Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2009-es évfolyam

2009/2/ Boldog az az ember, aki magára eszmél és felébred

Pentagram > 2009-es évfolyam

Az Igazság Evangéliuma II.



„Boldog az az ember, aki magára eszmél és felébred. Ha hívják, meghallja, válaszol, és odafordul ahhoz, aki hívja, felemelkedik hozzá, és ebben a hívásban ismeretre tesz szert. És mivel most ismer, teljesíti annak akaratát, aki hívta őt.”



A hit gnosztikus értelemben azt jelenti, hogy meghalljuk a hívást, nyitottak vagyunk rá, és pozitívan válaszolunk arra. Azonban akit hívnak, az nem mindig így reagál. Ha elfogadnánk az igazság következményeit, amelyek ránk és a társadalmunkra vonatkoznak, akkor teljesen meg kellene változtatni az életünket. Sok kedvelt szokásunkat, kellemesnek tűnő dolgot és bizonyosságot, főleg a környezetünktől kapott elismerést, fel kellene adnunk. Akkor az önmagunkról kialakított hízelgő kép is eltűnne, amely bár szomorúsággal járna ugyan, de belátáshoz vezetne.

Az Igazság Evangéliuma azt mondja erről: „A tévedés roppant izgalomba jött, és nem tudta, mit tegyen. Szomorú volt, panaszkodott, gyötrődött, mert semmit sem tudott. Ha az ismeret közeledik a tévedéshez, akkor az a tévedés alkonyát, és minden megnyilvánulásának a végét jelenti - üresnek és semmitmondónak bizonyul.”

Valentinus a tévedést az ember jelenlegi állapotával hasonlítja össze. Az ember hitetlenséggel reagál a benső lényéből jövő hívásra, és kevesen vannak, akik nyitottak a szellemi élet lehetőségére.

Valentinus elmagyarázza, hogy a szükség és a szokás hatalma miatt kevesen képesek a saját erejükből pozitívan reagálni az örökkévalóságból jövő hívásra. Ezért küldi el az isteni világ az „ő fiát”, a Világosságot, egy olyan „lényt”, aki ismeri az „Atyát”, az isteni világot. Akkor az emberi tudatlanság teljesen eloszlik. Valentinus tehát Jézust, a Krisztust Világosságnak látja, amely az eltévelyedésnek ebben a világában megtestesül, ugyanakkor belátásnak és isteni erőnek is tekinti, amely eltölti mindazoknak a szívét, akik a megszabadulásra vágynak, de képtelenek a saját erejükből tudásra szert tenni.

Ezzel eljutunk az Igazság Evangéliumának központi témájához, mely szerint az isteni Ige, „akit megváltónak neveznek”, eljön „mindazoknak a megmentésére, akik nem ismerik az Atyát”. A szerző ismételten kifejezi azon örömét, hogy lehetőségünk van a tévedés és a hiányosság világából való kimenekülésre, igen, annak teljes feloszlatására, és az igazság és a bőség isteni világával való felcserélésére.

Azt írja: „Az Igazság Evangéliuma a legnagyobb öröm mindenki számára, és az evangélium neve annak a reménynek ad kifejezést, hogy a hosszú keresés után megtaláljuk az igazságot.”

A nagy reménytelenség és kétségbeesés közepette hatalmas megkönnyebbülés belsőleg felfedezni annak a lehetőségnek a nyomát, hogy ennek a helyzetnek nem kell így maradnia!

Jézus, az isteni Ige által, az Atya „megvilágosította azokat, akik tudásuk elvesztése miatt sötétségben élnek. Megvilágosította őket, és utat nyitott a számukra. Ez az út pedig az igazság, melyet a fiú fedett fel nekik.”

Az Igazság Evangéliumában kifejtett gnosztikus eszmék a tiszta, eredeti kereszténységet, a szellemi kereszténységet képviselik. Jézus, az isteni Ige a Gnózisban éppúgy, mint az eredeti kereszténységben az az isteni erő, amely az Atyából árad, hogy szívünkben és fejünkben meggyújtsa a tudás lángját, és feloszlassa az eltévelyedés sötétségét. Az ember megmentése mind a történelmi Gnózisban, mind az eredeti kereszténységben az eltévelyedéstől és annak következményeitől való megszabadítást jelenti, valamint az isteni igazságban történő felébredést, amely tudatossá és aktívvá válik az ember belső lényében.

