Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2009-es évfolyam

2009/1/ A Hopi-indiánok teremtésmítosza

Pentagram > 2009-es évfolyam

A hopik annak a nagyon különleges indián népnek az utolsó élő leszármazottai, akik elsősorban Új-Mexikóban és Arizona észak-keleti részében éltek. A hopik tehát a puebló-indiánok legnyugatibb csoportját képezték. Teremtéstörténetük a megsemmisítés és örök visszatérés mítosza, amely addig folytatódik, amíg a „Hangyaember” felismeri, hogy teremtőjének milyen tervei vannak vele. A végtelen teret, amelyből minden keletkezik, a hopik Tokpelának nevezik.



Tokpela - az első világ



Nem létezett sem kezdet, sem vég, sem idő, sem forma, sem élet - csak egyetlen végtelen semmi. Ebben - ha egyáltalán mondhatjuk azt, hogy ebben - működött a teremtő, az ősteremtő, Taiowa. A végtelen tér pedig kezdetét, végét, formáját és életét Taiowa szelleméből nyerte. A hopik az eredeti világot Tokpelának - végtelen térnek - nevezik.

Ő, a Végtelen, elképzelte a végest és az életet. Mindezt meg akarta nyilvánítani, ezért először megteremtette Sótuknang-ot, és azt mondta neki: „Te vagy az első erő, akit mint eszközt, egy személynek teremtettem meg, hogy végrehajtsd a tervemet, és a végtelen térben előhívd az életet. A nagybátyád vagyok, te pedig az unokaöcsém. Most pedig indulj, és formáld meg az univerzumokat, hogy a terveim szerint harmonikusan működjenek együtt.”

Sótuknang végrehajtja a megbízatást, és a végtelen térből kiveszi mindazt, aminek az a rendeltetése, hogy anyaggá legyen, majd kilenc egyetemes birodalommá alakítja és rendszerezi: egyet Taiowa számára, egyet saját magának, hét univerzumot pedig az eljövendő életnek. Taiowa jóváhagyásával Sótuknang létrehozza a vizet, majd a levegőt és a szelet is. Ezek után Taiowa azt mondja neki:

„Műved még nem készült el. Most meg kell teremtened az életet, valamint annak mozgását, és ezáltal be kell teljesítened, Túwaqachi, egyetemes tervem négy részét.”

Sótuknang így az univerzum azon lényébe megy bele, amely arra rendeltetett, hogy az első világ - a Tokpela - legyen, és abból megteremti Kókyangwuti-t, vagyis Pókasszonyt, aki segítőtársaként ezen a földön marad. Amikor Pókasszony életre kel, megkérdezi, hogy ki ő és miért van itt? Sótuknang pedig így válaszol:

„Nézz körül. Itt a Föld, melyet mi ketten hoztunk létre. Van formája, tömege, iránya és ideje, kezdete és vége, de nincsen rajta élet. Semmilyen örömteli mozgást nem láthatunk, és boldog hangokat sem hallhatunk. Mi az élet mozgás és hangzás nélkül? Ezért adatott meg neked az erő, hogy segítségünkre légy az élet megteremtésében. Ajándékba kaptad az ismeretet, a bölcsességet és a szeretetet, hogy minden lényt, akiket meg fogsz teremteni, részesíts az áldásodból. Ezért vagy itt.”

Pókasszony ezután egy kevés földet elvegyít a nyálával, és két lényt formál belőle, majd beteríti őket fehér leplével, amely maga a bölcsesség, miközben a Teremtés dalát énekli. Amikor az ikrek életre kelnek, megkérdezik, hogy kik ők, és miért vannak itt. Pókasszony a Pöqánghoya és Palöngawhoya nevet adja nekik, és azt a feladatot bízza rájuk, hogy tartsák egyensúlyban a világot, amikor az élet megjelenik a földön. Pöqánghoya bebarangolja a világot, és kezeivel addig gyúrja a földet, míg az teljesen megsűrűsödik. Palöngawhoya is útra kel a világban, és előhívja a hangzást, melyet az egész földön hallani lehet. Ez a visszhangok valódi eredete, mivel minden hangzás a Teremtő visszatükröződése.

