Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2008-as évfolyam

2008/3/ A szférák dallama a zenében

Pentagram > 2008-as évfolyam

Szimpózium a zenéről és a szellemiségről



2007. július 28-29-én Caux-ban, a Foyer Catharose de Petri Konferenciahelyen szimpóziumot rendeztek a zenéről, melyben kitértek az ember szellemiségre áhító törekvésére is.



A rendezvényt nagy érdeklődés kísérte. Az alábbiakban egy augusztus 3-án megjelent tudósításból idézünk, melyet az egyik érdeklődő egy Internet blogban tett közzé:

„A zenével kapcsolatban arról is szó esett, hogy a kereső embert miként támogathatja a zene szellemi útja során. A meghívó a Lectorium Rosicrucianum svájci munkaterülete volt. A rendezvény több mint háromszáz résztvevővel zajlott, akik Németországból, Franciaországból, Olaszországból és Svájcból gyűltek össze. A megjelentek közel egyharmada vendég volt, tehát nem tanulója az 'Arany Rózsakereszt Nemzetközi Iskolájának', ahogyan a Lectorium Rosicrucianum még nevezi magát.

Szombatra és vasárnapra elosztva előadások és workshop-ok követték egymást, melyeket zenei példák előadásai tarkítottak, a szombati estét pedig egy zenei program zárta. A Lectorium tanulói közül néhányan kamarazenekart alakítottak, amelyben két hegedű, cselló, zongora, két fuvola és egy hárfa szólalt meg.

A zenét azonban a megszokottól eltérően értelmezték. […] Ehhez idézünk a program szövegéből: 'Az ember vágyakozása nem mentes a rögeszméktől. Az embernek meg kell vizsgálnia, hogy vágyakozása - esetünkben a zenében kifejezve - valóban a szellemi impulzusok rezonanciájának tekinthető-e, vagy az emberi ész számtalan megnyilvánulásának hatására az elfajulás részévé vált.'”

A tudósítás az alábbi rövid áttekintéssel zárult:

„Nem tartottak meditációkat, nem voltak rítusok, és a templom épülete zárva maradt. Nem voltak térítési kísérletek. Az első előadástól kezdve egy érezhető energiamező alakult ki. Egyéne válogatta, hogy belsőleg ki mit kezdett vele. Mély benyomást keltő a Lectorium azon képessége, hogy az egyes tagok személyes megnyilvánulása nem fajul papi önmutogatássá. Olyan betegség ez, amely miatt a legtöbb más szellemi szervezet előbb vagy utóbb kudarcot vall.

Egyértelműen előnynek számított, ha valaki a Lectorium irodalmában kiismerte magát. Egyébként ugyanis az „Arany Rózsakereszt” teista jellegű filozófiája csak nehezen érthető meg.

Igencsak kiemeltnek érezhették magukat a teozófusok és antropozófusok, miután H. P. Blavatsky Titkos tanából és A csend hangjából, valamint Rudolf Steinertől, mint 'szellemi munkástól' több idézet is elhangzott. És mégis: a tökéletes szervezés, és a jóleső, nyílt és harmonikus légkör ellenére a szervezők mindig következetesen, soha nem hagytak kétséget afelől, hogy számukra csak egy dolog fontos: annak legyőzése, amit a buddhisták és a hinduk 'majá'-nak neveznek, s amit a Lectoriumban 'természetrendnek' jelölnek. A szimpóziumot ez kiemelte az egyéb ezoterikus szeminárium-ajánlatok sokasága közül. Semmi Majáról folytatott intellektuális beszélgetés, sem építő jellegű meditációk, semmi tömjénfüstölés. E helyett itt nagyon komolyan veszik a szeretett ego, és az általa teremtett valótlan természetrend legyőzésének feladatát.” (www.trinosophie.info)



A következőkben a különböző előadások összefoglalását tesszük közzé.

Zene - a hatalmas vágyakozás kifejezése. Victor Hugo a zenét a következő ismert szavakkal határozta meg: „A zene azt fejezi ki, amit nem lehet elmondani, és amiről lehetetlen hallgatni.” Rudolf Steiner pedig félreérthetetlen egyértelműséggel így fogalmazott: „Amit a lélek beavatási útja során átél, azt nem lehet 'átélni', de el lehet énekelni, vagy meg lehet komponálni.”1

Ezzel meghatározták a zenének az emberiség fejlődésében betöltött helyét. E cikk irányadó gondolatát azzal a mondattal lehetne összefoglalni, hogy „a zene a lélek világnyelve”. A zene rezgésszintje óriási spektrumot, színképet fed le - amely a legegyszerűbb ritmusalakzatoktól kezdve a folklóron, a vallási énekeken át egészen a nyugati zenének a harmóniák és a tételek technikai felépítése szempontjából legbonyolultabb alkotásaiig terjed. Számos átmenet egymásba folyik, és alig lehet meghatározni, hol végződik a klasszikus-, és hol kezdődik a popzene.

