Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2008-as évfolyam

2008/3/ Mi változik?

Pentagram > 2008-as évfolyam

Cikk Franciaországból



A halál közeli élmények, és az erről szóló tanúvallomások olyan csúcs-élmények, melyek azt mutatják, hogy az élet folytatódik a test halála után. De vajon a bennük felfedezett univerzumok valóban a mennyország és az isteni világ, vagyis az igazi, isteni ember feltámadási területe-e?



Újabban már rengeteg olyan információ érhető el, amely a „halál fátyla” mögötti élményekről tanúskodik, és számtalan könyvet is kiadtak már róla. E tapasztalatok alapján az ember például megkísérelheti megtudni, hogyan nézett ki a születése előtt. (Azt mondják, hogy regresszív terápiával vagy hipnózisban lehetséges az előző életek megismerése.) További kísérletek történtek más dimenziók felfedezésére is különböző (éteri-asztrális) eszközök segítségével, melyekkel lehetséges az odaát lévő birodalomba utazni. A belépést olykor drogokkal, hipnózissal vagy „a csakrák hét kapujának” stimulációjával erőszakolják ki.



LSD



A 40-es évek közepétől kezdve Dr. John Lilly (1915-2001), amerikai orvos és kutató, nagy buzgalommal kísérletezett „más tudatállapotokkal”, melyekről leírást is adott. A hipnózist, az LSD-t, és a meditáció bizonyos formáit alkalmazta, és megírta a „tudat földrajzát”, a belső tér bizonyos fajta önéletrajzát.

Mindez nem igazán új; mindig is voltak különféle csoportok, melyek számára a túlvilági élet volt különböző típusú „beavatásaik” végső célja. Például a Bardo Thödöl-t, a tibeti Halottak Könyvét teljes mértékben arra szánták, hogy az embert a másvilágon kalauzolja.

Egyrészről az orvoslás és a sebészet mai fejlődése, másrészről a közlekedési balesetek nagy száma miatt egyre több halál közeli élményen átesett emberrel találkozhatunk. (A kutatók, mint Moody, Sabom és Ring a halál közeli élményt NDA-nak - Near Death Experience - nevezik.) Hasonló növekedést láthatunk a túloldalra „kalauzolók”, a „révészek” modern megfelelőinek csoportjában is. Az is egyre többször előfordul, hogy a sebészek vagy a kezelőorvosok megszakítják a halál természetes folyamatát, és így megakadályozzák a fátyol túloldalára való átmenetet. A haldoklót, aki már úton van a másik oldalra, visszahúzzák erre az életterületre. Visszatértekor az illető nem emlékszik már pontosan arra, amit éppen megtapasztalt, egyrészt azért, mert visszatérése előtt ivott a „feledés italából”, másrészt azért, mert amit tapasztalt, azt nem lehet kifejezni, mivel az túl van a közönséges szavakon, lehetőségeken és tudatállapoton. Azt azonban tudja, hogy valami rendkívülit tapasztalt meg, aminek semmi köze az elméhez, a drogokhoz, vagy a meditációs módszerekhez. Mivel a legtöbbjük számára ez életük legalapvetőbb és legelképesztőbb tapasztalata, ezért ez olyasmi, amit soha nem felejtenek el.



Létezik egy folyamatos vonal



Így aztán mostanság azt látjuk, hogy a közönséges ember, akár vallásos, akár nem, egyre biztosabbá válik afelől, hogy létezik egy folyamatos vonal, valami folytatódik a halál után, valami, ami „teljesen más”, ami egyáltalán nem hasonlít arra, amit gondolt, vagy amit tanítottak neki, és ami ráadásul valamiféle beteljesülést jelent - a békének egy végső menedékét - ami gyökeresen megváltoztatja az életét.

Habár ezek a testen kívüli, halál közeli élmények összehasonlíthatók az ezoterikus és okkult körökben gyakorolt tudat-hasítás jelenségével, ez a cikk főleg a halál közeli élményekkel foglalkozik, és mindenekfelett azokkal, akik maguk is megtapasztalták ezt. Ők „mentesek a dogmáktól”, és ennélfogva szabad keresők, egy olyan ország ideiglenes lakosai, amelynek a küszöbén álltak, és amelyhez vissza szeretnének térni.