Feladatukat elvégezve, Pöqánghoyát a Föld tengelyének északi, Palöngawhoyát pedig a déli sarkához küldik, és megbízzák őket, hogy együtt gondoskodjanak a Föld megfelelő forgásáról.

Ezen kívül még Pöqánghoya hatalmában áll az is, hogy a földet a sűrűsödés egy stabil állapotában tartsa. Palöngawhoyának pedig arra kell ügyelnie, hogy a levegő nyugodt mozgásban maradjon, és arra is, hogy a Föld rezgésközpontján keresztül a jóra felhívó vagy figyelmeztető kiáltását hallassa.

A hopi indiánok felfogása szerint a Földnek és az ember testének egymással összhangban álló szerkezete van. Ezért nem csak a Föld tengelye mentén található rezgésközpontokat ismerik, hanem tudomásuk van az ember tengelye mentén elhelyezkedő rezgésközpontokról is, melyek a csakrákkal egyeznek meg. Ezekből viszont a hopik csak ötöt tartanak számon: a fejtetőcsakrát, a homlokcsakrát, a gégecsakrát, a szívcsakrát és a köldök- vagy napfonatcsakrát.

Pókasszony a továbbiakban a földből fákat, bokrokat, fűszernövényeket, virágokat és különféle magot és gyümölcsöt hozó növényeket fakaszt, melyekkel felöltözteti a földet.

Ugyanígy teremti meg a madarakat és a többi állatot is. Sárból gyúrja, majd fehér leplével beborítja őket, miközben a Teremtés dalát énekli.

Sótuknang is boldogan szemléli, milyen szép lett minden - a föld, a növények, a madarak, a többi állat, és az erő, mely valamennyiükben hat.

Mélységes örömmel így szól Taiowához: „Jöjj, és nézd, milyen lett a világunk!” „Nagyon jó lett - mondja Taiowa -, most már kész arra, hogy befogadja az emberi életet, mely az utolsó lépés ahhoz, hogy tervem beteljesedjen.”



Az emberiség teremtése



Pókasszony a földből, amely négy színben - sárgában, pirosban, fehérben és feketében - létezik, négy emberi lényt formál Sótuknang, a férfi képére. Majd négy emberi lényt hoz létre a saját képmására, mellyel megteremti az asszonyt is. Ezekben az emberi lényekben olyan fejlődés megy végbe, mely a napfelkeltével hasonlítható össze, s ami a legkorábbi pirkadat sötét bíborával veszi kezdetét. Ez az a pillanat, melyben Pókasszony, miután teremtményei fölött elénekelte a teremtés dalát, az őket betakaró fehér leplet eltávolítja. A formák életre kelnek, a bíbor szín sárgába megy át.

Az emberbe, akit akkor még ködfátyol borít, a feje tetején lévő lágy részen keresztül hatol be az élet lélegzete.

Amint a Nap megjelenik a horizonton, a köd eltűnik, és a fejen lévő lágy rész megkeményedik. Az ember elkészült, és büszkén tekint teremtőjére.

„Íme, a Nap - mondta Pókasszony -, először álltok szemben atyátokkal, a teremtőtökkel. Mindig emlékeznetek kell létrejöttötök folyamatának három szakaszára, a három fény idejére: a sötét bíborra és a misztérium sárga és piros palástjára, az élet lélegzetére és a szeretet melegére, melyek a teremtés tervében nyugszanak, ahogyan a fölöttetek énekelt Teremtés dalában hallhattátok tőlem.”

Az első világ első emberei azonban nem válaszolnak neki, mert nem tudnak beszélni. Miután Pókasszony a hatalmát Sótuknangtól kapta, a visszhang, Lapöngawhoya segítségével magához hívja őt. Sótuknang még abban a pillanatban, egy hatalmas szélzúgásban megjelenik előttük: „Itt vagyok. Miért van rám oly sürgetően szükségetek?”

