Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2008-as évfolyam

2008/2/ Eljött az ideje egy belső klímaváltozásnak

Pentagram > 2008-as évfolyam

Át kell alakítanunk a világképünket



Annick de Witt cikke,

amely 2007. Július 19-én jelent meg az NRC-Handelsbad című újságban



Az üvegházhatás hátterében egy olyan racionális világkép rejlik, amely kevés teret hagy a lét értelmének kereséséhez és a személyiség kiteljesedéséhez. Ezért az enyhe tél és a túl korán beköszöntő nyár által kiváltott aggodalom kiváló lehetőséget biztosít arra, hogy megdöntsük ezt a világképet. Ez nem a „a ráció elutasítására” szóló felhívás, hanem a „ráció megkerülését” jelenti.

Habár a környezetvédelmi mozgalmak már évtizedekkel ezelőtt felhívták a figyelmet a klímaváltozás veszélyeire, a tömeg számára ez a probléma csak most vált tudatossá. Az éghajlat témája hirtelen a figyelem központjába került. A „trendek őrei” közül senki sem látta előre, hogy a gondolkodási irány megváltozása ilyen gyorsan végbemehet. Erre azonban mégis van némi magyarázat. Gondoljunk csak Al Gore „An Inconvenient Truth”(Egy kellemetlen igazság) című dokumentumfilmjének tökéletes időzítésére. E film „kellemetlen igazságát” a szinte teljesen elmaradó tél, és a jóval korábban beköszöntő nyár következtében saját bőrünkön és közvetlen környezetünkben tapasztalhatjuk meg. A helyzet jelenlegi kedvező, pozitív alakulását a környezetvédelmi kérdések iránti növekvő érdeklődés kíséri. Ezen kívül újra és újra szembesülünk jelenlegi energiaforrásaink megbízhatatlanságával és politikai bizonytalanságával.

A klímaváltozásról folytatott viták olyan irányváltást tettek lehetővé az energiahordozók területén, amely tökéletesen ellenkezik az előző évek tendenciájával. Megmutatkozik a kollektív tudat meghatározó szerepe: Ameddig egy kritikus tömeg a klímaváltozást nem tekinti égető problémának, a megoldás kidolgozásának semmiféle alapja sincs. Ezt a megoldást egyébként a legtöbben egy új technológia kidolgozásában látják. A technológiai optimizmussal szemben azonban számos kifogás emelhető. Egy új technológia nem hullik alá egyszerűen az égből. Kifejlesztéséhez és elindításához a kreativitáson kívül mindenekelőtt politikai érdekeltség és megfelelő társadalmi alap is szükséges. Ezen kívül ismételten megmutatkozik, hogy a technológiai újításokat más (demográfiai, gazdasági vagy kulturális) fejlemények is kísérik.

Az autók benzinfogyasztása mára csökkent ugyan, ugyanakkor azonban az utakon egyre több és nagyobb járművet látunk. Ha pedig a jövőben valóban takarékos autókat gyártanak majd, kérdéses, hogy a fogyasztók tömege azokat meg is fogja-e vásárolni. Ragaszkodik-e majd valaki egy kis autóhoz akkor is, ha az nem illik a társadalmi pozíciójához?

A klímaváltozásról szóló viták jelenleg majdnem kizárólag az új technológiákra és a tartósnak ígérkező energiaforrásokra korlátozódnak, és csak nagy ritkán merészelik az életmód megváltoztatásának témáját érinteni. Bármilyen nagy jelentőségű is legyen a technológiák szerepe, a klíma hatékony befolyása érdekében mindenekelőtt egy belső klímaváltozásra, a kollektív tudat transzformációjára van szükség. Ha azt akarjuk, hogy a klímaváltozást jelenleg kísérő izgalom ne csupán felhajtás maradjon, amely oly gyorsan elcsitul, mint amilyen gyorsan keletkezett, akkor még mélyebben kell saját magunkba pillantanunk. Meg kell értenünk, hogy ez a krízis mit akar mondani nekünk önmagunkról, a világhoz való viszonyunkról és életmódunkról.



A RACIONÁLIS-TUDOMÁNYOS VILÁGKÉP



A jelenlegi - és egyre gyakrabban kifogásolt - racionális-tudományos világképben kizárólag olyasmi jöhet számításba, ami tapasztalati úton megállapítható és az érzékszervekkel felfogható. A belső jelenségeket külső megfelelőjükre egyszerűsítik. A tudatot az agy melléktermékének tekintik, a szeretet érzését pedig kémiai folyamatoknak tulajdonítják.

