2008/4/ Az örökkévalóság morfogenetikus terei

Pentagram > 2008-as évfolyam

Mi egy erőtér? Honnan származik ez a fogalom? Milyen erőterek határozzák meg a dialektikus életterületet? Miért különbözik alapvetően a Szellemi Iskola erőtere, és hogyan működik?



Minden aktív csoport erőteret képez, melyben a tagok közös érdekekről szereznek tapasztalatokat, és ezekért dolgoznak. Az együttműködés révén aztán újra és újra megerősödik az erőtér. Van egy látható csoport, és van egy a résztvevők cserélődését erősen befolyásoló láthatatlan energia. A tagok irányultsága, és az, hogy mire nyitott a szívük, megmutatja azoknak az erőknek a természetét és színvonalát, amelyekkel dolgoznak.

Az Arany Rózsakereszt Szellemi Iskolájában összegyűlt barátaink tudatában vannak ennek. Tudják, hogy ennek az iskolának a gyújtópontjai körül kialakult egy erőtér. Az erőtérben pedig nagy erejű rezgések keringenek, amelyeket mindannyiuk erős vágyakozása keltett életre, s az élet egy magas normájáért barátságban folytatott törekvésük tett lehetővé.



MI AZ ERŐTÉR?



Az erőtér fogalma a fizikából származik. A tudományban olyan jelenségek leírására használják, mint a gravitáció vagy az elektromágnesesség. Vegyünk például egy mágneses mezőt, amelyet nem vagyunk képesek sem látni, sem hallani, sem pedig megérinteni. Amit viszont képesek vagyunk látni, azok a mágneses tér erővonalai, mint amikor például vasreszeléket szórunk egy mágnes köré. Ilyenkor egy mintázatot látunk, amely az erőtérről tanúskodik. A mágnes körül és azon belül tehát bizonyos hatású energia működik: a mágneses mező megadja a vasreszelék struktúráját.

Közismert, hogy minden sejt genetikai anyaga azonos, de a végtagok és a fizikai szervek formája mégis minden embernél más és más. Eszerint ugyanaz a kémia összetétel, és ugyanazon fehérjék különböző alakzatokat eredményeznek. A forma nem magyarázható pusztán a kémiai anyagból, ahogyan egy épületterv sem érthető meg pusztán a felhasznált kő, fa vagy beton elemzésével. Alapelv tehát, hogy a forma nem magyarázható az anyagból.

A biológiában is ismert a „mező” fogalma. Az 1920-as években néhány biológus kidolgozta a morfogenetikus terek elméletét. Ez a fogalom röviden arra utal, hogy formaképző terek befolyásolják a szervezet - beleértve az élő szervezetek - növekedését. Ezt az elképzelést a mágneses mezők analógiájára dolgozták ki. A biológusok feltételezése szerint a szervezetek a mágneses mezőkhöz hasonló láthatatlan terekkel rendelkeznek, amelyek láthatatlan mátrixként meghatározzák fejlődésüket és alakjukat.

Rupert Sheldrake ennek alapján fogalmazta meg később azt az elméletet, mely szerint minden élőlényt láthatatlan erőterek vesznek körül, amelyekből a lény életerőket vonz magához. Noha Sheldrake szerint ezek a morfogenetikus terek nagyon személyre szabottak, emellett beszél kölcsönös befolyásolásokról és kollektív erőterekről is, amelyekhez hozzá vagyunk kötve, s amelyek hatással vannak ránk. Korunk több gondolkodója, mint például László Ervin vagy Peter Russell továbbfejlesztették ezt az elgondolást egy olyan „mező” elméletével, amely az emberiség körül és az emberiség révén is létezik. Ez a mező „megőrzi” az emberiség összes megnyilatkozásának mágneses lecsapódását, s ezáltal meghatározza, milyen lépéseket kell az emberiségnek a jövőben megtennie.



