Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2009-es évfolyam

2009/2/ Tűz és víz az alkímiában

Pentagram > 2009-es évfolyam



Az egyetemes tanokban olyan utalásokat találunk, melyek szerint a régmúlt korok és kultúrák alkímiája az átváltoztatás és a megszabadulás művészete és tudománya volt. A középkori arab és európai tudósok erőfeszítéseiket és fáradozásaikat különösen a benső folyamatoknak szentelve igyekeztek újra megtalálni, illetve helyreállítani ennek az elfeledett tudománynak a kulcsát. Legszebb tanúbizonyságaik közül néhány szöveges formában is fennmaradt.




Az alkímia akkoriban élte fénykorát, amikor az emberek még teljesen máshogy látták a világot és az embert - ez az időszak körülbelül a kereszténységet közvetlenül megelőző századoktól a késő középkorig, vagy az újkor kezdetéig tartott. Az ezt követő századokban az alkímiát már nem lehetett az átváltoztatás, avagy a transzfiguráció tudományaként alkalmazni. Mindez végül a kémiához vezetett el, amely egykor az alsóbbrendű megtisztításának és felsőbbrendűvé változtatásának a tudománya is volt. A kémia az alkímiához hasonlóan anyagokat desztillál a természetből, de ugyanakkor nem képes megnyitni az emberiség előtt a transzfiguráció királyi útját. Az eredeti tudományok, melyekhez az alkímia is tartozik, csak akkor állnak majd újra a rendelkezésünkre, ha megtaláljuk a helyes alapot és a helyes hozzáállást: az univerzummal harmóniában álló tökéletesen új lelkesülést. Az ilyen életvitel nem okoz kárt sem embertársainknak, sem bolygónknak, hanem szüntelenül a felebarát jólétét tartja szem előtt.

Mivel az anyagba-merülés mélypontja felé tartunk, és szükségessé vált a benső irányába történő megfordulás, megvan a lehetőségünk, hogy újra megértsük az alkímia régi nyelvének értelmét.



Élő összefüggésben kapcsolódva



Először is bátorságot kell merítenünk ahhoz, hogy alámerüljünk az alkímiai szövegekhez kapcsolódó képek és leírások bőségébe. Ehhez félre kell tennünk az egyenes vonalú és kategorikus gondolkodásra irányuló hajlamunkat. Az ezekben a szövegekben előforduló ellentmondásoknak nem kell az igazság útjában állniuk, és nem kell fenyegetőnek vagy hátráltatónak éreznünk azokat. Ha így viseltetünk, és egy ideig kitartunk e magatartás mellett, akkor az észen kívül az imaginárius, a képzeletben megjelenő belső megértés is aktívvá válhat. Akkor hirtelen megnyilatkoznak azok a mélyebb jelentések, amelyekre az alkímiai szövegek szerzői utalni akartak. Akkor gazdag ajándékot kapunk: eleven összefüggésben látjuk az embert, a kozmoszt, az univerzumot és minden benne lévőt - ugyanazon törvényszerűségek által összekapcsolva és kölcsönös függésben. Felismerjük, hogy nem csupán a dolgok külső nézetének, a formának a megértéséről van szó. Megtanulunk a lényegre irányulni, nevezetesen a folyamatokra, a dolgokban kifejlődő hatásokra, minden teremtett keletkezésére és átváltozására, ahogyan az a létezés minden síkján végbemegy. És ezáltal jutunk a hermészi filozófia nagy axiómájához: „Ahogy fenn, úgy lenn.” A kozmosz és az ember (a mikrokozmosz) fejlődése és keletkezése nem választhatók el egymástól. Az isteni teremtés eleven részének ismerjük fel magunkat.



Teremtés a tűz és a víz által



Itt kapcsolódik egymáshoz a vallás és az alkímia. A világ nagy részén manapság meghatározó jelentőségű monoteista vallások abból indulnak ki, hogy az embereket és az összes többi teremtményt Isten, az Egy, az Örök teremtette, akiből az ég és a föld keletkezett. A bibliai teremtéstörténetben (Mózes 1. könyve) az ősvízről adnak hírt, amely felett Isten szelleme lebegett. A fény megteremtésével és a sötétségtől való elválasztásával, valamint a víz szétválasztásával jön létre alapvetően égre és földre osztva a világ. Az ember, akit akkor „Isten képének” teremtettek, férfi és nő egyben.

Ez a teremtéstörténet egy rendkívül fontos, alapvető és csak elvontan felfogható gondolatot tartalmaz. Ha Isten, az Egy, azáltal nyilatkozik meg, hogy önmagáról képet alkotva önmagát gondolja, akkor óhatatlanul kettő lesz az egyből. Akkor létezik Isten, a rejtett, és Isten megnyilvánulása. Akkor létezik a teremtő és a teremtett, az aktív és a passzív. Ez a tűz (a szellem) és a víz (az anyag) alapvető szimbolikája az alkímiában. A kettő azonban nincs elválasztva Istentől, hiszen belőle keletkezett. Innen ered, hogy a kettő magába foglalja az ellentétességet, egyszerre hímnemű és nőnemű, teremtő és foganó, tüzes és vizes.

