?



A fényistennő megváltása



A japán hagyományban egy legenda kapcsolódik a nagydobhoz, amely a napistennő, Aratura történetéről szól, aki a Földnek világosságot és meleget adományozott, és így minden életet lehetővé tett. Volt azonban egy fivére, aki sötét és gonosz volt, és idővel egyre gonoszabbá és borzalmasabbá vált. Ez annyira elkeserítette a napistennőt, hogy visszavonult a földfelszínről, és bánatában a föld mélyén egy sötét barlangba rejtőzött. Az emberek erre szomorúak, betegek és gyengék lettek, mivel nem volt már a világosság és meleg, az istennő testvérét pedig megbánás fogta el. Hogy visszahívják a napistennőt, barlangja bejárata elé odaállítottak egy nagydobot, amit addig vertek, míg az emberek örömtől telve nevetni, és annak ritmusában táncolni nem kezdtek, és az istennő ki nem jött a barlangból. Így újra világosság lett a Földön, az emberek pedig kigyógyultak bajaikból és gyengeségükből.



Istenek és emberek



De nem csak a japán világban találkozunk a dobbal, mint hatalmas jelképpel. Ellenkezőleg, mindenütt jelen van a szent iratok hagyományaiban, és minden kontinens legendáiban. Azok az erős képek, melyekkel a dob mindenkor kapcsolatban állt, kozmikus és mikrokozmikus dimenziókkal is rendelkeznek - ezért ugyanúgy vonatkoznak az istenek világára, mint az emberek belső világára. Igen, valami titokzatos módon a dob mintha összekötné e két világot.



Villám és mennydörgés



A nagydob hangja olyan, mint vihar közben a mennydörgés. A villám becsapását mennydörgés követi. Ez az anyag hangja a földi légkörben, amely a hatalmas érintésre az elektromos tűz kisülésével felel.

Az anyagba inkarnált embernek is van légköre - egy mikrokozmosza -, amely auraként veszi körül. Számára a nagydob hangja az anyagban elveszett istengyermek hangja, aki a szellem elektromos tüzének érintésére reagál. Ha a dob tisztán hangolt, akkor a mélyből, melyhez hatalmas testével kapcsolódik, minden erejével a fent világossága után kiált. A nagydobnál álló dobos - az ember - mindenét odaadja, hogy létrehozza ezt a hangot. Egy ilyen hívást nem lehet nem hallani, és mindig érkezik rá válasz.



Az apokalipszis hét villámcsapása



János apokalipszisében az utolsó - a hetedik - trombitaszó fázisát hét mennydörgés jelenti be. A villámcsapások kozmológiai jelenségek voltak, amiket az akkori emberek, mint isteni jeleket értelmeztek. Catharose de Petri „Az élő Ige” című könyvében rámutat, hogy ez a hét villámcsapás a hét sugár tudományára vonatkozik.

Ezek a villámcsapások az ember Hétszellem általi megérintésére utalnak, amely a további alakulás előhírnöke. A szellem hét sugara a mikrokozmosz légkörében felhívja ezt a hét mennydörgést. A mikrokozmosz egének nagy dobjára mért hét ütés jelenti be az utolsó trombitaszó végső fázisát, melyek a mikrokozmoszban lezajló tudati folyamat jelképei.



A figyelmeztető isteni dob



Egy XII. századi buddhista tankönyv beszámol az „Istenek dobjáról”, Buddha megvilágosult tevékenységének képéről. Ez a rész értelemszerűen a következőképpen szól: A tökéletes győzelem palotájában felhangzik az isteni dob, a Dharma-dob, melynek neve: „Emlékezés a nemes tan erejére”. Figyelmezteti a gondtalan isteneket, és hangjaival a négy pecsétre emlékezteti őket, Buddha tanításainak ismertetőjeleire:

„Minden viszonylagos mulandó.

Minden jelenség mentes egy éntől.

Minden szenvedés, ami a dualitás szeplőjétől terhes.

A szenvedéstől megszabadulni: béke.”



Shiva dobja



Az indiai hagyományban a dob Shiva, a legfőbb isten egyik tulajdonsága. Shiva az az Isten, aki a jobbjában tartott dobbal a tüzet összeköti a Földdel - vagyis a szellemet az anyaggal. A dobolásával teremti és pusztítja el a világot. Amíg dobol, addig teremt, amint felhagy vele, kezdetét veszi az elmúlás.

A teremtés és rombolás hatalma a hétszellem első sugara tevékenységének felel meg. A dob hangja az első sugárnak egy tulajdonsága. A dob ugyanakkor az a hangszer is, amely szerkezetet biztosít az ősanyagnak, amely formálja az atomokat, és helyreállítja a világegyetem rendjét. Ez a Hétszellem hetedik sugara hatásának felel meg, amely az energia egysége, és így életenergiát adományoz. Nem véletlenül alkalmazzák a dobot az ázsiai térség vallásos szertartásainál, mint rituális, mágikus hangszert.

Ha a nagydob teremtő nézetben hat, akkor nemcsak szerkezetet, rendet és élő ritmust nyilvánít meg, hanem nagy öröm kifejezőeszköze is. A bibliai írásokban a dobokat Isten dicséretére használják!



A harci dob



A dob romboló nézete a nagy harci dob, vagy a rettenetes, lehúzó dobhangok, ahogyan például „A gyűrűk ura” című könyvben leírják. Amikor a történetben a társak, vándorlásuk legmélyebb pontján Mória barlangrendszerén - az anyagiság mélypontján, a sűrű anyag legyőzésének jelképén - haladnak át, a legmélyebb mélységekből hangzó, tompa dobszóval kergetik őket félelembe és ijedtségbe.1 Az ilyen dobok egy messze letűnt fejlődési korban Lemúria hangszerei voltak, amelyekkel az akkori emberiséget belekényszerítették és hozzákötözték az anyaghoz.



A saját belső dob



Ezen kívül az emberi fülben is van egy dob, amely a körülöttünk lévő világ rezgéseit átviszi a lelkünkbe. A külső fül dobhártyáján át a rezgések a középfülbe jutnak, ahol a kalapács és üllő szervei belső dobként működnek, és a csigán keresztül az akusztikus ingereket idegimpulzusokká alakítják át. Hallásunk a fül dobja segítségével „teremti” tudatunk számára a világot, éspedig szó szerint, hiszen milyen szelektív módon jutnak is el egyes hangok vagy csengések a tudatunkig, mások pedig egyáltalán nem. Teljesen a hangulatunk váltakozására hangolva, vagyis arra, amivel foglalatoskodunk, a fülnek egészen különleges, nagyon is közvetlen kapcsolata van a lélekkel.

Ha azonban tudatunk belép a csendbe, akkor a lélek füle más irányba nyílik meg. Belső rezgés fejlődik ki, egy új hang. Meghalljuk „A csend hangját”. A szájhagyományban ezt néha úgy említik, mint egyfajta villámot. Így például J. S. Bach egyik koráljában azt éneklik:

„Ó örökkévalóság, te villám-ige, ó kard, mely átfúrja a lelket, ó kezdet és vég!”

Az isteni figyelmeztetés nagy dobja mindig felhangzik, akkor is, ha nem halljuk. Hangja tovább terjed minden idők végezetéig. Folyvást figyelmeztet minket, amíg a bennünk megszólaló hatalmas, hordozó hangot meg nem halljuk, és sugarai olyan teremtő lényekké nem transzfigurálnak minket, akik ismét részesülnek az eredeti mindenségtudatban.



1 J.R.R. Tolkien „A gyűrűk ura”, I. kötet, 5. rész.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,