Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2009-es évfolyam

2009/2/ Az Igazság Evangéliuma

Pentagram > 2009-es évfolyam

Racionális emberekként a világot érzékszerveinken át érzékeljük. Számunkra a dolgok és az emberek tárgyak, melyekhez alanyként viszonyulunk. A gnosztikus azonban olyan különleges tudatot, olyan új érzékszervet fejleszt ki, amely révén eggyé válik az emberekkel és a dolgokkal. Így megszűnik az elválasztottság közte és a világ között, közte és Isten között, s megismeri a lényeget, vagyis Istent, a belső enyészhetetlen elemet, mert ő maga vált e lényeggé vagy enyészhetetlen elemmé.



Saját magát változtatja a lényeggé és a dolgokká. Ezek pedig ő maga lesznek, s többé már nem puszta tárgyak a számára, hanem önnön valója: egy minden dolgot és lényeget magába foglaló alany. Ilyenformán tehát azt mondhatjuk, hogy a Gnózis közvetlen, spirituális tapasztalás.

Ha így értelmezzük a Gnózist, akkor világos, hogy a spirituális vallások és misztériumiskolák alapítói mindig is „a tudás hordozói”, vagyis gnosztikusok voltak, hiszen mindnyájan az Istennel és minden dologgal való egység élményéből éltek.

Jézus azt mondja: „Én és az Atya, az isteni ősok egyek vagyunk.”

Vagy, ahogyan Pál mondja: „Most még tükör által homályosan látunk” - vagyis csak érzékszerveink révén érzékelünk, s így a dolgok titokzatos tárgyaknak tűnnek számunkra - „akkor pedig színről színre”, vagyis közvetlenül, eggyé válva, szemtől szemben a dolgok lényegével.

Buddha pedig így szól: „Elmélkedésem tárgya igazság. Amit odaadással gyakorolok, igazság. Beszélgetésem tárgya igazság. Gondolataim mindig az igazságban vannak. Mert íme: önmagam igazsággá lettem.”

És a hinduk ezt mondják: „Tat twam asi” - az te magad vagy. Minden, amit magunk körül tárgyaknak látunk, valójában mi magunk vagyunk, csupán képtelenek vagyunk őket jelenlegi tudatunkkal érzékelni.

Van a „Gnózis” szónak ezen általános, átfogó értelmezésén túl egy jóval konkrétabb jelentése is: azt a vallást és filozófiát jelöli, amely a kereszténységgel egy időben jelent meg, s időszámításunk első évszázadaiban élte virágkorát. E mozgalom nagy nevei közé tartozik Valentinus, Baszileidész és Mani. Az 1945-ben a felső-egyiptomi kisvárosban, Nag Hammadiban talált gnosztikus kéziratok ebből - a szűkebb értelemben vett - történelmi gnózisból származnak. Ezen kéziratok közé tartozik a II. század derekán keletkezett Igazság Evangéliuma is.

A korai egyház dogmatikussá vált, s alkalmatlan volt az istenség közvetlen, spirituális megtapasztalására. A gnosztikus írásokat tévtanoknak s eretnekségnek bélyegezték és nem vették fel őket az Újszövetségbe. Az egyház számára a történelmi gnózis kétségtelenül eretnekség volt, és még ma is az. Ha azonban a Jézus által alapított eredeti kereszténységet tekintjük, akkor látjuk, hogy az valóban spirituális tapasztalás, éppúgy, ahogy a kor történelmi gnózisa is. Nincs lényegi különbség a spirituális kereszténység és a történelmi gnózis között, legfeljebb a használt jelképekben. Ebből a szempontból tehát Jézus éppolyan gnosztikus volt, mint Valentinus és Mani, ők pedig ebben az értelemben ugyanolyan spirituális keresztények voltak, mint Pál és János. A hagyományos kereszténység máig ellenséges viszonya a történelmi, illetve az általános értelemben vett gnózissal szemben akkor alakult ki, amikor a kereszténység Jézus által lefektetett alapjait elfelejtette, és dogmatikussá vált. Ha azonban az eredeti kereszténység kéziratait összevetjük a gnóziséival, például az Igazság Evangéliumával, akkor mindig is szemmel látható a két áramlat közötti alapvető azonosság.