Pókasszony magyarázni kezd: „Megbízatásod szerint megteremtettem az első embereket. Tökéletesek és jó formájúak. Megfelelő a színük, megvan bennük az élet, és mozogni is tudnak, de nem tudnak beszélni. Ez még hiányzik belőlük. Meg akarom adni nekik a beszéd készségét, mellé pedig a bölcsességet és a szaporodás képességét, hogy élvezhessék az életet, és teremtőjüknek hálát mondhassanak.”

Sótuknang ekkor megajándékozza az embereket a beszéddel, melynek hangzása bőrük színe szerint változik. Megadja nekik a bölcsességet, valamint a szaporodás és sokasodás képességét, majd így szól hozzájuk: „Nektek adtam ezt a világot, hogy benne éljetek és boldogok legyetek, és ezért csupán egyet kérek tőletek: Teremtőtökkel szemben mindenkor hódolattal viseltessetek. A bölcsesség, a harmónia és a teremtőtök szeretete iránti tisztelet gyarapodjon bennetek. Ezt ameddig csak éltek, soha ne felejtsétek el.”

Az ember ekkor benépesítette a földet. Békességben élt vele, valamint embertársaival és az állatokkal is. Egy idő múlva azonban néhányan megfeledkeztek a Sótuknangtól kapott megbízatásukról, hogy mindenkor tisztelettel övezzék teremtőjüket. Azzal kezdték, hogy rezgésközpontjaikat kizárólag földi célok követésére használták, miközben teljesen megfeledkeztek elsődleges céljukról, a teremtő tervének kivitelezéséről.

Az ember egészen addig békességben élt együtt az állatokkal, melyek azonban most eltávolodtak és „elvadultak” tőle. Végül az emberek már egymás ellen is harcolni kezdtek, és már csak egy egészen kis csoport emlékezett eredeti megbízatására.

Taiowa elhatározza, hogy az első világot megsemmisíti azon kis csoport kivételével, amely hű maradt a törvényeihez. Sótuknang ezeknek elmagyarázza, hogy fejtetőcsakrájuktól kell hagyniuk irányítani magukat. „Belső bölcsességetekkel nappal egy felhőt, éjszaka pedig egy csillagot kell felismernetek és követnetek. Semmit se vigyetek magatokkal, és vándorlásotok csak akkor ér véget, ha a felhő és a csillag megállapodik.”

Az egész világon vannak olyan emberek, akik házukat és tűzhelyüket elhagyva követik a felhőt és a csillagot. Sokan teszik fel nekik a kérdést, hogy mi hajtja őket. Amikor aztán a felhőről és a csillagról kezdenek beszélni, senki sem hisz nekik, mert a többiek semmit sem látnak.

Végül, egy adott helyen összetalálkozik a csoport, amely a szélrózsa minden irányából gyűlt össze. Amikor valamennyien megérkeznek, megjelenik előttük Sótuknang, és egy dombra vezeti őket, melyben a hangyaemberek élnek. A csoport lyukat fúr a tetőn, és úgy jutnak be a domb belsejébe. Sótuknang pedig így szól hozzájuk:

„Most beléptek a hangya-kivába, (Hopi-település) ahol biztonságban lesztek a világ pusztulása idején. Azt akarom, hogy itt-tartózkodásotok alatt tanuljatok a hangyaemberektől, akik szorgalmasak, és nyáron élelmiszert gyűjtenek télire, akik hűvösek maradnak, ha meleg van és melegek a hideg időben. Békében élnek egymással, és engedelmeskednek a teremtési tervnek.”

Így végződik az első világ, amely a vulkánok tüzétől semmisül meg.



Tokpa - a második világ



Sokáig tart, míg a föld felszíne kihűl. Időközben pedig az emberek boldogságban élnek a föld alatt, annak ellenére, hogy az élelmiszer-készlet egyre szűkösebbé válik. Sótuknang ekkor megteremti a második világot, amely teljesen más, mint az első. Ahol korábban víz volt, az most szárazföld, és ahol szárazföld terült el, ott most víztükör fénylik. Sótuknang ismét megbízza az embereket, hogy a Teremtő tervének megfelelően éljenek.