Ezen kívül az ember, mintegy belső tűztől hajtva, arra kényszerül, hogy önmagát szellemi szempontból a zenében fejezze ki és nyilvánítsa meg. Ezzel párhuzamosan a zenei tájkép is oly hatalmas méreteket öltött, amekkorát korszakunkban betölt.



Hogyan jön létre vágyakozás?



A zene által kifejtett egyik elsődleges impulzus az, amikor közvetítő szerepet játszik valamely vágy ébrentartásában. A vágyakozás léte arról tanúskodik, hogy különböző szintek és különböző állapotok léteznek, s így „az egyik a másik után vágyakozik”.

A rózsakeresztesek egyik axiómája szerint két egymástól alapvetően különböző természetrend létezik - egyrészt az isteni birodalom, másrészt pedig földi természetünk világa. Véleményünk szerint ez képezi e vágyakozás okát.

A tudat, amely korunkban mindenkinek meghatározza az aktuális állapotát, ebből a mi földi világunkból ered, azonban hatalmas, gyakran átfogó fejlődéseknek van alávetve. Nagyon is lehetséges, hogy ez a tudat, bizonyos tapasztalatok után - ezek gyakran határtapasztalatok - mintegy börtönben érzi magát. Ekkor, egy nem kielégítő valóság megtapasztalása után, elkezd valamilyen kiutat keresni. Addig keres és keres, amíg egy másik létvalóság határaiba nem ütközik, amíg bizonyos értelemben Isten birodalmának választóvonalával szembesül. Ebben az állapotában az embert egy határlakóhoz lehet hasonlítani.

E határvidék nem nélkülözi teljesen a zenei érzéket… William Shakespeare ezen életszakasz ábrázolására a „Velencei kalmár”2 című színművében néhány csodálatos, felülmúlhatatlanul szépséges sort szentel. Egy csendes, holdfényes éjszakán Lorenzó a következőket mondja kedvesének:



„Jessica, ülj le. Nézd, arany köröcskék

sűrűn borítják a menny boltozatját:

S nem láthatsz ott oly kicsi csillagot,

mely, míg mozog, ne zengne, mint egy angyal,

a csillagszemű kerubok karában.

A nem-múló lelkek összhangja ez!

De míg ez a veszendő sárgúnya

takarja durván, addig meg se halljuk.”


(Vas István fordítása)



Határlakóként az ember gyakran nagyon is jól ismeri régi természetét. Új, módosított tájékozódása egy olyan birodalom felé irányul, amely alapvetően, szerkezetileg és minden részletében, tehát mindenben más természetű, és a kereső előrenéző tekintetében jobb, igazabb és szebb is. Az ember lelke, amely egy sokrétű labirintus kibogozhatatlan és félelemkeltően bonyolult tekervényeiben él, hirtelen megsejti, hogy még valami egészen másnak is lennie kell, valaminek, amit elveszített, és ami eddig majdhogynem feledésbe is merült. Az isteni birodalom minden mértéket felülmúlóan más jellegű létállapota miatt, mindenki, aki bárhogyan is, de Isten birodalmát keresi, belsőleg kiegyensúlyozatlan állapotba kerül. A vágyakozás tárgya és saját aktuális állapota között légüres tér keletkezik, melyben a kereső már nem érzi otthon magát. Így születik meg a lélekben a vágyakozás.



A vágyakozás nem problémamentes



A vágyakozás óriási hatalom. Ha teljesen kibontakozik, olyan kínná válhat, amely az adott egyén teljes irányulását igénybe veszi. Senkit sem hagy nyugton: mardos, kínoz és felemészt, mint a láz. A zene ezen excentrikus formák kifejezésére a disszonanciákat alkalmazza, melyek oly élesen csendülhetnek fel, hogy a szó szoros értelmében feloldás után kiáltanak.

A vágyakozás nem mentes az illúzióktól és a rögeszméktől. Ha a közlekedésben használatos háromszögletű figyelmeztető táblákra gondolunk, akkor a vágyakozás átélésénél számos ilyen táblát kellene felállítani. A figyelmeztető tábláknak nem kellene ugyan megtiltaniuk a felébredt vágyakozás valamennyi érzését és gondolatát, azonban emlékeztetnének arra, hogy tanuljuk meg megkülönböztetni a valódi vágyakozást a téveszméktől. Az „élni, hogy át-élhessünk” vágyódással teli életet feltételez, hogy a vágyódás által élők maradhassunk.