Valóban sok felfedeznivaló van. Az első felfedezés az, hogy van egy „másik oldal”, a szenvedésen és félelmen túl, és hogy az élet feladásának pillanatában - ami a teljes elengedés pillanata - egy fordulat következik be. Mindegyik élmény a derű állapotáról tanúskodik, melyből a félelmet és a szenvedést száműzték, és melyben csak béke uralkodik. Az átmenet alatt felfedezzük: nem az történik, hogy az egész lény feloszlik a semmiben, hanem hogy egy kevésbé sűrű állapot fejlődik ki, egy elválás a fizikai testtől, mialatt finom-anyagi részünk tudatos marad. Aztán az a csodálatos érzésünk támad, hogy fizikai testünk felett lebegünk, amitől megkönnyebbülést és felszabadulást érzünk. Mialatt a körülöttünk állók azt látják, hogy kómában fekszünk, mi ilyenkor hiper-érzékenyek vagyunk. Mindent hallunk, és megpróbálunk beszélni, de a többiek már nem tudnak velünk kommunikálni. Pozitív gondolatokkal vagyunk telve minden létező iránt, és sajnáljuk azokat, akiket még mindig szeretünk, az eljövendő bánatért, de végső felszabadulást érzünk a halálfélelem és a földi korlátok alól. Azt tapasztaljuk, hogy az élők sokkal halottabbak, mint mi vagyunk, és sajnáljuk őket, mert még mindig kételkednek, és mert az anyagban lévő élettel járó korlátoknak vannak alávetve. Emellett néhányan kommunikálnak korábban elhunyt barátaikkal és rokonaikkal, akik szeretettel üdvözlik őket.



Határtalanok vagyunk?



Ezektől az első megfigyelésektől eltekintve a majdnem meghaltak alapvetőbb élményeket is nyernek. Úgy tűnik, mintha az ember igazából határtalan lenne, mintha egyidejűleg mindenhol - az univerzum minden sarkában - és sehol sem lenne. Úgy tűnik, mintha az univerzum minden része kommunikálna az összes többi résszel egy nagyszerű organikus egészben, melyben nagy és kicsi elveszíti jelentőségét, az egész körülveszi őt, és ő körülvesz mindent. Megtapasztalja a nem-kettősséget, a nem-elválasztottság állapotát. Ítélő, értékelő gondolatai elvesztik jelentőségüket számára. Többé nem tesz különbséget szent és gyilkos között, mert mindent és mindenkit ugyanazzal az univerzális szeretettel szeret. Mindentudónak is érzi magát, aki birtokolja azt a tudást, ami nem intellektuális, hanem azon a tényen alapul, hogy ő a mindenség része.

Ez a mindenség maga a sokféleség, de mindenekfelett szeretet. Ez a szeretet olyan, mint egy leírhatatlan szépségű és harmóniájú zene, látszólag ebben fürdik minden, és ez táplál mindent. A majdnem meghalt nincsen sem az időben, sem a térben. Valami olyan helyen van, ami semmihez sem hasonlítható, amit addig ismert, és ahol semmi sincs, amit nélkülöznie kellene. Ebben a másholban nincsenek útjelző táblák. Ez az üresség és teljesség bámulatos világa, olyasvalaminek a tudata, ami én, és még több is, mint az én, egy mindent átfogó személytelen tudat, amely már nem ismer vágyakat. Ez annak az érzése, hogy végre az idő- és tér nélküliségben vagyok. Ez azonban sem nem üresség, sem nem lyuk, hanem az abszolút logikus „Az”. És csodálkozunk, hogy miért nem ismertük azt eddig, ami oly természetes és oly közel van hozzánk.

Más megfigyelések is lehetségesek, de ezek fordulnak elő leggyakrabban, és ezeknek a nyomai vésődnek be az emlékezetünkbe leginkább, amikor az orvosok közbelépésére visszatérünk a földi életbe. Ez a visszatérés addig lehetséges, amíg az „ezüst fonál”, mely az élethez köt bennünket, el nem szakad.