Az emberek újra benépesítik a földet, de egy idő múlva újra eltévelyednek. Az állatoktól elkülönülten élnek, és kizárólag saját magukról gondoskodnak. Házakat építenek, szerszámokat állítanak elő, kereskednek és csereberélnek. Ezzel pedig megkezdődnek a nehézségek is. A második világban bőségesen rendelkezésre áll minden, amire az embernek szüksége van, de ő mégis egyre többet és többet akar. A Teremtőt dicsőítő hálaadó himnuszokat lassanként felváltják a föld javait magasztaló énekek. Így egyre jobban eltérnek megbízatásuktól, és kinevetik azokat, akik még mindig éneklik a Teremtés dalát.

Taiowa, az ősteremtő és unokaöccse elhatározzák, hogy ezt a világot is megsemmisítik. Azok, akik hűek maradtak megbízatásukhoz, ismét a hangyaembereknél találnak menedéket.

Az ikreket, Pöqánghoyát és Palöngawhoyát, újra megakadályozzák abban, hogy egyensúlyban tartsák a világot, így az őrült módon ismét össze-vissza kezd forogni, miáltal a hegyek a tengerbe zuhannak, és hatalmas áradatok söpörnek végig a partokon. Ezért a föld erősen lehűl, és elborítja a jég. A túlélők pedig eközben békésen élnek a hangyaemberek között.



Kuskurza - a harmadik világ



Hosszú-hosszú idő múlva az ikreket ismét megbízzák azzal, hogy a sarkoknál újra betöltsék feladataikat. A Föld így újra egyensúlyba kerül. Lassanként felmelegszik, és Sótuknang harmadszor is belekezd az élet teremtésébe a földön. Amikor az megint alkalmassá válik az emberi települések befogadására, elindul a hangya-dombok felé, előhívja az embereket, és azt mondja nekik: „Megmentettelek benneteket, hogy a világot újra benépesíthessétek. Azonban mindenkor emlékeznetek kell arra a két dologra, amit most elmondok nektek. Először is: Hozzám, a teremtőtökhöz, mindig hódolattal közeledjetek, és tiszteljétek egymást. Másodszor: Minden hegycsúcsról minden időben dicsőítő dalokat énekeljetek. Amikor már nem hallom a teremtőtöket dicsőítő himnuszokat, tudni fogom, hogy újra a gonosz hatalmába kerültetek.”

Az ember újra benépesíti a földet, és követi fejlődésének útját. Az első világban az emberek együtt éltek az állatokkal. A másodikban megtanulták a kézművességet, a kereskedelmet és házakat emeltek. A harmadik világban most már hatalmas városokat építenek, és egy egész ipart fejlesztenek ki. Még repülésre alkalmas eszközeik is vannak, melyekkel más városokat megtámadhatnak, és kreativitásukat arra használják fel, hogy másokat elpusztítsanak.

Sótuknang, Pókasszonnyal együtt elhatározza, hogy ezt a világot is feloszlatja, s csak azokat menti meg, akik továbbra is éneklik a dicsőítő himnuszokat. A megsemmisítés ezúttal a víz által megy végbe. Az egész szárazföldre óriási forgószelek hoznak áradatot. A túlélésre szánt embereket Pókasszony magas bambuszszálakon rejti el, és hosszú időre ellátja őket élelemmel. Amikor az esőzés abbamarad, Pókasszony a bambuszszálakon lévő embereknek nádból tutajt készít, melyekkel azok a felkelő nap irányába vonulhatnak. Számukra ezért fenntartottak néhány szigetet, ahol vethetnek és arathatnak, mielőtt továbbvonulnának.



Túwaqachi - a negyedik világ



Az emberek végre elérnek egy magas hegyekkel tarkított földterületet. Ezen a helyen újra megjelenik előttük Sótuknang, és azt mondja nekik: „Tekintsetek abba az irányba, ahonnan jöttetek, és nézzétek a szigeteket, amelyeken éltetek. Utazásotok lábnyomai ezek, a harmadik világ magas hegyei, melyeket én pusztítottam el. Nézzétek.”