A vágyakozás akkor válik veszélyessé, ha a vágy szenvedéllyé válik, ha az önző vágyak, a kábítószer utáni vágyakozás, a féltékeny vágyak vagy a bosszúvágy végzetes galériájába illeszkedik bele.



A vágyakozás megbízatása a zenében



A vágyakozás célja, hogy ébren tartson, és megindultságot okozzon, hogy addig ne hagyjon nyugton minket, amíg - ha Isten is úgy akarja - Dante szavaival élve, a „Vita Nova”-ban, az új életben meg nem találjuk a beteljesedést. Csakis ekkor alszik ki a vágyakozás tüze. Ez semmilyen más módon nem érhető el. Habár a vágyakozás felemészthet bennünket, az mégsem tartós állapot, annak csak mintegy az emberi tapasztalatok levesét ízesítő só szerepét kellene betöltenie.

Már korábban említettük, hogy a vágyakozás hidat verhet a tökéletlen ember és az eredeti élet, vagyis Isten birodalma között. Ebben a pozícióban található a zene is, a maga legtisztább formájában. A zene a mérhetetlen vágyakozás egyik legfontosabb kifejezési módja. Minél tisztább, közvetlenebb és nyíltabb a zene, annál erősebben érinti meg a keresőt. Egy összehasonlíthatatlanul gazdag világnyelvvé emelkedik, hogy a rejtettet, a hőn óhajtottat a legfinomabb módon fejezze ki. Minden túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a földön egyetlen más nyelv sem tartalmazza a regisztereknek ezt a bőségét, ezeket a kifejezés-árnyalatokat, mint amelyeket a zene nyújtani tud.



A hasonló a hasonlóra hat



Ha például egy „A” hangot beleénekelünk a zongorába, akkor pontosan az annak megfelelő húrt rezegtetjük meg benne. Mint már említettük, a zene a vágy világnyelve, és dallamai nemzeti hovatartozástól, fajtól és bőrszíntől függetlenül visszhangra találnak az emberekben. Tehát a zene anyaga és a test anyaga között egy egészen különleges kapcsolat áll fenn: A lélek a zene rezgési teste. A zene dallamai a lélekben zendülnek vissza.

Ezeket a gondolatokat továbbfűzve, a zenének az emberiség állapotában és fejlődésében olyan hatást tulajdoníthatunk, amely alól senki sem vonhatja ki magát. Fel tudja ébreszteni egy nagyon távoli múlt régóta elveszett emlékeit.

A hallószerv az ember legrégebbi érzékszerve, és az első szerv is, amely az anyaméhben kifejlődik. Mindez talán az emberiség ősi fejlődési útjára emlékeztet bennünket.3 Ugyanakkor a János evangélium első szavainak egyik nézetére is utal: „Kezdetben vala az ige.” Az ember auditív érzékszerve tehát kezdetektől fogva létezik.

A mai emberi lélek minőségi állapota rendkívül különböző. Ha szem előtt tartjuk, hogy az újjászületett, új ember szellemlelke a Logosz magasztos rezgési teste lesz, akkor a Teremtés könyvének ismert szavai új, élő jelentést kapnak: „Teremté tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt.”4



A szférák zenéje



Ezek a gondolatok egy ismert fogalmat idéznek fel emlékezetünkben: a szférák harmóniáját vagy a szférák zenéjét. Ezzel az emberi lét egyik ős-témáját pendítjük meg, amely ugyanakkor a hangzás kezdete is volt. A zene történetében számtalan tanúbizonyság vonatkozik - legtöbbször nem tudatosan - erre a misztériumra. Nem tudatosan, állítottuk, mert valójában jelenlegi tudatunk, de még füleink sem képesek a szférák e zenéjét meghallani vagy megérteni.

Ludwig van Beethoven misztikus sejtelemtől indíttatva, mindezt a következőképpen fejezte ki: „Ha este, bámuló szemeimmel a mennyboltot és a vibráló fénytestek seregét szemlélem, akkor szellemem a több millió mérföld távolságra fekvő égitesteken át az ősforráshoz lebeg, ahonnan örökkön-örökké új alkotások áramolnak ki. Mi a test szellem nélkül? Por és föld csupán.”5

A görög misztériumok hagyományaiból megtudhatjuk, hogy a szférák harmóniáját ugyan nem vagyunk képesek meghallani, azonban Püthagorasz, a szamoszi bölcs, képes volt azt szellemi szinten érzékelni. Ezért azt a feladatot tűzte maga elé, hogy e benyomásokat transzformálva, tanítványait a hallható zenei élménnyel egy új lélekállapot elérésére tanítsa meg.6

Maurice Ravel egy idézetet hagyományozott ránk, amely választékos ízléssel fejezi ki a Logosz legmagasztosabb ereje, és az ember olyannyira szerény rezonancia-képessége közötti dilemmát: „A világ leghatalmasabb ereje a pianissimo.”

