Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2008-as évfolyam

2008/3/ A teremtés mint tükör

Pentagram > 2008-as évfolyam

Számtalan történet létezik a világon, amely arról szól, hogyan is ment végbe a teremtés. Közülük azonban csak kevés írja le a teremtés célját: vajon mi okból s mi végre létezünk?



A teremtés, a szó legtágabb értelmében 'alkotást' jelent: valaminek a megalkotását, létrehozását. A művészek például teremtő, alkotó módon munkálkodnak, legyen szó festészetről, szobrászatról vagy akár zenéről, táncról vagy nyelvről. A cél legtöbbször egy érzés, egy érzelem visszaadása.

Olykor azonban csupán arról a szükségletről van szó, hogy szépséget vigyünk a világba. A vágyról, hogy olyat alkossunk, ami megérinti az emberek szívét. A kreatív embernek szüksége van rá, hogy kifejezze önmagát az anyagban, s valami olyat hozzon létre, ami azelőtt még nem létezett - jobban mondva: ami az anyagban nem volt jelen. Mindez ugyanis ötlet, érzés, illetve elképzelés formájában már korábban jelen van az asztrális szférában, hiszen az ember csak azt tudja előteremteni, amit - akár tudatosan, akár öntudatlanul - ismer.

Egy régi sumér bölcsesség azt mondja: „A tegnap esti élet minden nap ugyanaz”.

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájában mindnyájan tapasztalatból ismerjük a megújító konferenciákat. Abból indulunk ki, hogy létezésünk célja „a megújuláshoz, az élethez vezető ösvény bejárása”. Mindez arra utal, hogy igenis lehet valami új a nap alatt. Vagyis „a tegnap esti élet teljesen megváltozhat a következő napra.” Hogyan lehet világunkban, a jelen társadalmi keretek között olyan gyökeres belső változást kieszközölni, amely lényünk teljes megújulásához vezet? Éppen ez az ösvényen való járás célja.



AZ EMBER HATÁROZZA MEG A VILÁGOT, A VILÁG HATÁROZZA MEG AZ EMBERT



Az egyik lehetséges módja annak, hogy az előbbi kérdésre választ találjunk az, ha belenézünk a tükörbe, amelyet maga a teremtés tart elénk. Ismerjük a kijelentést: „ahogy bent, úgy kint; ahogy fent, úgy lent; ahogy a mikrokozmoszban, úgy a makrokozmoszban.” Az egyik tükrözi a másikat.

Amikor a teremtésről beszélünk, akkor legtöbbször arra a világra gondolunk, amelyben élünk. Össze vagyunk kötve vele, és nem tudunk szabadulni erről a bolygóról. Minden és mindenki együtt alkotja feloldhatatlan egységben a teremtést, s ebből a teremtésből nem léphetünk ki, jóllehet számtalan kísérletet teszünk erre.

Az ember határozza meg, merre folyjanak a folyók, vállalva ennek minden következményét. Az ember dönti el, hogy őserdőket irtsanak ki, hogy erdőket égessenek fel, mert ez egyeseknek pénzt hoz. Ő dönti el, hogy ártalmatlan gyermekbetegségek ellen védőoltást kell beadni, amitől immunrendszerünk egyre csak gyengül. Arról is az ember dönt, hogy a fogyasztásra szánt növényeknek és állatoknak gyorsabban kell nőniük, s ő az, aki ezért olyan anyagokat alkalmaz, amelyek elpusztítják a rovarokat, átalakítják a hormonokat, és manipulálják a növényeket.

Mindennek az a következménye, hogy a rovarok, a baktériumok és a vírusok követhetetlen gyorsasággal alkalmazkodnak és válnak ellenállóvá, a növények és az állati hús pedig, amelyeket a legcsekélyebb tisztelet nélkül manipulálunk, egyre jobban károsítják és ássák alá az emberek egészségét.

Azzal, hogy az ember mind gyakrabban avatkozik be a természetbe, s szinte késztetést érez rá, hogy beszennyezze saját környezetét, egyre nagyobb a hiány tiszta levegőből és vízből. A növények és állatok számára egyre szűkebb a kiegyensúlyozott élettér, s ez a fajták közötti természetes egyensúlyt alapjában megzavarja. A teremtés - az állatokon és a természeten keresztül - így teszi félreérthetetlenül világossá az emberiség számára, hogy mik is a fogyasztói szenvedélyben gyökerező ténykedésünk következményei.



FEJLŐDÉSEK A BOLYGÓN



Mindazonáltal zajlanak olyan fejlődések is, amelyeket nem közvetlenül, vagy nem kizárólag az ember okoz vagy befolyásol. A sarkvidéki jégsapkákon s bolygónk magasan fekvő területein a jég és hó olvadásáért csak részben okolható az ember viselkedése. E folyamatok nagy része természetes fejlődés következménye. Földünk hőmérsékleti zónái bizonyos időközönként megváltoznak, s akár tetszik, akár nem, most épp egy ilyen korszak kellős közepén vagyunk. Az ember annyiban gyakorol hatást minderre, hogy a természethez való viszonya felgyorsítja a folyamatokat. Hogy korszakunkban nagyszabású és mélyreható változások mennek végbe, az nyilvánvaló.

Napjainkban egy bizonyos mértékű elanyagtalanodás is zajlik, s ez az emberben is megnyilvánul. Egy ideje már látható, hogy az emberiség egy részének, nevezetesen a nyugati világ lakóinak egyre erősebb ingerekre van szükségük, hogy lehorgonyozzák magukat fizikai testükben, hogy tudatos kapcsolatban legyenek testükkel.