Miután visszatért a földi életbe, gyakran tudatos akarata ellenére, a személy, aki átélte ezt az élményt, kíváncsi lesz arra - amikor az érzelmek már valamennyire lenyugodtak, vagy amikor már újra ellenőrzés alatt tartja őket -, hogy ez a tudtaállapot vajon a paradicsom, a nirvána, a szférák harmóniája, vagy valami más volt-e. Mivel égi volt és időtlen, mint egy új pillangó, most úgy érzi, hogy visszahúzták anyagi burkába, amiből azt hitte, már megmenekült, és ami viszonylag szűknek tűnik a számára, mintha megint hernyó lenne. Jobban szeretne visszatérni a „másik oldalra”, mert mostantól az életet itt lent illúziónak és megpróbáltatásnak látja, amit el kell szenvedni. Most, hogy majdnem meghalt, már nem fél a haláltól. Most, hogy már maga is átélte, sem félelem, sem kétség nem maradt benne; megszabadult az ember két átkától.



A tudományok víziója



A vallások nagy misztikusai korszakok óta kísérleteztek olyan extrém helyzetekkel, amelyek ellenkeznek az anyagi világ megszokott törvényeivel. Ezeket a helyzeteket az előző századokban még szentnek magasztalták, ha a fő vallások keretein belül jelentkeztek, vagy pedig boszorkányságnak nevezték, ha a másik oldalon élték át őket: Manapság elegánsan és megnyugtatóan a „parapszichológia” fogalomkörébe sorolják be ezeket.

Akik ilyesmivel kísérleteznek, azok látszólag tényleg a „valóságba” hatolnak át, mégpedig olyan módon, ami a legtöbb ember számára ismeretlen és elérhetetlen. Úgy tűnik, olyan érzéseket és tudatállapotokat tapasztalnak meg, melyeket rendszerint „elragadtatásnak” neveznek (ami valójában nem helytelen, mivel a szó etimológiai jelentése elhagyásra utal, ami azt jelenti: „elhagyni a testet vagy az én-tudatot”). Ismert, hogy felfedezőútjuk eredménye személyiségük radikális megváltozásával végződik.

Néhány tudós ezt a „valóság” nem bevett módszerekkel való megközelítésének tekinti, mivel bizonyos mértékig kierőltetik azt egy olyan módszerrel, amely valójában tudománytalan, mert nem lehet tetszés szerint megismételni egyes résztvevőkkel. Ezért mindazok tagadják, sőt elítélik az eksztatikus tudásnak ezt a minden korlátot szétfeszítő, megjósolhatatlan és lemásolhatatlan formáját, akik maguk képtelenek azt gyakorolni.

Másrészről teremtettek egy másik valóságot, amely tudományosan hangzik, és pontosan az anyagelvű ember korlátain belüli térhez, és fontos jellemzőjéhez, az agykéreghez van hangolva. Valójában azonban nem „agresszív”-e ez a tudományos valóság, merthogy főleg „analizál”, ami etimológiailag felosztást jelent, egy egésznek a részekre osztását?

És mégis, még ennek a tudományos-analitikus megközelítésnek a szintjén is, a „valóság koncepciója” tarthatatlannak tűnik a mikrofizikai (kvantumfizikai) kutatások eredményeinek ismeretében.



Tudatszintek



Sok kutató egyetért azzal, hogy inkább „a valóság különböző szintjeiről” kellene beszélnünk, hiszen ez a szóhasználat mellesleg nagyon is megfelel a „tudatállapotok” kifejezésnek. A tudat meghatározása kibogozhatatlanul összekapcsolódott a valóságéval: csak tudatunkon keresztül vagyunk képesek megfigyelni és elemezni azt, amit valóságnak nevezünk. Ez nagyon figyelemreméltó dolog, ha számításba vesszük, hogy az elméleti kvantummechanika sok szakértője meg van győződve arról, hogy a résztvevők tudata befolyásolja a fizikai síkon végzett méréseket, habár nem képesek pontosan meghatározni, mi is a tudat. A kvantummechanikában valóban igaz az, hogy amikor egy részecske helyzete pontosan meghatározott, a sebesség meghatározatlan, és fordítva. Még a részecske paramétereit - például specifikus energiaszintjét - is lehetetlen megállapítani.

A kvantum szintjén egy részecske valójában egyidejűleg sokféle állapotban létezik. Ennélfogva csak valószínűségről beszélhetünk. Maga a kutató az, aki megfigyelési módszereivel és szándékaival „hozza” a részecskét ebbe vagy abba az állapotba. Ezért azt is mondhatjuk, hogy a részecske mérését a kutató tudata, vagy maga a részecske határozza meg. Ahogy azt John C. Lilly már megfogalmazta híres kijelentésében: „A tudat birodalmában az, amit igaznak hiszünk, az igaz is, vagy azzá válik, bizonyos - kísérletek és tapasztalat alapján megtalált - határokon belül.” Ezek a határok pedig a maguk részéről a megszabadulásunkra szánt hittételek. A szellemben nem léteznek határok.