Krisztus ennek az emberben munkálkodó megváltó isteni erőnek a megszemélyesítője. Manapság sokan látnak túl a régi dogmatikus hiten, és elismerik, hogy csak belső szellemi tapasztalatok, és az egész külső életre kiható belső változás lesz képes megszabadítani az emberiséget.

A tudás, a Gnózis, „a szív ismerete” egyesíti az embereket az igazsággal. A belső lényükben dolgozó isteni Ige által meg lesznek mentve, megszabadulnak az eltévelyedéstől és új, szellemi emberekké válnak. Már ebben az életben részesülnek a megváltásban azáltal, hogy eleget tesznek a hozzájuk intézett hívásnak.

Az igazi kereszténység a bennünk lévő örökkévaló nézet megszabadítása. E bennünk lévő örök azonban még túl gyenge ahhoz, hogy minden vétket és a jelenségvilághoz fűző köteléket lerázzon magáról. Amikor a belső Krisztus, az isteni Ige visszhangra talál a szívünkben, ez az új, nem földi eredetű energia megerősíti az örökkévaló nézetet. Ebből a szempontból tehát az ember nem önmagát szabadítja meg.

A megváltás mégis a tudatosodásnak egy aktusa az emberben, a tévedéstől való megszabadulás. Az ember így együttműködhet az isteni igével, hozzájárulva ezzel a saját megszabadulásához. Ebből a nézőpontból tehát mégis önmagát váltja meg.

Ezért kiáltja oda az Igazság Evangéliuma mindazoknak, akik elindulnak az igazság ösvényén Isten Igéjének erejében: „Készüljünk fel arra, hogy a Mindenségre irányuljunk, s vigyázzunk arra, hogy házunk tiszta és csendes legyen az egység érdekében!”

A régi embert - aki boldogságát a földi világban keresi, megváltását pedig az utolsó ítélet eljövendő napjától a túlvilágon várja - törjük össze, mint egy hasznavehetetlen korsót, és készítsünk új edényt, amely tisztán és határozottan fogadja magába az isteni igét. Mindez lehetséges a bennünk munkálkodó isteni Ige megtestesülése által, aki „úttá vált az eltévedteknek, tudássá a tudatlanoknak, felismeréssé a keresőknek, támasszá a reszketőknek és tisztulássá a tisztátalanoknak.”

A tökéletes ember örök nézete, a testté vált isteni Ige szüntelenül dolgozik az emberiség minden egyes tagjának szívében, hív minket, és lehetővé teszi, hogy a belátáshoz vezető ösvényen járjunk.

Akik ezt az ösvényt járják, azok tudják, hogy szellemi magjuk az isteni világból származik, s hogy ez az isteni világ dolgozik bennük és hívja őket, hogy egyszer újra tudatára ébredhessenek méltóságuknak, mint Isten képmása, és újra felismerhessék az Atyát. Ezért a gnosztikus értelemben vett hit egy új életlehetőségre való nyitottságot jelent.

Az Igazság Evangéliuma nem csak az isteni világból jövő hívást, illetve erőkiáradást - a testté lett Igét - ismerteti, hanem azt is felvázolja, hogy mi a helyes válasz erre a hívásra, bemutatva az emberiség számára egy közös fejlődési utat, és azt is, hogy mi a célja ennek az útnak.

Miért alkotta „az igazság Atyja” a mindenséget és az emberiséget? Azért, mert azt akarja, hogy az emberek megismerjék és megtanulják szeretni őt. Kezdetben „a tökéletesség (mint lehetőség) az Atyában nyugodott. Még nem adta oda a Mindenségnek… Hanem a tökéletességet, mint a hozzá visszavezető utat, megőrizte önmagában, és készenlétben tartja az emberek számára, amikor visszatérnek hozzá - valamint a tökéletes, oszthatatlan tudást is készenlétben tartja számukra.”