A fizikai, anyagi testtel való egyre hiányosabb kapcsolatnak az az egyik vonatkozása, hogy egy súlyos betegség (pl. a rák) diagnosztizálása és a halál pillanata között nagyon rövid idő, sokszor csupán pár hónap telik el. Ez a folyamat egyébként már egy ideje észlelhető.

Ezzel kapcsolatban párhuzamot vonhatunk a „belső” és a „külső környezet” között. Súlyos betegségeinket (vagyis belső környezetünket) egyre később vesszük észre, s ugyanez érvényes életterünk (vagyis külső környezetünk) betegségeire és egészségére is. A szellemi egészséggel kapcsolatban is láthatóak az elanyagtalanodás hatásai. Nem elképzelhetetlen, hogy a társadalmi elszigeteltség és elválasztottság következtében - amely a virtuális világokba való folytonos menekülés miatt alakul ki századunkban - a különféle elmezavarok hatalmas számbeli növekedésének leszünk tanúi. Az ember elveszíti a kapcsolatot a fizikai valósággal. Ezenfelül oly nagymértékben nő a bennünket érő folyamatos külső ingerek mennyisége, hogy érzékszerveink számára ez már felfoghatatlan, agyunk pedig a benyomások és ingerek e bőségét képtelen feldolgozni. Ilyenkor aztán szó szerint kiégnek a biztosítékok, esetleg disszociáció lép fel, s az ember tudata szinte apró szilánkokra hullik.

Ennek lehetünk tanúi az olyan komoly traumán átesett gyermekeknél is, akik - vélhetőleg éppen e traumák révén - többszörös személyiséget építenek fel, s ettől azután egész további életükben szenvednek. A traumás gyermekek száma pedig inkább nő, mintsem csökken.



ÖNMAGUNKRA TEKINTÉS



Miféle társadalmat teremtettünk magunknak? Csatatér ez vagy vidámpark? Vagy talán egy tükör, melynek az a célja, hogy szembesítsen önmagunkkal, és tudatosítsa helyünket ebben az egész rendszerben?

Vajon összhangba tudjuk-e még hozni ezt a társadalmat a teremtés eredeti tervével? Ha a teremtésre tekintünk, önmagunkra tekintünk. Ha a teremtést a véletlen művének tekintjük, a semminek, amely valaha felrobbant, s melynek atomjaiból, molekuláiból és gázaiból végül magasabb rendű teremtményként, egy leszabályozott világ ura és mestereként kifejlődött az ember, akkor ez az elképzelés fog visszatükröződni önmagunkban, a természetben, az állatvilágban és minden alkotásunkban, hisz ezek tudatunk tükröződései. Aki azonban a teremtést egységnek, tudatos tervnek látja, amelynek alapja egyetlen célban gyökerezik, s önmagát e teremtés részének éli meg, az előbb-utóbb áttör a leszabályozott társadalom illúzióin. Ez az ember a teremtés tükrében meglátja a szenvedést és a kárt, amit az ember önmagának, a természetnek és az állatvilágnak okoz, ebből pedig kénytelen levonni a tanulságot: nem ez az igazi út, ez egy tévút! Aki idáig eljut, az elkezdi keresni a teremtés terve mögött rejlő valódi célt. Itt is érvényes: a tudatállapot életállapot. A teremtés részei vagyunk. A társadalom a mi alkotásunk, és benne megmutatkozik, kik is vagyunk, honnan jövünk és hová tartunk. Ez ismerősen hangzik. Mióta az emberiség létezik, újra és újra a következő kérdések vetődnek fel: „Ember, ki vagy? Honnan jöttél? Hová tartasz?” Ezeket a kérdéseket mindenki meg tudja válaszolni a maga személyes módján. De vajon hogyan felel rájuk a kereső ember, aki a teremtést egy magasabb célon alapuló tudatos tervnek tekinti, ha a tükörbe nézve önmagát mint alkotást látja? Ébredező lélektudata révén belátja, hogy ha tovább halad az „egyre többet” és „egyre gyorsabban” anyagi útján, akkor ez nem vezet máshova, csakis a lélek meggyilkolásához. Amint az eredeti élethez vezető úton megtesszük az első lépéseket, a bennünk lévő másik megnyilatkozik bennünk: ez a kezdete annak a gyökeres változásnak, amely lényünk teljes megújulásához vezet.



VÁLASZ A LÉLEK LEGMÉLYÉRŐL



Az első kérdésre: „Ember, ki vagy te?”, akkor felhangzik a válasz lénye legmélyéről: „Én vagyok a világban eltévedt fényszikra, az elveszett fiú.”

Ha az ember szembenéz a második kérdéssel: „Honnan jöttél?”, akkor egy bizonyos pillanatban belülről tudni fogja: „Az egységből származom, az isteni világosságból, lesüllyedtem és foglyul estem a szenvedés eme sötét világában.”

Amikor végül elhangzik a harmadik kérdés is: „Hová tartasz?”, akkor a személyiség erre számtalan módon válaszolhat. Bármit eszeljen is azonban ki a személyiség, örökké ennek a világnak, a születés és halál körforgásának rabja marad. Ám lényünk legmélyén az elveszett fiú így felel: „Követem az utat, amely az eredeti egység isteni világosságához vezet.”

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,