Eltekintve a tudatnak a legmagasabb szintű fizikai tudomány megállapításaira gyakorolt zavarba ejtő befolyásától, van még egy másik befolyás is, amely látszólag természetesebb, de a következményei mélyrehatóak. Most az „információ” fogalmára utalunk, mégpedig különös értelemben. Az információ a (fokozódó) káosz fogalmával függ össze, amit a kémia entrópiának hív. Egy zárt, a környezetétől elválasztott univerzum elkorcsosul, elszegényedik, és fokozódó káosznak van alávetve. Ha az univerzum egy elszigetelt és nem-izotropikus rendszer lenne (ez egy olyan rendszer, melynek nem ugyanazok a tulajdonságai minden irányban), akkor belső káoszának egyre nagyobbá kellene válnia. S amikor az ember mint mikrokozmosz vagy kis univerzum, elvágja magát a természetes univerzumtól, és annak forrásától, a kozmosztól és a makrokozmosztól, akkor ez őrá is igaz. Ebből levonhatjuk a következtetést, hogy hozzáférést nyerni az információhoz, együtt jár a rend helyreállításával. Mivel ha a saját jelentéktelen életével elégedett közönséges ember magasabb információval kerül kapcsolatba, az káosza megállításának lehetőségét jelenti számára. Ekkor már nem tartaná magát mesternek (a saját rendszerében), hanem egy magasabb szintű rendszert hozna létre. Akinek megvan a bátorsága keresztültörni határain, az részesülni fog egy magasabb rendben, amely messze magasan a saját káosza fölé emeli. Ez az elragadtatás.

Végül a fizika egyik alappillére is megingott újabban, különösen a 'tachionok' elmélete által. A tachionok olyan részecskék, melyek gyorsabban mozognak a fénynél. A fénysebesség az az általánosan „legyőzhetetlennek” tartott határ, amelyen a világ kozmológiai szemlélete alapul (ezen alapul az 'ősrobbanás' elmélete is…). Ha ez az új elmélet igaznak bizonyul, az az egész tudományos struktúrát alapjaiban fogja megrázni. Mégis egyre több tudós hajlandó erre a megközelítésre.

Az állandó fénysebesség e feladásának legfontosabb következménye az, hogy az idő és a tér közti összefüggést sem lehet már tovább fenntartani. Abban a pillanatban, amikor átlépjük a fényhatárt, a végtelenül gyors idő tényezője is eltűnik. Akkor csak végtelen űr van. A múlt, jelen és jövő eggyé olvad, és amihez hagyományosan ragaszkodtunk, füstté válik, úgyhogy ami most még lehetetlen és megmagyarázhatatlan, lehetségessé és megmagyarázhatóvá válik.

A számunkra ismerős világ, amit érzékszerveinkkel megfigyelünk, csupán egy rendkívül apró része a valóságnak. Minden univerzum, amely a fény határán túl létezik, és melyeket a fényénél egy sokkal magasabb sebesség határoz meg, teljesen ismeretlen a mi normál, háromdimenziós megfigyelőképességünk számára, ami azt jelenti, hogy ezek alulexponáltak (vagyis nem eléggé megvilágítottak) maradnak. Az asztrofizika szemszögéből nézve közönséges világunkat esetleg fekete lyuknak tarthatjuk, melybe sem igaz fény, sem teljes információ nem képes behatolni. Ebben a látomásban fizikai testünk, az agyával és a szerveivel együtt, egy mini fekete lyuk lenne. A „szuper-megvilágított” univerzum, és ezért a „szuper-megvilágított” tudat ezen a fekete lyukon kívül lenne. Az a határ pedig, amely a fekete lyuk és az univerzum többi része között van, magának a fénynek a fala lenne.

Ez a megközelítés magába foglalja azt, hogy amikor a tudatot az alulexponált világhoz kötő kapcsolatokat (az agykéreg és a tudat közti kölcsönhatás alapján) egymás után eloldják, amint az a haldoklás folyamatában történik, a haldokló személy megtapasztalja a testétől való elkülönülés csodálatos érzését. Ez az érzet együtt jár a jól-lét érzésével, ami teljesen logikus, mert a testtől elkülönült tudat már nincs alávetve a testiség fájdalmas kihatásainak.