A zenében a csendnek is óriási jelentősége van. Ezt nevezzük „szünetnek”. A szünet különböző formái - a ritmikus mozdulatok, a ki- és belégzés közötti nyugalmi állapot, vagy a generálpauza, amely az összes szólamra és hangszerre vonatkozó szünet - a zene áramlatával közvetlen kapcsolatban állnak. A zene nélkülözhetetlen alkotórészét képezik, beleértve a zenei mű előtti és utáni csendet is.



Ferruccio Busoni látomásai



Az olasz zongorista és zeneszerző, Ferruccio Busoni 1910. március 3-án a következő csodálatos szavakat vetette papírra7: „Gyertek, kövessetek a zene birodalmába! Bilincseiteket, melyek földi léteteket elválasztják az öröktől, leráztátok-e már? Akkor gyertek!

Az álmélkodásnak itt nincs vége! Még semmit sem hallotok, mert minden zengésben van!

Majd elkezditek megkülönböztetni a dolgokat: Minden csillagnak saját ritmusa van, és minden világnak saját üteme. És minden csillagon, és a világok mindegyikében minden lénynek másképpen dobban a szíve. Mégis minden szívdobbanás megegyezik, és egyetlen egységet képez. Halljátok már a mélységeket és a magasságokat? Mérhetetlenek és végtelenek. Nem is sejtett skálák húzódnak egyik világtól a másikig. Szilárdan állnak, és mégis örök mozgásban vannak. Minden hang mérhetetlen körök centrumát képezi.

Ekkor a hangzás megnyilvánul a számotokra: hangjai megszámlálhatatlanok. Ehhez képest a hárfa glissando*-ja dörömbölés, ezer harsona zengése pedig suttogás csupán. Minden idők minden melódiája - ismert, és soha nem hallott - egyszerre és közös erővel csendül fel. Hordoznak, fürösztnek és átjárnak benneteket. Ragadjatok ki egyet közülük, és vizsgáljátok meg közelebbről. Akkor majd észreveszitek, hogy az összes többivel kapcsolatban van; minden alapok alapjáig és minden magasság magasságáig.

Ekkor megértitek, hogy miként alkotnak egységet a bolygók és a szívek, és hogy nem létezik sem vég, sem ellenállás. Hogy mindegyik végtelenül nagy és ugyanakkor végtelenül kicsi, s hogy a legeslegnagyobb akkora, mint egy pont csupán. Látjátok, hogy fény, hangzás, mozgás és erő abszolút egyek. És egységükben valamennyi az élet maga.”



A tonális hangrendszer



A képzelet legmagasabb szféráiba tett kirándulás után visszatérünk a földi alaphoz, ahol Püthagorasz felbecsülhetetlen örökséget hagyott hátra számunkra. Hangrendszerünk univerzumáról beszélünk, mellyel minden, amit lelkünk vágyakozása ki szeretne fejezni, a zene által megnyilvánulhat.

Ismerjük a hanglétra fogalmát. Püthagorasz és tanítványai számára ez több volt, mint csupán pontos törvényszerűségek alapján egymás után következő hangok sorozata.

Számukra ez a hanglétra valódi mennyei lajtorjává változott, olyan eszközzé, amellyel a püthagoraszi iskola tanulói egy szellemi folyamatot követhettek.

A zenei oktáv, amelyen belül a hanglétra található, tizenkét félhangból áll, ahol a tizenharmadik félhang a tizenkettő megváltását jelenti. Így a tizenharmadik félhang a következő oktáv alapját képezi. Analogikusan vizsgálva, ezt a tizenkétszeres felosztást a kozmikus állatövi jegyeknek tekinthetjük. Maga a hanglétra hét kiválasztott hangból áll, melyek a hét régi bolygót szemléltetik. Ez a nyolcadik hangban oldódik fel, ami a következő hanglétra alapját képezi.

Ez arra emlékeztethet bennünket, hogy Rózsakereszt Krisztián - egy szellemi fejlődés prototípusa - a hétemeletes „Olimposz tornyának” megmászása után, egy ismeretlen nyolcadik szintre, a torony legfelső szintjére jut.8 Ez a nyolcadik emelet a győzelem kapuját jelenti számára, a szellemileg magasabb oktávhoz vezető bejáratot. A zenében a következő magasabb oktáv új hanglétráján találjuk magunkat.