Ez a materialista szemlélet lehetővé teszi ugyan, hogy mélyebben pillantsunk be a világ anyagi oldalába, ugyanakkor azonban hajlamos azt leértékelni egy tárgy, egy fogyasztói birtok, vagy egy eszköz szerepére. Ebből a nézőpontból tekintve a természet nemcsak független minden értéktől, hanem értéktelen is. E világkép jellemzője, hogy alapvetően elválasztja az embert és a természetet, a szellemet és a testet, a szubjektumot és az objektumot (a megfigyelőt és a megfigyelés tárgyát). Egy olyan világban, ahol az anyag képezi az egyetlen valóságot, alapvetően minden mindentől el van választva. A fizikai határokat nem lehet átlépni. Az ember, mint racionális lény, homlokegyenest szemben áll az irracionális természettel - és nem csak az őt körülvevő természettel, hanem a benne rejlő természettel is.

Az, hogy ez a világkép a legszorosabb kapcsolatban van a klímaváltozás problematikájával, az teljesen nyilvánvaló. Egy olyan világképnek, amely minden bensőségességet tagad, egy szélsőségesen „kifelé irányuló” kultúrát kell létrehoznia. Egy ennyire materialista életelvből kiindulva a boldogság keresésének útjai aligha vezethetnek más helyekre, mint a fogyasztói szentélyek csarnokaiba. És éppen ez a makacs fogyasztói kultúra az, amit csak a legnagyobb nehézségek árán lehet a környezet iránti felelősséggel és környezetpolitikával összeegyeztetni.

Ez a világkép még „hitté” is alakulhat, mert - a hagyományos vallásokhoz hasonlóan - boldogságot, sőt egyfajta megváltást ígér. Ennek hátterében egy olyan ideológia húzódik meg, amely erősen az alapvető emberi igényekre, vágyakra és meggyőződésekre hivatkozik. Éppen ezért tekintik ezt a világképet a legnagyobb akadálynak egy tartós társadalmi forma kifejlődése szempontjából.

Nem könnyű megváltoztatni ezeket a meggyökeresedett, gyakran nem tudatos meggyőződéseket és gondolatképeket. Az emberiség történelmében nagyon ritkák a nagy metafizikai változások, tehát a társadalom gazdasági életét, politikáját, erkölcseit és szokásait meghatározó világkép átalakulásai. Az ilyen változások több évszázadot igényelnek, és rendkívül sok ellenállást váltanak ki. Példának okáért az arisztotelészi-keresztény világképből a racionális-tudományos világképbe való átmenet folyamán számos előfutárnak és úttörőnek az életével kellett fizetnie látnoki képességeiért. Gondoljunk csak olyan tudósokra, mint Galilei, Kopernikusz, Kepler vagy Bruno, akiket a világegyetemre vonatkozó felfogásuk miatt eretneknek tekintettek.

A világképeket általában semmi sem gátolja legszélsőségesebb következményeik megnyilvánulásában. Az egyetlen, ami irányukat megváltoztathatja, egy meggyőző, erős világkép, egy új modell, amely az idő kihívásaira megoldást kínálva bebizonyítja a régi modell túlhaladottságát. Egy világképet ezért törvényszerűen mindig korának drámája kísér. Bizonyos értelemben pedig ez az a folyamat, amely jelenleg végbemegy.



SZELLEMI NOMÁDOK



Posztmodern társadalmunkon több helyen is szakadozik a materialista világkép ruhája. Minden fronton változások ütik fel a fejüket. Vessünk egy pillantást egyszer az élet minősége és értelme, a fontosság és mélypont, a személyiség fejlesztése és a hitelesség keresésére. Számos ember „szellemi nomáddá” változott. Életünk folyamán különböző forrásokban frissítjük fel magunkat, a meditációs tanfolyamoktól kezdve a Máté-passióig. A nyugati modell ugyanis, minden pazarló anyagi jóléte és végtelen választási lehetőségei ellenére, képtelen volt választ adni az egyén létfontosságú kérdéseire, s azt a szociális összhangot sem tudta megteremteni, amelyre minden társadalomnak szüksége van. A holland kormány új rendeletében a következőket olvashatjuk: „A boldogulás még nem jelent jólétet, a társadalmi biztonság még nem szociális kapcsolat.” A válaszokat gyakran a személyiségművelésnek, az élet értelmének és a spiritualitásnak a szféráiban keresik. Itt hasznunkra válna, ha az amerikai filozófushoz, Ken Wilberhez hasonlóan, különbséget tennénk a szellemiség „pre-racionális” és „poszt-racionális” formái között.