LÁTHATATLAN ENERGIA AZ EMBER KÖRÜL



Ezek az elgondolások egyáltalán nem újak. Az ezotériában mindig is utaltak rájuk, s például Manuel Oetinger és más tisztánlátók is részletesen írtak róluk. Két másik, egymástól teljesen független hagyomány, a keleti filozófia és az ősi Mexikó tolték világának példái szintén világosan tanúskodnak erről: „Az embernek vannak erei, melyeket 'hitának' neveznek. Mint az ezerfelé hasított hajszál, olyan vékonyak e jótevő erek, telve fehérrel, kékkel, sárgával, zölddel és vörössel…” (Upanisádok)

„Ha energiamezőnek tekintjük az embert, olyanok vagyunk, mint a fényrezgések, mint egy fehér pókháló: a fej és a lábujjak között keringő vékony fonalak. A látó szemében az ember keringő rezgésekből álló tojásnak látszik. Karjai és lábai minden irányba kinyúló fénylő emlőknek tűnnek. A látó látja, hogy minden ember kapcsolatban áll az összes többivel, de nem a kezei, hanem a teste közepéből minden irányba kiinduló hosszú rezgésnyalábok révén. Ezek a rezgések összekötik környezetével, egyensúlyban tartják, és stabilitást adnak neki.” - írja Carlos Castaneda az 1960-as évek jelenségéről Az idő kereke című könyvében.

Bár a jelenlegi tudomány szükségszerűen tagadja e dolgok nagy részét, mivel nem bizonyíthatók és nem ismételhetők meg, ezek mégis vitákat váltanak ki. A kép, amelyet az a néhány ember ad, aki ezeket a tereket képes érzékelni, és beszélni róla, nem egyértelmű. Érzékelésük ugyanis rendszerint nem objektív. Sok látó úgy hiszi, hogy az általa érzékelt finom erők isteni eredetűek. Az úgynevezett gyógyítók szinte mindig azt állítják, hogy isteni erőkkel és energiákkal gyógyítanak. Ezek az emberek mélyen megbántódnának, ha meggyőződésüket kétségbe vonnánk. Ha pedig rávilágítanánk, hogy csupán a természetes energiamezők aktivitására érzékenyek, bizonyosan tiltakoznának.



SZEMÉLYFELETTI



Levonhatjuk a következtetést, hogy az erőtérnek formaképző befolyása van azokra a dolgokra és lényekre, amelyek kapcsolatba kerülnek vele. Minthogy minden embernek és minden élőlénynek megvan a maga „kis” erőtere, nem nehéz elfogadni azt a képet, miszerint a hasonló erőterek összekapcsolódnak. Amikor egy csoport tagjai egy eszmét, pártprogramot vagy vallási eszményt követnek, akkor egy nagy, hatalmas lehetőségeket rejtő erőtér alakul ki - ahogyan azt az előbb leírtuk. Erre számtalan példát találhatunk a világon. Mennyi energiával és milyen ádázan védik az ezekhez a csoportokhoz tartozók a saját álláspontjukat, gyakran erőszakkal érvényesítvén azt… Ezek a kollektív terek tehát a személyes terek személyfeletti erőterekké való összekapcsolódása révén jönnek létre. Ez a követők számára nem csak az energiát fokozza, hanem a tőle való függőségüket is, aminek nyilvánvalóan szintén megvannak az újabb hatásai. A természetes erőterek egészen a túlvilág legmagasabb régióiig hatnak, ahol gyakran magasztos istenképzetekkel találkozhatunk. Mivel minden tükröződik, elképzelhetjük, hogy ezeknek azonnal kivetítődik az ellenpárja is, melyet szintén fenn kell tartani: egy ördögi lény vezette sötét világ.



EGY SZELLEMI ISKOLA ERŐTERE



A gnosztikus tanokban a felemelkedés, tündöklés és aláhanyatlás természetéhez tartozó nagy, kollektív erőtereket a tizenkét természeti eonnak is szokták nevezni. Ezek a zodiákushoz kapcsolódó sugárterek alkotják a tizenkét részből álló állatövet, melyek mindegyike váltakozva és egyszerre is, a maga módján befolyásolja az ember viselkedését. A gnosztikus gondolkodásban szó van emellett egy „tizenharmadik eonról” is. Ezzel a természetünkön abszolút kívülálló erőtérre utalnak. Ebben az erőtérben összpontosulnak az örökkévalóság erői, vagyis Krisztus Világossága, és körülveszik az örökkévalóságot keresőket.