Mindez az úgynevezett tonális hangrendszerre vonatkozik. A 20. században voltak olyan törekvések, melyek célja e rendszer feltörése volt, miután olyan vélemények alakultak ki, hogy a fül a tonalitás fogságában vergődik. Ennek eredménye az úgynevezett atonális zene lett, amit anti-zenének is neveznek, mert a fizikai törvényszerűségeken kívül helyezkedik el. Bármennyire is érthetőek azok a törekvések, melyek a ránk hagyományozott dolgokat fel akarják törni, itt különösen hatásosan és „hallhatóan” ismerhető fel, hogy egy kierőszakolt megszabadítás végül kakofóniába torkollik.

Korunk emberének cselekvési mozgástere korlátozott. Ezt a tényt Rudolf Steiner a következő szavakkal fejezte ki9: „Jelenleg, a kozmoszt illetően majdhogynem száz százalékosan analfabéták vagyunk. 'Olvasóvá' kellene válnunk, azonban csupán egyfajta betűzgetésre vagyunk képesek.”

Az embernek nevezett hangszernek olyannyira elhangolódtak a húrjai, hogy összhangzásunk, „szimfóniánk”, csak feloldhatatlan disszonanciaként képes felcsendülni.



Dúr és moll



Természetesen egy jövőbeli, új tudatállapot és új életminta következtében teljesen új hang- és zenei rendszerek jönnek majd létre. Azonban már a püthagoraszi hangrendszerben is a kifejezőképességeknek egy alig felmérhető változatosságát figyelhetjük meg. Például lehetőség van arra, hogy a hanglétra harmadik hangját egy fél hanggal alacsonyabbá tegyük: Így jöttek létre a moll-hangfajták.

Ezzel a kiterjedéssel, bővítéssel, nem sejtett utak nyíltak meg. Úgy is mondhatnánk: a dúr-rendszerrel, amely férfias, kemény és impulzusadó hatást gyakorol (hasonlóan a távol-keleti Yang-elvhez), szembe helyezkedik a moll-rendszer, amely női, lágy és védelmező (a Yin-elvhez hasonlóan). Általánosságban azonban teljesen helytelen a moll-ban írt zenét szomorúnak nevezni.

Ezoterikus értelemben a dúr-moll rendszert a következőképpen is értelmezhetjük: Az ember négyszeres személyisége (fizikai test, élettest, asztráltest és mentáltest) azzal jár, hogy váltakozó módon vagy a két durvább vagy pedig a két finomabb testállapot aktív és meghatározó. Amennyiben a zene egy meggyőző, világos állapotot fejez ki (amely mindenekelőtt a fizikai- és élettestben meghatározó), akkor a dúr-változat kerül előtérbe. Ha ezzel szemben egy megfoghatatlan vagy odaadó érzelmi élmény dominál, amely a finomabb testállapotokban nyilvánul meg, a moll-változat részesül előnyben. Így egy mérhetetlenül gazdag zenei színpaletta mutatkozik meg.



Püthagorasz, a haláltermészetben működő szellemi munkás



Püthagorasz neve elválaszthatatlanul összekapcsolódott a nyugati zenével. A természetrendünkben uralkodó törvényszerűségek hatalmas kozmikus életterületünkhöz tartoznak. Ebben az értelemben Püthagorasz egy eszköz, Isten szőlőskertjének munkása volt, aki matematikai kutatásaival nemcsak a hüpoténusz (egy derékszögű háromszög átfogója) és a katéták (a derékszögű háromszög befogói) törvényét tárta fel az a2+b2=c2 képletével, hanem hangrendszerünket is hozzáférhetővé tette. Tanítványainak az ókori Görögországban ugyanis az volt a központi feladatuk, hogy a bukott természet bilincseiből utat nyissanak a megszabadulás felé. E célt szem előtt tartva, közvetlen kapcsolatba hozta az eredeti lelket és a szférák harmóniáját: Mielőtt a lélek világunk testébe merül, már tökéletes harmónia tölti el. Ebben a testben ezért az a feladata, hogy azt ugyanolyan harmonikus állapotba hozza.

