Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2008-as évfolyam

2008/2/ Élünk vagy élnek velünk

Pentagram > 2008-as évfolyam

Bármilyen összetett, sokrétű is az ember, két egyszerű szóval jellemezhető: külső és belső. E két ellentét metszéspontja az, amit mi személyiségnek, „én”-nek nevezünk.



Az ősi, egyetemes tanok azt mondják, hogy világunk hétszeres. Ez érvényes az emberre és világhoz való viszonyára is. Természet-lényének minden síkján - a legdurvábbtól a legfinomabb nézetekig - szinte folyamatosan felvesz és lead valamit. Két egyszerű paraméterrel, a belsővel és a külsővel jellemezhető a szükségletek, a minőségek, a készségek és a lehetőségek széles skálája. Sok minden törekszik befelé, kerül feldolgozásra, asszimilálódik és átalakítódik - majd ismét a szűkebb és tágabb környezetbe lesz leadva.

Szilárd és folyékony táplálékot veszünk magunkhoz, és ezek olyan anyaggá változnak, amelyek a növekedéshez, a fennmaradáshoz és regenerálódáshoz szükségesek. A maradék kiválasztódik. Levegőt lélegzünk be, a benne lévő oxigént felveszi a vér, és a széndioxidot kilélegezzük. A benyomások gondolatokat keltenek, melyek a maguk részéről alkalmas táptalajt keresnek, hogy aztán egy elhatározásban, egy szóban, vagy egy tettben nyilvánuljanak meg.

Az emberekből, állatokból, növényekből, évszakokból, a Holdból, a csillagokból és a bolygókból eredő benyomások akadálytalanul érnek el bennünket, és részt vesznek viselkedésmintánk meghatározásában. Rezgések és sugárzások változtatják meg hangulatunkat, anélkül, hogy ezek pontos működését felismernénk. Vajon lényünk egy transzformációs állomásul szolgál?

Vagy csak egy akarat nélküli közvetítője minden erőnek és hatásnak, amely ér bennünket?

Első látásra úgy tűnik, hogy a be- és kiáramló erők alig ellenőrizhetők. Az anyagi folyamatokra, az evésre és ivásra oda tudunk figyelni. A hallás és látás esetében azonban már nehezebb dolgunk van. A látás még nem észlelés, és a hallás még nem odafigyelés. Szintén alig lehet kontrollálni az érzékelést, a hideg és meleg, a száraz és nedves, a kemény és puha észlelését.

Mégis az aggyal, mint bejövő csatornával kezdődik el az igazi munka: ötlet, képzelődés, benyomás, információ - és így tovább. Milyen szűrőt vagy rostát vethetünk itt be?

Legfeljebb azt, hogy figyelünk a körülöttünk lévő környezetre, megválogatjuk az általunk olvasott irodalmat és azokat az embereket, akikkel érintkezünk - amennyiben megvan a választási lehetőségünk. Sokkal nehezebb a dolgunk, ha a finomabb bejárati kapuink védelmére gondolunk, például a csakra-rendszerére, a szívet megérintő indulatokra és hatásokra, vagy az éteri-asztrális befolyásokra.

E teljes ingerskála mellett hajlamosak vagyunk csak az anyagi oldalra figyelni. Vajon képesek vagyunk-e mélyebbre tekinteni?

Belül és kívül - hol vagyok én magam? Növényre hasonlítok, mely fényt, folyadékot és ásványi anyagokat vesz fel, virágzik, majd elhervad, és az utódok tápanyagául szolgál? Ez elvi kérdésnek látszik, mégsem olyan értelmetlen dolog egy növény esetében közelebbről is megfigyelni ezeket a folyamatokat. Abból indulhatunk ki, hogy az ásványi anyagokban, a növényekben, az állatokban és emberekben a természet négy fejlődési szakasza tükröződik.

Ez a fejlődési tér szorosan összefügg a világegyetemmel. Rendezett, célirányos és nem a körülmények véletlenszerű halmaza. Ebben a teljes fejlődési folyamatban - legalábbis első látásra - elfeledhetjük egy magányos növénynek és virágának a szerepét. Ha azonban a „növényt” mint jelenséget a „növényvilág” képviselőjeként szemléljük, másképp néz ki minden.



Egy idill vége



Vizsgálatunkban csak a „növény” jelensége fontos, amely számos formát ölt. Az összes egyéni megjelenési formát figyelembe véve az ember feltételezi a növényvilág evolúciós folyamatát a szabadon mozgó növényekig és onnan az állatbirodalomig. Vajon az állatokból keletkezett az ember? Talán külső megjelenési formáját nekik köszönheti, lényét azonban nem, mivel az eredeténél fogva isteni és természetfeletti. Szellemi magja sem az állatból, sem a növényből, sem az ásványi anyagokból nem származik. Az alapvető természetből származik, és a természeti emberben még mindig a szellem legmagasabb nézetei hatnak. Természeti alakjában sok minden fellelhető, mely az állatból, a növényből és az ásványból származik. Emberré azonban a szellem ragyogása teszi, amely egykor az ember tudatos része volt.