Ekkor az emberek szeme láttára egyik sziget a másik után alámerül a vízben, és eltűnik. Sótuknang pedig így folytatja:

„Nézzétek, én magam töröltem el lábnyomaitokat, a ti érdeketekben hátrahagyott szigeteket. Mielőtt most elhagylak benneteket, még valamit el akarok mondani nektek: A negyedik világ neve Túwaqachi, a tökéletes világ. Ti magatok fogjátok felfedezni, hogy miért. Nem olyan kényelmes és szép, mint az előzőek. Van benne mélység és magasság , forróság és hideg, szépség és aszály. Bármit is válasszatok, megmutatkozik majd, hogy a teremtés tervét ezúttal megvalósítjátok-e.”





Források:

F.Waters, Book of the Hopi, Peguin Books, 1977.

Dick de Soeten, Hopi, deur van verleden en toekomst (Hopi, a múlthoz és a jövőhöz vezető ajtó), Ankh Hermes, 2. Átdolgozott kiadás, 1992.



A Hopi egy név rövidítése, melyet e nép használt: Hopituh Sinom, vagyis „a Hopi emberei”. Korábban a hopik a Moqui vagy Moki néven is ismertek voltak. Az uto-azték nyelvcsalád egy tájszólását beszélik. A jelenleg élő kb. 18000 Hopi indián nagy része a Navajo Rezervátumban, 11 autonóm faluban szétszóródva él, a jellegzetes teraszos pueblo-házakban.

A Hopi névnek különböző fordításai ismeretesek, mint például: „Emberek, akik a megfelelő módon élnek”, vagy a „Békében élők”, vagy pedig „Jók, békések és bölcsek”. Mélységes békeszeretet jellemzi őket, mely a sors majdhogynem ellenállás nélküli elfogadásával párosul. Elveszett fehér fivérük, Pahána visszatértére várnak, éppen úgy, mint ahogy a maják szakállas, fehér istenüket, Kukulcant, a toltékok és aztékok pedig Quetzalcotl-t várják.



A hopik teremtésmítosza



A hopik teremtésmítosza figyelemreméltó, és tulajdonképpen két részből áll. Az első rész az első, eredeti világ és az első ember teremtését tárja elénk. A második rész az ezután következő újrateremtéseket írja le, melyek az istenek által végrehajtott világpusztításokat követik. Ezek azért zajlottak le, mert az emberiség újra meg újra eltért megbízatásától, és elfeledkezett teremtője dicsőítéséről. A hopi hagyományok értelmében a világot napjainkig már háromszor pusztították el, így az ember jelenleg a negyedik világban él.



A Teremtés dala



A sötét, bíbor fény északon felragyog.

Egy sárga fény világítja be keleten az eget.

A föld növényeiből ekkor előbújunk,

hogy nyerjünk egy derűs, hosszú életet.

Pillangó-szüzeknek nevezzük magunkat.



Férfi és nő imáját kelet felé fordulva mondja.

Teremtőnk napja előtt tisztelettel hajtják meg fejüket.

A levegőt harang zengése tölti be.

És örömteli hang járja át a földet,

melynek visszhangját mindenütt hallani lehet.



Atyámat alázatosan kérem,

közös atyánkat, a tökéletes Taiowát,

a hibátlant, mely a tiszta életet hozza létre,

aki látni engedi a sárga fény ragyogását,

adja nekünk a tökéletes fényt végre.



A tökéletes kibontakoztatta tervét,

és hosszú időt ajándékozott nekünk,

megteremtette a dalt, hogy életünkbe örömet vigyen.

Az öröm ezen ösvényén, mi, a pillangószüzek mindent teljesítünk,

amit csak kíván, azáltal, hogy Atyánk Napját üdvözöljük.



Örömmel csendül fel Teremtőnk dala.

És mi, földi lények, ezt a dalt trónjáig visszhangozzuk fel.

Ha a sárga fény megjelenik,

a boldog visszhang megsokszorozódik,

cseng és zengedez vissza az időkig,

melyek még csak ezután közelednek el.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,

Webáruház fejlesztés - AionHill