A pre-racionális szellemiséget mágikus és misztikus gondolatképek, valamint romantikus idealizálások jellemzik. A poszt-racionális változat azon képességek fejlődésére utal, melyek fejlődés-pszichológiai szempontból nem a racionális gondolkodás körébe tartoznak, azonban mégis megtartják és továbbvezetik azt. A szellemiség e második formája logikus lépést jelent az emberiség fejlődésében. Ebben a formában az egyén arra törekszik, hogy emberi képességeinek egy újabb rétegét érhesse el, például valódi belső nyugalmat, a kreatív gondolkodás képességét, valódi beleérző képességet és emberséget, hitelességet és feddhetetlenséget.

Amennyiben az értelem elég belátással rendelkezik ahhoz, hogy felismerje saját határait, akkor ez a szellemiség a legcsekélyebb mértékben sem áll szemben a rációval, nem vitatkozik a józan ésszel, hanem éppen ellenkezőleg. Fejlődéséhez e szakterület intellektuális magyarázatai és nyelvi kifejezései nélkülözhetetlenek. Mert, Wittgenstein szavaival élve: „Beszédem korlátai világom korlátaira utalnak.” Különben is, ez a terület már így is eléggé sötét és bizonytalan, további ködösítésekre nincs szükség. Itt nem valami mellékáramlatról vagy perifériás jelenségről van szó. Példának okáért vessünk egy pillantást a hajdani kormánymegbízott, Herman Wijffels személyére. A politikus ragyogó példája annak, aki egy ilyen poszt-racionális szellemiséget képvisel, ugyanakkor pedig egy széleskörű mozgalom vezető egyénisége.

Egészében nézve, a kultúrában olyan fejlemények vannak kibontakozóban, melyek a valóság és az emberek egy másfajta szemléletét hirdetik. A tudományban egyre többször kifogásolják és lépik át pozitivista felfogásának határait. A filozófiában újra előtérbe kerülnek az ősi élettémák, és az életművészet az egeket ostromolja. A gazdasági életbe olyan praktikákat olvasztanak be, mint a meditáció és a személyiség fejlesztése, mert ezek a munkavállalók kreativitását, ezáltal pedig az üzemek termelékenységét növelik. Egy olyan gazdasági élet bontakozik ki, melynek legfontosabb „elemét” többé nem a föld vagy a tőke képezi, hanem maga az ember, annak munkája, kapcsolatrendszere, ismerete, kreativitása és gondolkodásának ereje.

Azonban a szellemiség, a spiritualitás is hordoz negatív terheket. Ezzel kapcsolatban sokan a rajongásra, az irracionalitásra és a regresszióra, a pre-racionális variációkra gondolnak. Mindez teljesen érthető. A társadalom ismeri az olyan emberekkel való rossz tapasztalatokat, akik azt állítják, hogy Isten nevében beszélnek, valójában azonban szégyentelenül visszaélnek vele. A szellemiségről alkotott elképzelés tehertételei a „guruk” és azok követői, olyan félrevezetett egyének, akik „belső gyermekük” emocionális szeszélyeit fontosabbnak tartották, mint egy másik ember személyiségének szféráit. Számos meggyőződéses ateista számára mindez egyenértékű azzal, amitől csak nemrégiben tudtuk oly sok fájdalom és fáradozás árán megszabadítani magunkat. A „szellemi nomádok” útkeresése azonban nyilvánvalóvá teszi számunkra, hogy a szellemiséggel kapcsolatos gondolataink időszerűek. Ez a fogalom, úgy tűnik, a legtöbb gyermekbetegséget sikeresen maga mögött hagyta, s formáját jelenleg a felnőttek világában keresi.

Egy ilyen poszt-racionális szellemiség kiindulópontját az képezi, hogy a szellemi vagy az „isteni” az életen keresztül, és mint maga az élet, fejeződik ki. Tehát nem pusztán a túlvilágra vagy egy saját teremtményein kívül trónoló teremtőre korlátozódik. Evolúció és teremtés nem zárják ki egymást, hanem ugyanazon érem két különböző oldalai. Az evolúció egy folyamatosan lezajló teremtési folyamat, a teremtés pedig az evolúció által jön létre. Minden lélekkel rendelkezik, és az ember és természet között fennálló különbség inkább fokozatos, mint abszolút jellegű. Az ember egy társ-alkotó, egy életművész. Ha képzett, fejlett és művelt, akkor magasabb rendű képességekkel és nagyobb lehetőségekkel rendelkezik, mint többnyire gondolnánk. Ez a potenciál nem csak a lehetőségek széles skáláját hordozza magában, hanem jókora felelősséggel is jár. Így az egész világ, a természet és az élet nagyobb jelentőségre tesz szert. Ez olyan életszemléletet jelent, amely általában a környezet iránti nagy felelősségérzettel párosul, ezért döntő jelentőségű a klímapolitikára, annak valamennyi nézetével egyetemben.