Azonban bukott természetrendünk megtört valóságát még Püthagorasznak is úgy kellett elfogadnia, ahogy van. A megtörtség, a kozmikus területünkre való zuhanás ugyanis nem csak részleteiben nyilvánul meg. Itt egészen más szerkezetek és alapvető törvényszerűségek uralkodnak, melyek következményei a megtört részletek. A matematika és a mértan tudósai jól ismerik „a kör négyszögesítésének” lehetetlenségét; a Pi tényezőben mindig benne marad egy végső pontatlanság. Másrészről a transzfiguráció szellemi folyamatában a négyzet körré alakítása egy olyan harmonikus alapfolyamat, melyben az ember fent említett négyszeres személyisége tökéletes önátadásban a Logosz körének adja magát. Egy oktáv zenei szerkezetében is találkozhatunk megoldhatatlansággal: Egy meghatározott hang oktáv-ugrása fizikailag rezgésszámának a megduplázódását jelenti, Hertz száma a kétszeresére nő. Másrészről viszont, egy kvint (a hanglétra ötödik hangja) az oktávot 2:3 arányban osztja meg. Elméletileg hét oktáv egymásra rétegződésének ugyanazt a Hertz-számot kellene eredményeznie, mint amit tizenkét kvint egymásra rétegződése ad. A kvintek összege azonban körülbelül egy nyolcad hanggal meghaladja az oktávok összegét. Ez a különbség az úgynevezett püthagoraszi vessző. A pontatlanságot a gyakorlatban bizonyos hangoknál egy apró frekvencia-korrektúrával küszöbölik ki. A zongoránál ilyenkor beszélünk „jól temperált zongoráról”.

Ezekből a „megoldhatatlan” tényekből jól kivehető, hogy egy „hibátlan alkotás” esetleges elképzelése már a természet adta törvényekben veszít tökéletességéből. Tehát még a zene nyelvezetének is egy tökéletlen rendszert kell használnia, hogy ebben a tökéletlen világban annak minden árnyalatát kifejezhesse.



Az emberi természet tökéletlensége



A zene megnyilvánító folyamatában azonban akadnak még további tökéletlenségek is. Itt mindenekelőtt magára az emberre gondolunk, aki hiányos állapotában próbál a zenének kifejezést adni. Már egy gyermek születésekor nagyon gyakran olyan viszonyokat láthatunk, melyek mindennek nevezhetőek, csak optimálisnak nem. Néha az a benyomásunk támad, hogy egy ember éppen az alig legyőzhető nehézségek által nőhet később az elemi-horizontális fölé.

Egy figyelemreméltó apró esemény remekül illusztrálja ezt: „Egy egyetemi professzor a következő esetet tárta hallgatói elé, és felkérte őket, hogy foglaljanak állást az ügyben: 'Képzeljék el, hogy egy olyan családnak kell tanácsot adniuk, ahol az apa alkoholista, az anya pedig tuberkulózisban szenved. Kettőjüknek már négy gyermeke született, melyekből az első vak, a második meghalt, a harmadik süket, a negyedik pedig, mint az anya, szintén tébécés. Az anya ismét terhes lett, és immár az ötödik gyermekét várja. Mit tanácsolnának?'

A legtöbb hallgató természetesen, a modern felfogás képviselőjeként, az anyának terhessége azonnali megszakítását javasolta. A professzor erre mogorván így válaszolt: 'Ebben az esetben közölnöm kell, hogy Önök most éppen Beethovent gyilkolták meg!' A felsorolt születési körülmények ugyanis pontosan a zeneszerzőre illettek.”



A zene, mint a lélek eszköze



A kisebb és nagyobb egomániások környezetében a zenének most az emberek lelkében, mint rezonancia-testben kellene megalapozódnia? Ki ül egy zenekarban? Leonard Bernstein, a híres amerikai karmester, arra a kérdésre, hogy „Egy zenekarban melyik hangszeren a legnehezebb játszani?” átgondoltan és egyben provokatívan a következőt válaszolta: „a másodhegedűn!”10 Előidézhetnek-e egy másfajta irányulást azok az impulzusok, melyeket a zenének kellene közvetítenie? Számtalan bizonyíték létezik arra, hogy a zene mégis megtalálta és megtalálja az útját.

A folklór hatalmas és sokrétű területe az egész világra kiterjedő olyan zenei közeg, médium, amely a maga eredeti formájában ismételten és mindenhol, megdöbbentő eredményeket mutat. Legtöbbször egyszerű, azonnal érthető, és az érzelmi rezdülések egész spektrumát lefedi. A tánccal és mozdulatformákkal együtt mindenekelőtt a vallásos érzelmek és a szerelem kapnak benne kifejezési formát. Ebben jól felismerhető, hogy az embernek, lelki fejlődése érdekében, hogyan lehet és kell azokat használnia.

Az ember számára bármikor is kell megnyilvánítani az igazság egy aspektusát, azt tulajdonképpen a zeneiségbe kellene felemelni. A vallási hagyományokban félreérthetetlenül megmutatkozik az énekelt zene mérhetetlen jelentősége. Gondoljunk a Pistis Sophia tizenhárom bűnbánó énekére; a manicheusok Gyöngy-himnuszról beszélnek; a 33. zsoltárban pedig a következőket olvashatjuk: „Énekeljetek az Úrnak új éneket”. A fiatal Jakob Böhme első művében, a zseniális „Aurórá”-ban11 ezt írta: „Te is az angyalok körtáncába tartozol. Így kedvvel olvasd a dalocskát, akkor a Szent Szellem felébred majd benned.”