Ennélfogva mi, éppúgy, mint a mindenség, az isteni Szellemből származunk, mint Isten elméjéből eredő gondolatok, azért hogy szabadon felismerhessük az isteni szellemet, és önmagunkat, mint ennek a szellemnek a leszármazottait. Más szóval: azért, hogy tudatára ébredhessünk önmagunknak, mint isteni lényeknek, és annak, hogy Istenből eredünk és tőle származunk, hogy azután ne csak tudatossá váljunk, hanem tudatosan együtt is működhessünk ezzel az isteni forrással. Valentinus azt állítja, hogy ez a rendeltetésünk, emberlétünk és életünk célja, mint ahogy az egész világmindenségé is.

Ezt a következőképpen képzelhetjük el: ami szellemi lényünket illeti, hogy modern szóhasználattal éljünk, az egész világmindenségben mindenütt jelenlévő Szellem élő erővonalaiban és azok által fejlődünk. Az idők kezdetén ennek a szellemi lénynek még nem volt anyagi burka. Ahhoz azonban, hogy tudatossá váljon önmagával és a világgal kapcsolatban, szüksége volt egy olyan testre, amely képes gondolkodni, érezni, akarni és cselekedni. Kezdetben „még nem kaptunk sem formát, sem nevet, amelyeket az Atya minden egyed számára megalkot: a tőle kapott formát, hogy fel tudjuk őt ismerni. Mert amíg még tudattalanul őbenne vagyunk, nem ismerjük meg őt.”

Ahhoz, hogy megkapjuk e formát és e nevet, ezt a tudatot, nekünk, embereknek „önállóan ki kellett belőle lépnünk, mivel (öntudatlan állapotunkban) nem voltunk képesek felvenni és felismerni azt, akiben benne voltunk, amikor akarata még nem nyilvánult meg.”

Ha elképzeljük magunkat, mint tiszta, anyagtalan erővonalakat, vagy mint a tiszta, eredeti életterületről származó gondolatokat, akkor azt is el tudjuk képzelni, hogy önállóan olyan formát és nevet fejleszthettünk volna magunknak, egy olyan testet és isteni tudatot, amely sohasem vesztené el kapcsolatát az isteni világgal. Azonban nem ez történt. Az Atyához fűződő tudatos kapcsolat megszakadt.

Az Atyával mindig harmóniában lévő öntudat helyett egy olyan én-tudat fejlődött ki, amely elvesztette az Atyával való egységet. Ezzel egyidejűleg pedig kifejlődött egy durva anyagi test.

Mi az „Atyát” illetően tudatlanságban élünk, mert a durva anyagú és önző én nem a kezdetek tiszta élettereiből származik! A jelenlegi emberiség ebben az állapotban létezik. Az isteni erők nem tudnak közvetlenül és természetes módon kifejezésre jutni! Fizikai testünk a maga akarati, érzelmi és gondolati indíttatásaival nemcsak hogy nem birtokolja a közvetlen kapcsolatot az isteni világgal, de el sem viselhetné azt.

Valentinus leírja ennek az állapotnak a következményeit: „Az Atya ismeretének hiánya félelmet és rettegést idézett elő. A rettegés pedig besűrűsödött, mint a köd, úgyhogy senki sem láthatott. Így nyert teret a tévedés, miközben értelem nélkül munkálkodott az anyagon. Nagy erőfeszítéssel olyan művet hozott létre, amelyben ál-szépség uralkodik az igazság helyett.”

Ez nem csupán egy távoli múltban lejátszódó esemény, hanem szüntelenül ismétlődik mind a mai napig. Az ember elhatárolja magát az isteni erőktől, melyek benne dolgoznak, és át akarják lépni tudatának a küszöbét. Továbbra is veszni hagyjuk a mindent átható és fenntartó szellemi törvényekkel való természetes egységet. Ez viszont félelmet okoz, annak a félelmét, hogy nincs a lábunk alatt szilárd talaj, s emiatt úgy érezzük, hogy belevetettek minket ebbe a magányos és abszurd életbe. E félelem miatt még jobban ragaszkodunk hamis tudásunkhoz, és még inkább elvágjuk magunkat az eredeti, tiszta világgal való egységtől. Ez valóban egy ördögi kör.