Boldog pillanataiban szinte mindenki bepillantást nyerhetett már ezekbe a dimenziókba, talán olyankor, amikor egy éppen meghódított hegycsúcsról letekintve, pillantása az alatta elterülő pompás tájra esett, vagy amikor a szeretet érzése elhatalmasodott benne a számára legdrágább lény iránt, esetleg akkor, amikor egész lénye átadásával belefeledkezett a zene vagy művészet élvezetébe. Ezekben a pillanatokban hirtelen könnyűnek érezzük magunkat, az öröm érzése tölt el bennünket, szívünket megnyitjuk a körülöttünk lévő emberek előtt, és gondolkodásunk megvilágosodik. Életünk értelmet nyer, és jelentőségre tesz szert. A bennünk rejlő legnemesebb életre kel. A mindennapi életben csak nagy ritkán elérhető minőségek hirtelen felszínre törnek. Mindez gyakran intenzív, érzékszervekkel is felfogható tapasztalatokkal jár: A saját testtel való kapcsolat élményével, amikor az ember úgy tapasztalja meg a másikat vagy a világot, mintha a határok feloldódtak, szétporladtak volna. Bármennyire figyelemreméltóak és talán különlegesek is az ilyen pillanatok, a legkülönösebb bennük az, hogy hirtelen összhangban érezzük magunkat saját lényünkkel. Mindent spontán módon és közvetlenebbül élünk át. Saját természetünkkel abszolút egységet alkotunk. Néhány embert egy ilyen élmény arra ösztönöz, hogy az életben valami új elfoglaltságnak szentelje magát, például szívvel-lélekkel egy általa fontosnak tartott dologba fogjon bele. Ebben az értelemben az ehhez hasonló csúcspontok vagy fenséges tapasztalatok erősen hozzájárulnak a személyes értékek fejlődéséhez.



TUDOMÁNY ÉS IGAZSÁG



A keresztény világkép tudományos világképpé való átalakulása folyamán az egyház heves ellenállást tanúsított az új felismerésekkel és feltevésekkel szemben. Jelenleg pedig inkább a tudományos világ az, amely a paradigmák, az eddig uralkodó gondolkodási keretek eltolódása ellen védekezik. Mintegy új egyházzá vált azzal, hogy az igazság meghatározásában „vétójogot” tulajdonít magának. A posztmodern, a maga abszolúttá tett relativitásával, e világkép legvégső következményét képezi.

Éppen most, amikor az anyagi világot oly nagy intelligenciával és pontossággal kikutattuk, egy alapvetően más jellegű ismerethiány mutatkozik meg. Ki vagyunk éhezve a szubjektív felismerésekre, tapasztalatokra és élményekre. Igény támadt rá, hogy az ember megértse az egyén belső univerzumát. Értékek és normák felett vitatkozunk. Egyre többen foglalkoznak azzal, hogy feltárják a belső fejlődés útjait. Egy nemrég végzett felmérés például kimutatta, hogy a hollandok kétharmada rendszeresen „imádkozik”. Az esetek többségében ez nem a hagyományos Istenhez-folyamodást, hanem sokkal inkább az önvaló tükrözésének egy meditatív formáját, a belső egyensúly visszaállításának érdekében végzett, egyfajta pszichotechnika alkalmazását jelenti.

A belső élményvilágot azonban, a fennálló pozitivista tudományos szemlélet keretein belül sem megérteni, sem ábrázolni, sem pedig „bizonyítani” nem lehet. A legmegértőbb tudósok nem is tagadják, hogy a racionális tudomány mellett még más legitim felismerési lehetőségek is léteznek, melyekből általában a művészetet és a filozófiát tartják a leglényegesebbeknek.

A látáson, az objektív érzékelés és a távolságtartó, kimért értelem világán kívül ott van még a lét, a szubjektív átélés és az érző szív világa. Az ily módon felismert világot azonban a legtöbbször szigorúan különválasztják a természettudományosan megismert világtól.