Valentinus, az egyik legismertebb gnosztikus, az Igazság Evangéliumának feltételezett szerzője Egyiptomban született Kr. u. 110 körül. 150-től Rómában élt, ahol majdnem megválasztották a római keresztény közösség püspökévé. Ebből arra következtethetünk, hogy abban az időben még nem tettek különbséget gnosztikusok és keresztények között. Sőt az is kiderül mindebből, hogy a korai keresztény közösségekben szabadság uralkodott: ők választották saját püspökeiket, nem pedig felülről a pápa. Valentinus visszatért Egyiptomba, és saját filozófiai és vallási iskolát alapított. 170 körül halt meg, és írásai közül megőrződtek a világ eredetéről és az emberiség kialakulásáról szóló felismerései. Fennmaradt leveleinek és előadásainak néhány töredéke is, és - ahogy említettük - nagy valószínűséggel neki tulajdonítható Igazság Evangéliuma. De talán pontosabb képet ad róla az egyik egyházatya megjegyzése: „Valentinus ugyanis azt meséli, hogy látott egy nagyon fiatal fiút, és miután megkérdezte tőle, hogy ki ő, az így válaszolt: az Ige vagyok.”

Ez egy szép utalás a gnosztikusokat jellemző sajátos felismerésre: a spirituális tudat révén szerzett belső tapasztalásra. Mint egy látomásban, Valentinus belsőleg lát egy kisfiút, egy gyermeket. A földi emberrel ellentétben, tudatossá válik számára a Másik, az örök, isteni Ige, a világosság, az élet és a bölcsesség. Ez az Ige azonban még kicsi, akár egy gyermek. Ez azt jelenti, hogy Valentinus saját szellemi öntudatát, valódi lényét még egészen fejletlennek tapasztalja. Ám ez a lény nem korlátozott, s képes a gyermekhez hasonlóan fejlődni előítéletek, bizalmatlanság és merev vélemények nélkül.

Valentinus így jeleníti meg az isteni világ első ígéretes áttörését saját tudatába. Ez megvilágosodásának kezdete, melynek során az isteni világ, a bensőjében lakozó szellemi ember fokozatosan kifejlődik. Tudatában egyre jobban megnyilvánulnak az isteni világ szerkezetei és erői.

Hasonló élmény leírását találjuk Pálnál is: „mert a Szellem mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is. …Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri senki, csak az Istennek Szelleme. Mi pedig nem e világnak szellemét vettük, hanem az Istenből való Szellemet…”

Azután Pál megkérdezi társait: „Avagy nem ismeritek-e magatokat, hogy a Jézus Krisztus bennetek van?”

A gnosztikus Pál tisztában van saját és társai valódi identitásával, s ez nem más, mint a szellemi ember.

Valentinus ilyen, az isteni világból eredő meglátásokat oszt meg velünk az Igazság Evangéliumában. Beszámol arról az örömről és nyugalomról, melyek azóta hatják át, mióta a szellemi igazság tudatossá vált benne. Azt mondja, azok közé tartozik, akiknek többé nem kell alászállaniuk az alvilág birodalmába, s akik többé sem vágyat, sem betegséget, sem halált nem ismernek.

Mivel ez a jelenlegi világ a pokol, nem a pokol jön el életünkbe, hanem máris benne élünk: egy konfliktusokkal, félelmekkel, vágyakkal, betegségekkel és halállal teli világban.

„Az emberek, akik az igazság tudatára ébredtek - folytatja Valentinus -, küzdelem nélkül nyugszanak, s nem gerjeszti őket az igazság utáni vágy. Mert íme, ők maguk az igazság… Tökéletesek s elválaszthatatlanok az igazán jótól. Nem szenvednek hiányt semmiben, hanem nyugalom adatik nékik, és felüdíti őket a szellem.”