Általánosságban hajlunk arra, hogy a klasszikus zenében valamilyen kereső, törekvő elemet tételezzünk fel. Azonban a rock- és popzenébe is behatolhatnak ilyen impulzusok. Emlékezetünkben még erősen él egy dal, amely a nyolcvanas évek elején hosszú hónapokig állt a német slágerlisták élén:



„Neked hét hídon kell átkelned,

hét sötét évet átvészelned.

Hétszer vagy porrá széthullott lény,

de egyszer te magad leszel a fény.”
12



Vajon a szövegíró, az énekes vagy a hallgatók tudták-e pontosan, hogy ez a négy sor mit is mond ki tulajdonképpen?



Zenét alkotni



Számtalan olyan zenei inspiráció létezik, melyek lényegükben a kiemelkedés, a megszabadulás impulzusát hordozzák magukban. Érdekesség, hogy Japánban, különböző körökben, Beethoven zenéjét egy nyugati Zen-mester zenei kifejezésmódjának értelmezik.

Maga Beethoven a következőket mondta: „A kemény, lezárt magnak szüksége van a nedves, elektromosan meleg talajra, hogy kihajthasson. A zene az az elektromos talaj, melyben a Szellem magja él. Minden valódi műalkotás hatalmasabb, mint maga a művész, és megnyilvánulása után az istenihez tér vissza. Az emberrel csupán abban az értelemben van kapcsolatban, hogy tanúskodik az isteni benne keltett rezonanciájáról. Minden, ami elektromos, a szellemet zenei, kiáramló alkotásra ösztönzi.”13

Amikor egy zenei mű létrejön, szívesen beszélnek „zenei ötletről”. Ez valóban tökéletesen kifejezi a hamisítatlan alkotási folyamatot: Az inspiráció útján a zeneszerzőnek vagy improvizátornak a szó szoros értelmében eszébe ötlik egy zenei téma. Ettől kezdve az a feladata, hogy önmagában és egy lehetséges hallgatóságban rezonanciát keltsen, és kidolgozza a témát. Ezen előrehaladó folyamat ideális kifejezését képezi számos variáció formájában megkomponált zenei mű. Ezt a kifejezési formát sok zeneszerző éppen érett alkotó periódusában alkalmazta.

Néhány, muzsikusoktól származó idézet remekül szemlélteti mindezt. Georg Friedrich Händel egyedülálló Messiás című művének első londoni bemutatóján, egy rajongva dicséretét zengedező személynek így válaszolt: „Roppantul sajnálnám Mylord, ha szórakoztatnám az embereket. A célom ugyanis az, hogy megjavítsam őket.”14 Leonard Bernstein úgy vélte, „hogy az emberiség még megmenthető lenne, ha képesek lennénk Beethovent a megfelelő módon hallgatni, és hogy Haydn 'A teremtés' című oratóriuma, helyesen hallgatva, hozzájárulhatna a veszélyeztetett teremtés fenntartásához.”15 Itt külön ki kell hangsúlyoznunk: amennyiben helyesen hallgatnánk ezeket a műveket. Ahhoz azonban, hogy helyesen vagy a megfelelő állapotban hallgassunk, egy átfogó előkészítő folyamatra van szükség. És így a mély benyomást keltő szavakból sajnos csak illúzió marad.

Itt nem csak kizárólag a zenéről van szó, hanem az emberi élethullám színvonaláról, amely természetesen a zenében is visszatükröződik. Hanns Eisler, modern zeneszerző így vélekedik erről: „Aki csak a zenéhez ért valamit, az nem tud semmit róla.”

Richard Wagner egyik ragyogó idézete a probléma lényegét ragadja meg: „Zeném bemutatására csak egy forradalom után gondolhatok. Kizárólag az teremthet számomra tehetséges művészeket, és nyílt, fogékony hallgatóságot. A forradalom romjaiból hívom össze, amire szükségem van. Nem vagyok sem republikánus, sem demokrata, sem szocialista, sem kommunista. Újat csakis a régi lerombolásával hozhatunk létre. Ha a zene nem arra rendeltetett, hogy megújítson, akkor nincs sok értéke.”16

Ebből jól kivehető, hogy az a zeneszerző, aki művét, művészetét vagy misszióját szenvedéllyel gyakorolja, igen különleges ember: Folyamatosan az eszményiség és a valóság között ingadozik. Modern, a tudományosság határát súroló kifejezéssel élve azt mondhatnánk: Folyamatosan vibráló finomanyagi és durvaanyagi szubsztanciákat fókuszál.