Az egymást követő transzcendentális, érzékfeletti fejlődési fokozatok közben, melyeket tudományosan sokféleképpen leírtak már, a tudat áttör a fényfalon (a sötét zónán), és megérkezik a „szuper-megvilágított” világba, ahol új és kitörölhetetlen benyomások ostromolják. Ebben az összefüggésben a mindenütt-jelenlevőség és a mindentudás érzése könnyen megmagyarázható, ha abból indulunk ki, hogy a „szuper-megvilágított” tudat alkotja a világ mély és alapvető valóságát. A mi „alulexponált” univerzumunk, és mi magunk is a testiségünkkel csak holografikus tükröződései vagyunk ennek a felsőbb valóságnak, eltorzított és elrontott tükörképei.

Ebben a minket körülvevő, szuper-megvilágított univerzumban minden esemény egyidejűleg történik, mert ott nem telik az idő, hanem örökkévaló. Ebben az univerzumban a tudat az élet folyamán bekövetkező minden eseményről közvetlen információt kap, és valószínűleg még többet is. Ebből a nézőpontból az a kép vagy hologram, ami a mi alulexponált világunkban a tájékozódási pontul szolgál, teljesen felesleges a „szuper-megvilágított” univerzumban, mivel önmagunkat hologramnak láthatjuk, pozitív és negatív hullámok - azaz fény és árnyék - fodrainak. Az utóbbi univerzum valami 'teljesen más'. Ennélfogva el kell vetnünk minden „antropomorf” ötletet, hogy tapasztalhassunk valamit ebből a mindenen-átívelő valóságból. Ez nehezünkre esik, mert ez valóban egy teljesen különböző valóság. De különböző beavatások ebben az irányba hatnak, és időnként ez a halál közeli élmények ideje alatt is részben lehetséges.



Az Arany Rózsakereszt látomása



Amikor megértjük a halált, az élet értelmet nyer! Amikor a halál közeledik, abban a pillanatban ismerős kérdésekkel kerülünk szembe, amiket már gyakran fel akartunk tenni: Ki vagyok én? Honnan jöttem? Mi az élet célja?

Sokáig egy sodró áradatban élünk… ezer és egy dolog után rohanunk. Egy bizonyos pillanatban azonban a halál menthetetlenül közeledni fog, és kijelöli a határainkat. A halált lehet alakváltásnak, metamorfózisnak tekinteni. A természetben ismerjük már ezeket a metamorfózisokat. Ismerjük az évszakok folyamatos jövés-menését, és tágabb keretek között a civilizációk is megtapasztalják a sorsot: azok is jönnek és mennek. Az emberiség, mint egész számára a születés, élet és halál majdnem végtelen sorozata egy kerékre emlékeztet minket, amely szakadatlanul forog a tengelye körül. Az ember azonban egyéni, tudatos lény, akinek számára ez a radikális metamorfózis a halál órájában megpróbáltatást jelent.

A tudat olyan, mint egy megkötő tényező, egy erős ragasztó, amely a test minden sejtjét harmonikusan összeköti gondolatainkkal és érzelmeinkkel. A tudatnak köszönhetően egy összefüggő egészet képezünk, amely az önrendelkezés és az önkontroll képességével bír.

A halál összetöri ezt a pompás egészet, mellyel döntéseket hozunk és cselekszünk, és megfelelően viselkedünk. A halálban a sűrű, fizikai rész elválik, de a tudat anyagtalan része folytatja útját az étervilágban. Nem örökké, mint egyesek talán hiszik, és nemcsak örömben és boldogságban, ahogy mások mondják, hanem csak korlátozott ideig.

Minden idők rózsakereszteseinek mindig megvolt a tiszta elképzelésük az emberi testről és arról, hogy mi történik a halál után. A halál akkor jelentkezik, amikor a lelkesítő princípium és a szervezet szétválik. Ha a szervezet egyszer levált a lelkesítő tényezőről, elkezd feloszlani.