A modern Szellemi Iskola két világosan megkülönböztethető természetrend létezéséből indul ki. Egyfelől létezik a statika, az olykor „másik birodalomnak” is nevezett isteni természetrend, másfelől pedig a kikelet, virulás és hanyatlás természete.

Ez a két természet abszolút összeegyeztethetetlen és egyesíthetetlen. Ezért nem vetheti magát az ember csak úgy egyszerűen az eredeti terület magas rezgésű energiáiba, az isteni életbe. Hogy mégis átkelhessünk ezen a leküzdhetetlen szakadékon, a Styxen, szükségünk van egy „hídra”. Ez a híd, a szellemi iskola, tulajdonképpen egy harmadik erőtér, amely időlegesen összeköti a mi természetünket az örökkévalósággal, s amennyire csak lehetséges, ennek a természetnek a rezgési szintjére hangolódik.

Az a kereső, akiben már ébredezik a szellemszikra-atom így képes benyomásokat szerezni erről az erőtérről. A Szellemi Iskola tagjainak az a feladata, hogy létrehozzanak egy ilyen harmadik természetet, mert az örökkévalóság erőivel való kölcsönhatást az ő törekvésük ereje tartja életben.

Aki így össze tudja kötni a két végletet, az már az első pillanattól kezdve önmaga számára is egy harmadik természetet hoz létre. Helyesebben fogalmazva: az erőtér építőkővé válik. Az ösvény ugyanis nem jön létre azonnal - mindenki maga is részt vesz az építésben.

Természetesen egyéni és személyes rezgésemelkedésről is szó van, amelyben az ember senki mást nem képes magával vinni. Mégis megvan a lehetősége annak - sőt ez szükséges is -, hogy egy csoportban együttműködjünk, mert a kollektíven létrejött harmadik természet másokat is képes befogadni, hogy azután ők is segítsenek az építésben. Az ilyen testet gyakran bárkának vagy mennyei hajónak nevezik. Minél erősebben épül meg ez a bárka, s minél jobban képes megfelelni a céljának, vagyis minél jobban megközelíti a harmadik természet az élő természetet, annál hamarabb valósítható meg az ösvény.



AKTÍV EGYÜTTMŰKÖDÉS



A harmadik természet a Gnózisra való irányulásunk révén nyílik meg számunkra: „Szeresd Istent mindenek felett”. Ám ha a harmadik természet valóban megnyilatkozik, akkor nem csupán Isten iránt lesz bennünk szeretet, hanem az Ő teremtményei iránt is. Ezért követi magától értetődően ezt az irányultságot, és a „szeresd Istent mindenek felett”-et az „és felebarátodat, mint tenmagadat”. A segítség és szolgálat ekkor magától értetődik. A közösség, a csoport nem puszta résztvevője a Szellemi Iskola élő testének, hanem azt tisztán és elevenen is tartja, s ez aktív és tudatos együttműködéssel jár.

Az örökkévalóság „morfogenetikus tere”, amelyet gyakran „szerzetnek” nevezünk, nem ennek a természetnek az átlelkesítésére törekszik. Mivel teljesen más természethez tartoznak, ezek a terek csakis azt tudják aktivizálni, ami abból a másik természetből van, vagyis a mikrokozmoszunk közepén található szellemszikra atomot. Így ébred fel a szellemszikra tudata a szellem-lélek világban, a csend birodalmában.

Valahányszor csak elengedünk valamit, az új lelkesültség gyarapodik. Amikor az ember átlép a hídon, a másikká válik. A régi személyiség mellett, amely önmagát átadva az eredeti tér szolgálatába állt, transzfigurálva kibontakozik az új ember.