A finomanyagi szubsztanciában megpróbálja eszméit megteremteni, azonban állandóan visszakerül a durva anyag valóságába. Mindez folyamatosan kompromisszumokra kényszeríti, melyekkel valamilyen módon együtt kell élnie.

Ezt a kompromisszumot sokan a művészetükben felmerülő hatalmas akadályként és labirintusként élték meg. Eric Satie, a 20. század elejének különc zeneszerzője, egy alkalommal a következő vallomást tette: „Amikor fiatal voltam, az emberek azt mondták nekem: 'Várj, míg ötven éves leszel, akkor majd megérted.' Most ötven éves vagyok, és nem értettem meg semmit.” Vajon ez 60, 70 vagy 80 éves korban másképpen lesz majd? Ez nem felületes tréfálkozás vagy játék a szavakkal, mert ugyanaz az Eric Satie, egy másik alkalommal így nyilatkozott: „Soha egyetlen egy hangjegyet sem írtam le, amit ne úgy gondoltam volna.” Ez sokkal inkább egy olyan ember tanúbizonysága, aki a 20. század tragédiájának kezdetén egy teljesen korrupt világ bilincseitől való megszabadulásért küzdött.



A zene egy szellemi folyamat szolgálatában



A zenealkotás legnagyszerűbb képe a zenekar eszményképében mutatkozik meg. Ez a legapróbb részletekig megszervezett organizmus azt a célt tűzi maga elé, hogy a sokrétűségben megtalálja az egységet. „Filharmonikusoknak” nevezik magukat, ami azt jelenti, hogy „egy zenekar tagjai, akik a harmóniát szeretik”. A zenekar maga az ember. Mi lehet átfogóbb, mint az egész emberiség e keresztmetszete? A zenészek szívében a zene harmóniái vibrálnak, a fejekben a dallamok csendülnek fel, a medence-szentélyekben pedig a ritmusok dobognak. Minden jellem és vérmérséklet képviselteti magát, magasságok és mélységek, piano és forte, adagio és allegro, húzva, pengetve, fújva vagy ütve! A zenekar élén, középen állva a karmester kezeskedik arról, hogy káosz helyett rend, és viszály helyett harmónia uralkodjon. Ő is egy szerszám, eszköz a zenei áramlat befogadására, melyet hatékony, irányító mozdulatokkal ad tovább hangszereinek. A zenekar így minden lény paradicsomi életközösségének hasonlata lehet; igen, egy létfontosságú, impulzusadó és hűséges közösségé, melynek tagjai saját személyiségüket az egész szolgálatába állítják, hogy egy igaznak felismert szellemi törvény irányítása alá vessék magukat.

A hatalmas zenei tájképet így, minden elképzelhető szinten, az emberi lélek kifejezésének tekinthetjük: Mint a kommunikáció eszköze, minden egymás közötti különbség fölé emelkedik, legyen az kulturális, faji vagy családi. Ahol pedig a zene a vágyakozást a Fény határvidékeire irányítja, ott egy ritkán járt út nyílik meg az ember előtt, melynek kezdetén szívet vigasztaló, tiszta dallamokat hall. Az út végén pedig ezek a dallamok a szférák zenéjévé alakulnak át, melyek a lélekembert egész életén keresztül kísérni fogják.



Irodalom:



Rudolf Steiner: A művészet a misztérium-bölcsesség fényében, 1990, Dornach, 64. old.

William Shakespeare: A velencei kalmár, V/1.

Rudolf Steiner: A szellemtudomány eredet-impulzusai, 1989, Dornach, 129. old.

Mózes I. 1,27.

Zene és megvilágosodás, 1984, Hieber, 40. old.

Jamblichos: Püthagorasz, §65, 1963, Artemis.

Zene és megvilágosodás, 1984, Hieber, 160. old.

Jan van Rijckenborgh: A kínai Gnózis, 1991, Rozekruis Pers, 323. old.

Rudolf Steiner: A művészet a misztérium-bölcsesség fényében, 1990, Dornach, 112. old.

Leonard Bernstein: Egy zenész végtelen sokrétűsége, 1984, Atlantis.

Jakob Böhme: Aurora, 1992, Insel, 123. old.

Peter Maffay

Zene és megvilágosodás, 1984, Hieber, 32. old.

E. Himmelsbach: Az örökkévalóság impulzusa nagy zeneszerzők életművében, 1983. Zbinden, 21. old.

J. Kirchhoff: Hang és átalakulás, 1989, Kösel, 39. old.

J. Kirchhoff: Hang és átalakulás, 1989, Kösel, 174. old.

Rudolf Steiner: A zeneiség lényege, 1975, Dornach.

I. Korintusi levél, 15,42



*glissando: Olasz zenei kifejezés. Zene csúszás egyik hangtól a másikig a közbeeső hangok futamszerű érintésével.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,