Volt? Valóban. Az idill összetört. A belső és külső a természet alsóbb szintjein növekedéshez vezet, s adott határok közt elér egy érettségi szintet. Az ember belső növekedése azonban a belső és külső ritmus instabilitása miatt gyakran korlátozott. Annak ellenére is így van ez, hogy az ember természetétől fogva egy önszabályozó folyamattal lett ellátva, amely kezdetben teljesen az egyéni fejlődés és építés szolgálatában állt.

Növényeink is arra törekszenek, hogy a szükséges elemek környezetből történő felvételével fejlődjenek és kiteljesedjenek. Ha azonban ezt a fázist elérték, a növényi életben új szakasz kezdődik. A „középpontkeresőből” „középpontot kerülő” válik. A felvett anyagokat és energiákat a növény visszaszolgáltatja a természetes körforgásba, méghozzá mint illat, szépség, és mint a saját faját és a magasabb életformákat fenntartó elemek.

Az ember más. Értelemmel megáldva, már egy korai stádiumban arra a gondolatra jut, hogy e folyamat egyik vagy másik részét saját előnyére váltsa, mindenkori tudati normáinak megfelelően. Műveli, a végsőkig megfinomítja a „belsőt”, a középpontkeresőt, éppúgy, ahogy az a növény esetében is történik. Azonban e szinten a hasonlóság megszűnik! Azon a ponton, ahol a növény példájára a megérést, vagy a „középpontkerülő” fázist várnánk, az emberben erős hajlam alakul ki, hogy az egész felvevő folyamat eredményét, mint új tőkét és ráfordítást még inkább a „belsőben” használja. Többé nem anyagi értékekbe fekteti, hanem „magasabb”, nem anyagi értékeket keres, mint a hatalom, a tisztelet és a kényelem. Az egészséggel kiegészítve ezeket tartják „boldogságnak”. Mindez egy bizonyos fokig igaz is lehet.



Az új irányulás



Milyen fokig? A különböző ásványi, növényi és állati élethullámokkal kapcsolatban beszéltünk felnőtté válásról, egy bizonyos érettségi szint eléréséről. Érettségről, melyről az ember esetében azt gondoljuk, hogy nem fejeződik be a természetalak kifejlesztésével, hanem olyan belátást követel meg tőle, amely meghaladja az állatit. Ez az érettség az embert határhoz, az élet egy magasabb megnyilvánulásának határához vezetheti. Az ember, aki az igazi érettségéhez közelít, azt tapasztalja, hogy képességei egyrészt nem terjednek tovább ezen a határon, másrészről benne él egy valóság, egy „nyolcadik” szint, mely ezt a határt átlépi. Ez a valóság szemmel láthatóan „függőleges” a mi természetünkre. Mindamellett egyfajta emlékező felismerést vált ki, az oly sokáig sejtett és keresett halhatatlanság szikráját.

Az így megérintett tudat közvetlenül a megfordulásra ösztönözhet minket. Az új irányulás által felsejlik bennünk a világosság, valami teljesen új keletkezik lényünkben, szívünk mélyén pedig felébred a kristály, amely nem ebből a világból való. Onnan nyílik meg a kilátás az örökké létezőre.



A világosság szeretet



Óvatosan, és fénysugárról fénysugárra bontakoztatja ki bennünk a világosság a forrásait olyan mértékig, amennyire a világosságot kereső ember azt elviselni képes. „Ha a tanuló felkészült, nincs messze a mester.” Ahogy a régi ember belátása és vágyakozása lehetővé teszi, a világosság építi az új embert; először összetör és kiküszöböl minden akadályt, majd újból épít és megújít. Az önmagára irányuló belső és külső egy önzetlen, mégis örömteli adássá változik. Ez egészen más, mint amit a mindennapi belső és külső kettősségünkben megszoktunk. Ez az adás az egészből való részesedés, azt jelenti, hogy egy teljesség részesei vagyunk. „Adjatok és néktek is adatik. (Lukács 6,38) Ez a bennünk lévő birodalom meghívója. Ezt a meghívást követni: az igazi boldogság.

Aki elérte az emberlét kvintesszenciáját, lényegét, az ismeri eredetét, átéli az anyagi világot és megleli helyét és lényének igaz értelmét mint egyén. Az emberiség élő exponense, kiemelkedő képviselője, a szolga, aki előkészíti a házat a Másik számára és meggyújtja benne a világosságot, amely mindenkinek fénylik, aki a házhoz közeledik.





Hogy a sárkányt ne küldjék ellenem,

az egyiptomi ruhákat felöltöttem.

Ezt az itt lakók miatt is tettem,

hogy ne lássák az idegen embert bennem,

és gyanút hogy egyik se foghasson,

én a sárkány gyöngyét elcsenni kívánom.



Ám valahogy mégis csak rájöttek,

hogy idegen vagyok, és messziről jöttem.

Csalárd módon kelepcébe csaltak,

minden földi jóval el is csábítottak.

A sok földi jót mind megízleltem,

hogy királyi sarj vagyok, én elfeledtem,

s e sötét pillanattól kezdve,

az ő királyuknak szolgájává lettem.

Még a nagy gyöngyöt is elfeledtem,

miért szüleimtől egykor elküldettem.

Sok jó étektől nehézzé válva

zuhantam az álom mélységes bugyrába.



A gyöngy dala (Tamás akta) (Mani, Gyöngy-himnuszok, L. N. L. Kiadó, 2007.)


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,