Mindazok pedig, akik nincsenek a nyugalom és az öröm ezen állapotában - vagyis mi, talán mindannyian e szöveg olvasói - „…tudhatják, hogy miután a nyugalom helyén voltam, nem illő nékem, hogy másról beszéljek.”

Az Igazság Evangéliuma szerzőjének egyetlen célja van: hogy nekünk, akiket ez a hiány gyötör, megmutassa az ettől való megszabadulás módját.

A pokol birodalmából kivezető út, az igazság hiányától s az igazság utáni gyötrő vágytól való megszabadulás az ismeret: az igazság ismerete. Ez az út annak a felismerésével kezdődik, hogy az igazságot és önmagunkat illetően e pillanatban még tudatlanságban tévelygünk. Elfelejtettük és elfojtottuk, hogy valójában honnan származunk mi és saját világunk. Származásunk helye pedig az isteni világ, az Atya - ahogy Valentinus mondja -, akiből szellemi valónk tekintetében az Ő hasonlatosságára eredünk, akitől mindent megkapunk, és aki továbbsürget fejlődésünkben.

Jelenleg azonban csupán testünket és a vele összefüggő gondolatainkat és érzéseinket tartjuk a valódi lényegünknek. Csak a világűr csillagainak és bolygóinak látható (holt) anyagát hisszük tényleges valóságnak. És e szilárd meggyőződés révén, ezzel az előítélettel elfojtjuk a szellemet, s már nem ismerjük többé őt: a szellemet, amely bennünk és a világban hatni akar. Olyanok vagyunk, mint akik alszanak, s álmukat vélik a való világnak. A szellem világával összehasonlítva érzéki észleleteink másodrendű valóságot képeznek, mint ahogy az álmok az ébrenléthez képest.

És mivel - mondja Valentinus - olyannyira tudatlanok vagyunk az Atyát illetően, hogy sem önmagunkban, sem rajtunk kívül nem érzékeljük a szellemet, ezért ez „félelmet és zavarodottságot, bizonytalanságot, kételyt, megosztottság és sok illúziót” vált ki, „mintha mély álomba merültek volna és zavaros álmoknak estek volna áldozatul”.

Az a fontos tehát, hogy az ember felismerje azt a téves képzetet, hogy az anyag az egyetlen és meghatározó valóság, hogy azután „elvesse magától a tudatlanságot, mint az álmot”.

Akik pedig mindezt felismerték, azok már semmire sem tartják az álmot. Jelenségeit sem tekintik valós dolgoknak, mert ezek nem tartósak. Lemondanak róluk, akár az éjszakai álomról… És boldogok, akik magukhoz térnek és felébrednek.”

Az első lépés igaz önvalónk és az igazság megtapasztalásának ösvényén ezért annak elismerése, hogy önmagunkat és a világot illetően jelenleg tévhitben élünk, s hogy anyagelvű elképzeléseinket, melyek valójában álmok, a tulajdonképpeni valóságnak tartjuk. Ez a gnosztikus belátás a spirituális világlátásra való nyitottság révén, a gnosztikus hit révén születhet meg.

De hogyan válik láthatóvá a tényleges valóság? Hogyan ébredünk fel, s hogyan ébredünk tudatára a valóságnak? Világítsuk meg néhány hasonlat segítségével, hogy milyen érzés egy ilyen belső felébredés, egy ilyen gnosztikus tudat.

Vegyünk a hétköznapi életből egy egyszerű példát: mindannyiunkkal megtörtént már, hogy nem jutott eszünkbe valakinek a neve. Tudjuk, hogy tudjuk a nevét, mégis úgy érezzük, a név megbújik tudatunk valamelyik sötét zugában, és nem akar előjönni a világosságra. Ez kellemetlen, nyomasztó érzés. Tegyünk bár gondolatban mégoly hatalmas és rafinált erőfeszítéseket, mégsem ugrik be tudatunkba, sőt inkább mintha valami akadály gördülne elé. Ám azután, ahogy elengedjük a problémát, s valami mással foglalkozunk, egyszer csak megint megvan. Kivilágosodik, mélyet lélegzünk, megszabadultunk valamitől.