Mivel azonban mindennek ellenére, mégis magunkban hordozzuk a teremtő, isteni erőt, állandóan következményeket és eredményeket hozunk létre. Hatunk az anyagra az isteni törvények ismerete és isteni értelem nélkül. Ezek után nem meglepő, hogy ez káoszhoz és hamis szépséghez vezet. Ráadásul azt képzeljük, hogy ez az általunk teremtett kaotikus világ korlátlan és örök. A külső, anyagi jelenségek képezik táplálékunkat, amelyekben a viszonylagos jó és rossz váltakoznak. Ez a jó és a rossz tudásának fájáról szóló paradicsomi mítoszra emlékeztet minket.

Az a fontos, hogy más gyümölccsel kezdjünk el táplálkozni, az Élet fájának gyümölcsével, amely szintén a paradicsomban áll, hogy az isteni élet és az igazság világából tápláljon minket. Akkor megvalósítjuk az isteni eredetünkkel való tudatos egységet. Az Élet fájának gyümölcséről alkotott kép pompásan bemutatja, hogyan fejezték ki régen a gnosztikusok jelképesen a tudásukat. Valentinus az Élet fájának gyümölcsét merész felismeréssel az isteni Igével, Jézus Krisztussal azonosítja, aki az igazság, a világosság és az élet megtestesítője.

Ez olyan gyümölcs, „melynek megevése nem okozza a pusztulásukat (szemben a jó és a rossz tudásának fájáról származó gyümölccsel), hanem pompás kinccsé válik mindazok számára, akik esznek belőle.”

Amikor azon isteni erők és ismeretek alapján élünk, amelyek arra várnak, hogy tudatossá váljanak bennünk, nem pedig csupán a tudományos ismereteink alapján, amelyek a jelenségek világával foglalkoznak, sem pedig a földi természet javai és értékei alapján, melyek földi lényünket táplálják, akkor újból megtaláljuk a Szellemet, az isteni Atyát önmagunkban. Megleljük a bennünk lévő Krisztust, ahogy Pál mondja. Ekkor azzal a gyümölccsel táplálnak minket, amely nem okoz pusztulást, a bennünk lévő Krisztussal, a bennünk lévő szellemi erőkkel.

Azáltal, hogy tudatosan az isteni erőkből élünk és dolgozunk, teljesítjük a rendeltetésünket. Akkor az Istentől elkülönült én-tudatot egy olyan öntudatra cseréljük, amely egyesült és telítődött Istennel. Ezután a teremtményeket és a dolgokat nem tekintjük többé alárendelt tárgyaknak, hanem minden bennünk van, és önmagunk részének ismerjük fel azokat.

„Tat twam asi” - te magad vagy az (a másik is).

Akkor orvosoltuk a hiányt, amely akkor keletkezett, amikor önfejűen ettünk a jó és a rossz tudásának fájáról. Amikor az Élet fájának gyümölcséből eszünk, a teljességből élünk, a szellemi anyagból és erőből, amely mint igazi önvaló, mint Krisztus van bennünk.

Az emberi fejlődés hatalmas vonulatát elvakította a tévelygés, mert mi, akik az Atyából származva arra rendeltettünk, hogy megismerjük őt és együttműködjünk vele, eltávolodtunk tőle. A saját fejünk után mentünk, és egy olyan világot építettünk fel, amely az eltévelyedésnek van alávetve, és amelyben káosz, erőszak és hamis szépség uralkodik. Az Atya azonban, aki kezdettől fogva azt akarta, hogy tudatában legyünk az ő létezésének, nem hagy minket elveszni a magányosságban és a reménytelenségben. Kiárasztja az igét, a szívét, a fiát, az erejét a szívünkbe, hogy tudatára ébredhessünk eltévelyedésünknek.