A szervezet az anyagi jármű, amely sejtekből és atomokból áll. Az anyagtestnek van egy éterikus mása, egy finomanyagi test (élettestnek is hívják), amely néhány centiméterrel túlterjed a fizikai testen. A lelkesítő princípium asztrális és mentális természetű, és még finomabb rezgésű éterekből áll, mint az élettest. Az asztrál éterek alakítják hajlamainkat, vágyainkat, érzelmeinket és szenvedélyeinket. Mindez egy ovális kagyló alakot formáz, egy asztráltestet, mely körülfogja mind az élet- mind a fizikai testet.

A mentális éterek alakítják gondolatainkat, és gondolkodási képességünket. A gondolkodási képesség még nem alkot testet, mely körülfogná a másik hármat: ez egy felhőhöz hasonlít, mely, mint egy kalap pihen a másik három, egymást kölcsönösen átható testen. Ezek az éterek tökéletes kölcsönhatásban vannak a test sejtjeivel, különösen a véren, az idegközegen, a belső elválasztású mirigyeken és a tudaton keresztül.

Így az ember többé-kevésbé különböző sűrűségű finomanyagi atomokból áll - mentális, asztrális, éteri és fizikai atomokból - melyek mindegyike ehhez a természethez tartozik, és következésképpen bomlásnak van alávetve.

A halál pillanatában, az ezoterikusok szerint, „az ezüstfonál elszakad”. A kapcsolat a két finomabb, és a két sűrűbb anyagból álló jármű között megszakad. Az étertest visszahúzódik a fizikai testből, az anyag körforgásában e két test atomjai visszatérnek természetes gyűjtőmedencéjükbe. „Por a porhoz, hamu a hamuhoz…”

Mindeközben a két finomabb anyagi test megérkezik a fátyol másik oldalára, a Föld asztrál világába, ahol bizonyos ideig egy tapasztalatokkal teli tudatos jármű áll rendelkezésükre.

Azonban sajnos, vagy talán szerencsére, ez a helyzet nem tart örökké. Elválva a fizikai testtől, mely naponta azon fáradozott, hogy fenntartsa a sejteket, nemcsak fizikailag, hanem éterikus, asztrális és mentális szinten is, végül a magasabb, a finomanyagi testek szintén a bomlásnak esnek áldozatul.

Az egyetlen dolog, ami megmarad, a mikrokozmosz, amely tartalmazza az eredeti, isteni magot, vagy szellemszikrát. Az elmúlt élet eseményeinek „egyenlege” elraktározódik a mikrokozmoszban. Ez képezi az élet alapját a mikrokozmosz egy jövőbeni inkarnációja folyamán. Amikor azt magyarázzák, mi is valójában a reinkarnáció, meg kell jegyeznünk, hogy nem beszélhetünk a személyiség visszatértéről. A személyiség magasabb, finom anyagi járművei - az asztrális és a mentális - bár leváltak az alacsonyabb élet- és fizikai testről, de végső soron ezek is elillannak.

A test alvásának idején szintén szétválnak a magasabb és az alacsonyabb testek. Ez a helyzet azonban nem hasonlítható a halál közeli élményhez. Az éterikus élettest önkéntelenül és automatikusan őrködik a fizikai test fenntartásán, mialatt az asztrál- és a mentál testek elhagyják azt, és a saját birodalmuk táplálja őket, a bolygó asztrál síkja. Ennek nyomai álmainkban jelennek meg.

Vannak még más kísérleti módszerek is, melyekkel a tudat az asztrális világba vetül azáltal, hogy gyakorlatozással, vagy pedig alkohol vagy drogok befolyása útján elzárja magát az anyagi világ valóságától. Emiatt óriási különbség van az alvó és a halott test között. Az utóbbi esetben az étertest már elhagyta a fizikai testet. A fizikai test magában hordja az élet korlátját, és meghal, amikor egy szerv abbahagyja a működést, vagy a sejtek degenerálódnak, vagy egy baleset véget vet az életnek. Az étertest megpróbál a végsőkig kapcsolatban maradni a fizikai testtel, de az anyagi lehetőségek végső határán az ember, élet és halál között lebegve, majdnem vagy teljesen áthalad azon a fátyolon, ami elválasztja az itt-és-most-ot a másik oldaltól.

A halálban az étertest feloszlik. Mivel az étertest az emlékezet székhelye is, az éppen befejeződött élet minden eseménye azonnal megjelenik, mint valami vetület: mint a jól ismert „életpanoráma” vagy visszatekintés, amit a haldokló lát maga előtt egy felvillanásban. Mindezen tapasztalatok bevésődnek a most már távozó magasabb járművek, az asztrális és a kifejlődőben lévő mentális jármű mágneses „burkába”.