Vegyünk egy másik példát: gyerekként talán szerettünk volna egy bizonyos hivatást űzni, ezt azonban különböző akadályok miatt nem valósíthattunk meg. Feladjuk a terveinket, más életpályára lépünk, s esetleg meg is feledkezünk az egészről. Mégis anélkül, hogy tudnánk az okát, néha szomorúság s elégedetlenség vesz rajtunk erőt. Azután hirtelen felfedezzük, honnan is erednek ezek az érzések. Nem sikerült megvalósítani egy részt önmagunkból, s ez azóta parlagon hevert. A kiaknázatlan lehetőségek utat törnek maguknak, és megnyilatkoznak tudatunkban. És talán még sikerül - például egy hobby révén - kibontakoztatni ezt a lappangó tehetséget.

És végül egy utolsó példa: az úgynevezett élethazugság. Bizonyos társadalmi és személyes közegben élünk, és ehhez annyira hozzászoktunk, hogy alig vesszük észre, valójában mennyire taszító számunkra. Sőt még a szükségből is erényt kovácsolunk magunknak, s úgy gondoljuk, ezek a körülmények hozzánk tartoznak. Mégis van bennünk valami feszültség és csüggedtség, ami elvezethet a sorsunkban való kételkedéshez. Aztán hirtelen az a gyanúnk támad, hogy az élet, amit élünk, nem felel meg valódi lényünknek. Folyamatosan irányt kell változtatnunk, s az esetleges változtatások következményeitől való félelmünkben annyiban hagyjuk a dolgokat.

Ez a három példa, melyekben egy elfelejtett dolog váratlanul felötlik bennünk, vagy egy elfojtott eszménykép utat tör magának, vagy élethazugságunk tudatára ébredünk, mind-mind a gnosztikus felismeréshez hasonlítható, azzal a különbséggel, hogy a gnosztikus felismerés sokkal mélyebb és átfogóbb. A gnosztikus ember hirtelen ráébred, hogy elfelejtette élete igazi értelmét, hogy egész földi élete, a boldogságért, jólétért, sikerért és befolyásért folytatott küzdelme az anyagi világban végső soron nem elégíti ki, s hogy lelke legmélyebb spirituális rétegei parlagon hevernek, és egész életét az illúzió uralja. Eddig úgy képzelte, hogy lehetetlen másképpen élni, mint ahogyan most él, és hogy az élet mindennek ellenére jó.

Ez a felismerés azonban nem maradhat következmények nélkül. Amit eddig elfojtottunk, tovább dolgozik, és követeli a jogait. Ha mindez nem így volna, akkor sohasem ébrednénk ennek az elfojtásnak a tudatára. Ez az a belső szellemi mag, az örök, elmúlhatatlan elem, amely így „hív”, „szólít” és „sürget” minket a fejlődésre és a tudatossá válásra. A szellemi valóságra való új nyitottság nyilvánul meg bennünk, a gnosztikus hit és a bennünk lévő mélyebb rétegekre való fogékonyság. Ez a hit és ez a nyitottság teszi lehetővé a felismerést.

A gnosztikus hit szempontjából a gnosztikus felismerés és a gnosztikus felébredés tehát nem más, mint a mostanáig önmagunkban elfelejtett, eltemetett és elfojtott, szunnyadó dolgok tudatossá válása. Ha ez az elfojtott szellemi mag megnyilatkozik a tudatunkban, akkor ráébredünk az élet rég elfeledett értelmére, szokványos életünk lelepleződik, s viszonylagossá válik, tévelygéssé és élethazugsággá lesz, de legalábbis felszínesnek éljük meg. Ekkor az életünk oly régen szunnyadó nézetei nagy megkönnyebbüléssel töltik el tudatunkat, s végre hatni tudnak.