Eleinte, hitünk fogyatékossága miatt, hajlamosak vagyunk megölni az Atya szívünkbe helyezett igéjét és erejét, ahogy Krisztust mindig megölik az ellenségei. A belső Krisztust azonban semmilyen értelemben sem lehet megölni. Eleinte talán eltűnik, mivel a tudatunk elnyomja. A tudatalatti mélységeiben azonban folytatja munkáját, s egy nap megmutatkozik majd, mint az igazán beteljesült élet utáni vágy; szellemi útra hív minket, és ha nyitottak vagyunk rá, lehetővé teszi számunkra, hogy bejárjuk ezt az utat.

Ezen az úton egyszer csak rájövünk eltévelyedésünkre, és az Atya ismerete, az isteni ősalap működőképessé válik bennünk. Ezt jelenti a bennünk lévő Krisztus feltámadása. Akkor elértük fejlődésünk célját. Ha egyszer felismertük magunkban az Atyát, akkor hatni fog bennünk, és mi együttműködünk vele, akkor egy olyan világot fogunk felépíteni, amely összhangban van vele - egy igazi világot.

Mit tudhatunk, amikor az Atya, mint isteni ősalap, megnyilvánítja magát bennünk? Akkor megismerjük az isteni világ szerkezetét és működését, az Atyát, a bennünk és a mindenségben lévő alkotó elvet. Megismerjük az Anyát, a Szent Szellemet, az életet, a valóságteremtő isteni erőt. Továbbá megismerjük a Fiút, a világosságot, a teljes értelemben vett szellemi embert, aki az Atyától és az Anyától született.

Ezért Valentinus az ember és az emberiség évmilliók alatt megtett útját a következőképpen összegzi: „Így az Atya Igéje kilép a mindenségbe, és újra vissza, ki a mindenségből. Fenntartja a mindenséget, kiválasztja az övéit, és felveszi a mindenség formáját - tehát egy látható formát. Azután pedig megtisztítja őket - minket - és visszahozza őket az Atyához, az Anyához: ő a végtelen irgalmasságú Jézus.”

Ez mindenkor lehetséges, mert az Atya Igéje szüntelenül árad a Mindenségbe, és miután számtalan megszabadítottat magához vesz, visszavonul a Mindenségből, hogy ezeket a megszabadítottakat visszavigye az Atyához. Az Ige időről időre megnyilvánul az emberekben és eltölti őket a megszabadító igazsággal. Az ilyen emberekből erő árad, az Ige ereje.

Ezért mondja az Igazság Evangéliuma: „Mondjátok hát igaz szívből, ti, akik a tökéletes nap vagytok, és akikben a soha ki nem alvó fény lakik. Beszéljetek az igazságról mindenkinek, aki keresi, és az ismeretről mindazoknak, akik eltévelyedésükben bűnt követtek el!”

Akik engedelmeskedtek a gnosztikus hívásnak és készek voltak pozitívan válaszolni rá, azok minden időkben közösségekbe tömörültek. Korunkban is vannak ilyen közösségek a szufizmussal, a buddhizmussal, a zsidó kabbalával és a kereszténységgel összefüggésben.

Az, aki megnyitja magát az igazság e hívásának, saját tapasztalata alapján fel fogja ismerni, hogy az Igazság Evangéliuma feltárja és megerősíti az ősi, időtlen és megszabadító igazságot. Az képes lesz használni ezt a múltból jövő tiszta szellemi erőt a saját ösvényén a jelenben.

„Ahogy az ember tudatlansága megszűnik, amikor ismerethez jut, és ahogy a sötétség eltűnik, amikor a fény megjelenik, úgy a tökéletlenséget is felváltja a tökéletesség. Természetesen, attól a pillanattól kezdve a külső megjelenési formák már nem jelennek meg többé, hanem beleolvadnak az egységbe. […] Az egység által minden egyed megismeri önmagát. A tudás által megtisztítja magát a sokféleségtől az egység felé tekintve, miközben elnyeli önmagában az anyagot, mint a tűz, a sötétséget a fénnyel, a halált pedig az élettel oltja ki.”



Felhasznált irodalom:

Konrad Dietzfelbinger, Apokrif evangéliumok Nag Hammadiból

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,