Nagyon fontos, hogy ez nyugalomban mehessen végbe, mert az élettest két alsóbb rétege, a kémiai éter és az életéter azonnal feloszlik a fizikai testtel együtt. A két magasabb éter, a fényéter és a mentális éter automatikusan a magasabb anyagi járművekhez költözik, mert összefügg azokkal, és teljesen feloldódik bennük.

Ez a finom-anyagi, hiányos „személyiség” az, amely az alagutat látja, és azokat, akik a „másik oldalon” vannak, vagy valamit abból, ami kapcsolatban áll velünk. Asztrális minősége alapján meleget, színt, jól-létet érez, vagy akár a megszabadulás érzését, ha a test nagyon beteg volt, vagy csalódott is lehet, amikor egy baleset után az élet kiáramlik a testből, mely még évekig élhetett volna. Mégis jó lesz észben tartani, hogy mindez nem jelenti az istenivel való találkozást, hanem ez inkább a túlsó oldal megközelítése, ahol az élet éterikus, asztrális és mentális szinten folytatódik, még ha meglehetősen különböző feltételek mellett is, melyek azonban nem igazán különböznek azoktól, amik földi életünk során voltak.

Lehet, hogy időközben egy kórházban mindent megtesznek a fizikai test újjáélesztéséért, hogy visszahozzák belé az életet. És az étertest habozik, mert az ezüstfonál még nem szakadt el, ennélfogva ezt a testet még rá lehet venni, hogy visszatérjen, ha lehetséges. Az ember pedig, teljesen vagy részlegesen, emlékszik erre a halál közeli élményre.

Itt a földön anyagi világunk meghatározza a tér és idő szerkezetét. A finomabb szinteken minden rugalmasabb, egyszerűbb; a múlt, jelen és jövő összekeveredik. Számos illúzió létezik. Sok entitás szeretne ezen a szinten maradni, amit a mennyországnak vélnek. Ott ezek még mindig egyének, bizonyos tudattal, de felszabadultak az anyagi rész alól, ami akadályozta őket a három-dimenziós világban. Azonban ott is az önfenntartás uralkodik. Annak, aki ott tovább akar élni, harcolnia kell finomanyagi járművei közelgő felbomlása ellen.

Több ezoterikus írásban is elolvashatjuk, hogy megy ez; most azonban nem firtatjuk tovább ebben a cikkben. Minden eszme, minden emberi elképzelés, a világ minden csoportszelleme képviselve van a másvilágon: mindenkinek megvan a saját mennyországa. Kívánj valamit - és megkapod.

Befejezésül elmondhatjuk, hogy a halál közeli élmény valóban egy magasságos élmény. Ennek köszönhetően első kézből megtapasztalhatjuk, hogy az élet folytatódik a test halála után, és hogy a tudat korlátlan, és túlhaladja az idő és tér határait. A benne felfedezett „univerzumok” azonban nem a mennyország, és nem is az isteni világ; ez nem az igazi istenember feltámadási területe. Egy utazásnak tekinthetjük a földi világ és a túlvilág közötti közbenső rétegen keresztül, ami saját illúzióink asztrál képeit tartalmazza.

A halál közeli élmény miatt áttörjük anyagi börtönünk falát, de csak ugyanannak a börtönnek szomszédos cellájába érkezünk, még akkor is, ha az nagyobbnak és fényesebbnek látszik, mert teljesen különbözik a tér-idő világától, ami a mi univerzumunk része. Annak, aki meg akar szabadulni ebből a börtönből, amely ettől a világtól a másikig tart, annak „az ösvényen” kell járnia. Az életben állva és teljesen kihasználva annak minden lehetőségét, nagyon fontos, hogy tudatosan eloldódjunk mindentől, ami odaszegezi figyelmünket és vágyainkat az anyaghoz.

Ebben a világban élve, az ember kiszabadulhat bebörtönzöttségéből már ebben az életben, a szív rózsájának, az élet szívében szendergő szellemi tűzelvnek a serkentésével. Ezzel a tűzerővel az ember véghezviheti összes járművének vagy testének teljes forradalmát, és megtapasztalhatja az egyetlen élet valóságát. Az idők kezdete óta ez a megszabadulás egyetlen útja.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,