Mindezekből kitűnik, hogy a gnosztikus felismerés több, mint puszta elmélet, mint csupán egy értelem szülte képzet - ez az ember igaz lényegének tudatossá válása. A gnosztikusok megértésére irányuló legtöbb teológiai és filozófiai erőfeszítés abból a feltevésből indul ki, hogy a gnosztikus tudás csupán elméleti okoskodás a világban élő ember állapotáról. Amikor a gnosztikusok azt mondják, hogy az ismeret révén megszabadultak, s legbensőbb spirituális rétegeik a tudatalattiból a tudatba emelkedtek és így aktivizálódtak, vagyis ha azt mondják a gnosztikusok, hogy az ismeret által megszabadultak, akkor a teológusok ezt félreértik. Azt állítják ugyanis, hogy a gnosztikusok valami különleges titok által érzik magukat megszabadultnak. A gnosztikusok azt hiszik - vélekednek -, hogy képesek megszabadulni bizonyos, az ember lényegéről és a világról szóló képzetek és elméletek révén. A gnosztikus számára azonban az ismeret általi üdvözülés azt jelenti, hogy az ember legbensőbb lénye - amely most a felszínesség és az illúzió miatt képtelen a tudatossá válásra és a cselekvésre - végül tudatossá válik és így megszabadul tehetetlenségéből. Éppúgy, mint Valentinusnál, az ilyen emberben tudatossá válik az isteni ige, az isteni világ és a saját bensőjében lakozó szellemi öntudata. Eleinte - ígéretes kezdetként - mint egy gyermek, aztán egyre erőteljesebben és kiterjedtebben.

Ha a belső lény hívása visszhangra talál, s az ember tudatára ébred a saját benső lényében lakozó örök elvnek és ezáltal felszabadul, akkor erre kétféle módon lehet reagálni: hittel vagy hitetlenséggel. Megtörténhet, hogy az illető azonnal felelni akar, s eleget akar tenni a hívásnak. Az Igazság Evangéliuma erről ezt mondja: „Ha hívják, hallja, válaszol, s Őhozzá fordul, aki hívta őt, felemelkedik hozzá, és ebben a hívásban ismeretre tesz szert. Mivel van ismerete, Annak akaratát cselekszi, aki őt hívta”.

Ez volna a helyes reakció erre a belső lényből felhangzó hívásra: megnyílni a hívásnak, és pozitívan reagálni rá. Ez gnosztikus hit.





AZ IGAZSÁG EVANGÉLIUMA a Gnózisról tanúskodik. A Gnózis szó görögül „ismeretet”, „tudást” jelent. Itt egy sajátos értelemben vett ismeretről van szó. A Gnózis másfajta ismeret: közvetlen, spirituális, belső tapasztalás.



Hogyan lehet szert tenni erre az ismeretre? Egy másik gnosztikus kéziratban, Fülöp Evangéliumában ezt olvashatjuk erről:



„Az igazsággal (vagyis a Gnózissal) nem úgy van, mint a világban az emberrel: Látja a napot, anélkül hogy nap lenne; látja az eget és a földet, és minden más dolgot, ám ő egyik dolog sem.

Mindazonáltal az igazság helyén úgy van. Te pedig láttál valamit abból a helyből, és hozzá hasonlatossá váltál.

Láttad a Szellemet, és szellemmé váltál.

Láttad Krisztust, és Krisztussá váltál.

Láttad az Atyát, és Atyává leszel.

Ennélfogva ezen a helyen mindent látsz, s nem látod önmagad; ám azon a helyen látod önmagad, s amit látsz, azzá leszel.”



„Senki sem láthatja a valóban létező dolgokat, hacsak nem válik maga is hozzájuk hasonlatossá.”

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,