Így jön létre az az abszurd helyzet, hogy a két elsődleges felismerési képesség mellett látszólag két különböző valóság is létezik. Ez nem csak a világot tépi szét, hanem bennünket is. Az ember egyrészt mint felismerő alany, másrészt mint maga a megismert ember, a tudomány két nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen területein találja magát.

A tudományelmélet számára ebben egy gigantikus méretű probléma rejlik. Képzeljék el, hogy az új paradigma és számtalan egyén tapasztalatai az igazság egy olyan magját tartalmazzák, amely egy szellemi vagy belső dimenzióként, minden létezőt átjár. Miután ennek jelenléte tapasztalati úton nem mérhető és racionálisan nem bizonyítható, ez a dimenzió kicsúszik a tudományos igazságigény hálójából. Korunk játékszabályai értelmében ugyan beszélhetünk arról, hogy az emberek miként tapasztalják meg (vélik megtapasztalni) ezeket a dimenziókat, ezzel azonban magáról a valóságról még semmit sem mondtunk. Az objektív felismerés tapasztalati úton bizonyul ésszerűnek. A szubjektív felismerés egy társadalom-pszichológiai szerkezet.

Mindaddig azonban, amíg a belső világot - melyet közülünk sokan legjobb pillanataikban teljesen világosan tapasztalnak - nem ismerjük el „valóságként”, nem is várhatjuk el, hogy emberek kiigazodjanak és fejlődjenek ezeken a területeken! Hogyan is tehetnénk nekik szemrehányást azért, hogy üdvösségüket az értelmetlen fogyasztásban, a felületes materializmusban, üres külsőségekben és az érzéki örömök szélsőséges hajszolásában keresik?

És ne felejtsük el: Az élet élvezete csodálatos dolog, és az anyagi világ határtalan szépséggel rendelkezik. Ez a boldogság vagy élvezet azonban kiüresedettnek bizonyul, ha a belső élményvilág igazságtartalmát nem ismerjük el, ha tagadjuk, ahelyett hogy ápolnánk azt. Hiszen végül is ez az egyetlen terület, ahol átélhetjük a szeretetet, értékeket ismerhetünk fel, együttérzés támadhat bennünk, valódi kapcsolatot létesíthetünk önmagunkkal, másokkal vagy a természettel, valamint ahol megtapasztalhatjuk az öröm és boldogság érzését.

Felmerül a kérdés, hogy miként tanulmányozhatjuk ezt a belső élményvilágot anélkül, hogy a materialista tudomány szempontjából tárgyiasítanánk. Hogyan tudnánk az igazságot megőrizve gondoskodni róla, hogy a lét a látás forrásává váljon? És hogyan lehet a látás segítségünkre abban, hogy jobban megközelíthessük a lét titkait? Amíg görcsösen kapaszkodunk a valóság általunk szőtt lepleibe, melyek tekintetünket elzárják a fölöttünk elterülő pompás csillagos égbolt elől, az új világkép, és azzal együtt az új világ, soha nem bontakozhat ki.



KLÍMAVÁLTOZÁS, MINT LEPLEZETT ÁLDÁS?



Egy alapvető metafizikai változás fájdalmas, fáradságos és roppant nehézkes folyamat. Egy kis külső kényszer, amely e folyamat által keltett társadalmi ellenállást legyőzi, ezért még segítségül is szolgál. A klímaváltozás, korunk drámája, ebben kulcsszerepet játszhat, és minden nyomorúsága és veszélye ellenére leplezett áldásnak bizonyulhat. Ugyanis minden szinten való megjelenése és elkerülhetetlensége gondolkodásunk és cselekedeteink megváltoztatására kényszerít bennünket. A természet külső és belső gazdagsága iránti tiszteletet nyilvánvalóan csak kemény tapasztalatok árán tanulhatjuk meg. A klímaváltozás így remélhetőleg történelmi segítséget jelent, és az emberiséget egy komplex, de áldásokban gazdag felnőtté válás irányába tereli.

Al Gore Earth in Balance (Veszélyben a Föld) című könyvében már 1992-ben a következőket írta: „Minél inkább elmélyülök globális környezeti válságunk gyökereinek tanulmányozásában, annál inkább megerősödik az a meggyőződésem, hogy annak oka nem más, mint egy jobb szó híján 'szelleminek' nevezhető belső válság külső megnyilvánulása.”



Annick de Witt a „wAarde” Alapítvány - a Természet- és Környezetvédelmi Mozgalom egy kutatócsoportja - munkatársa. Ezen kívül a „NatuurCollage” irányító tagjaként széleskörű kutatásokat végzett a szellemi értékkeresés és a környezetvédelmi felelősség viszonyait illetően.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,