Csak a második teremtéstörténetben (Teremtés könyve 2. fejezet) választják szét a férfit és a nőt, és teremtik meg a nőt a férfi oldalbordájából. Ebből a szétválasztásból adódik a bibliai bűnbeesés, a paradicsomból való kiűzetés. A gnosztikusok az ember sötétségbe bukásáról beszéltek. A kígyó elcsábítja Évát, hogy egyen a jó és a rossz tudásának fájáról. Gondolkodásunkat századokon át úgy alakították, hogy ezt erkölcsileg hibás magatartásnak ítéljük meg. De talán azt is érezzük, hogy ez a példázat a teljesség hiányát fejezi ki, a vágyott egységen és tökéletességen kívül fennálló állapotunkat.

A Teremtés könyvének második fejezetében leírt folyamatokat erkölcsi megítélés nélkül is megérthetjük. Az ember, Isten kettős egységű ábrázata most egy új fejlődési szakaszt él át, amelyben kilép a kettősségbe, hogy megismerésre tegyen szert, és azután tudatosan és önként térjen vissza az egységbe. Itt kapcsolódik be az alkímia. Számtalan kép és történet szól a férfiról és a nőről, és újraegyesítésük különböző állomásairól. Ugyanarra utalnak, mint a tűz és a víz, a Sulfur és a Merkúr, a kén és a higany, a Nap és a Hold.

A középkorban és az ókorban a tudósok még egyetemes képzettséggel rendelkeztek. Sok tudományág ismeretét birtokolták, és nem voltak olyannyira specialisták, mint manapság. A nagy útmutató felismeréseket olyan emberek találták ki, akik a mai fogalmakkal szólva egyidejűleg voltak járatosak a természet- és a szellemtudományokban. Egy személyben voltak asztronómusok, matematikusok, (al)kimisták és filozófusok. Nem létezett természettudományos felismerés lelki felismerés nélkül. Mindent a nagy összefüggésben láttak és tanítottak. Aki áthatolt a természet mélységeibe, az a saját lelkébe is belátást nyert. Felismerte, hogy az ember összefügg a természettel, és kifejlesztette annak megismerését, miként kerekedhet felül a természeten. A modern ember gyakran megveti a középkori elmaradottságot, és gondolkodását szabadabbnak, önállóbbnak tartja. Legtöbbször azonban hiányzik egy mindent átfogó kiindulópont, ahogyan azt a korabeli tudósok birtokolták. Ma a megismerés gyakran csupán elválasztott részek összegéből áll. A megismerés az alkímiában, valamint a gnosztikusok és a hermetikus filozófusok áthagyományozott tanaiban valami egészen más: ez az intuícióból fakadó gondolkodás, amely kapcsolatban tudja magát a mindenséggel és a tudatos isteni lélekkel. E megismerés minden fogalma belső életet tartalmaz, amely együtt rezeg, ha e megismerést használják. Így kelt rezonanciát az emberben.

Ma sok vallási és filozófiai fogalom megkristályosodott. Aki gondolkodását meg meri nyitni az egyetemes megértés előtt (mellyel régen is csak kevesen rendelkeztek), használatba veheti az áthagyományozott írások gazdag örökségét. A régi, időtlen tudás ezekben különböző „nyelveken” fejeződött ki, például a vallás, a filozófia és az alkímia nyelvén. Az „egyetemes megértés” itt azt jelenti, hogy az ember alkímiai gondolatokat tud átültetni a filozófia, vagy a vallás nyelvére és fordítva. Ha a bibliai teremtéstörténetet lefordítjuk az alkímia nyelvére, akkor nagyjából a következő képet kapjuk:

Az összes univerzum alapanyagát képező ősanyag, a materia prima a „minden”, avagy a !, a káosz, mint megkülönböztetés nélküli, differenciálatlan lehetőség. Ezt a „mindent” a tojással is jelölik, mert különbségektől mentes formájában benne rejlik bármilyen fejlődés és nemzés lehetősége. Ott szunnyad minden lény mélyén, és […] az itt lenn a térben és időben jelenlévő dolgok és formák kaotikus sokaságában bontakozik ki.

A materia prima a foganó elv, a „víz”, melyet az isteni szellemtűz lobbant lángra, és ezáltal alakot ölt, tehát rögzül. Ennek jelképe a ¤. Ezt a vizet „titokzatos víznek”, „életvíznek”, vagy „örök víznek” is hívják, és az alkímiai Merkúrnak felel meg. Ezért beszélnek merkuriális vízről is, amely minden összetett dolog építőanyaga. Ezért a ¤ az alkímiai transzformáció kezdetének és végének a jelképe.

Robert Fludd (1574-1637), a híres alkimista és a rózsakereszt szerzetének védője ezt így fejezte ki: Amikor a hímnemű rejtett meg akart nyilatkozni a nőnemű rejtettnek, belefogott egy fénylő pont létrehozásába. Amíg ez a fénylő pont nem érte el az áttörést, és nem tűnt elő, addig a végtelen (a kabbalisták en soph-ja) egészen rejtve volt, és nem terjesztett fényt.

Így lesz a !-ből az isteni teremtési aktus által ¤. Ha tehát Isten a bibliai teremtés könyvében így szól: „Legyen világosság”, akkor ez azt jelenti, hogy a szellem, a tűz „lángra lobbantja” az ősvizet. A lángra gyúlt víz szellemvíz, vagy fényvíz. Így keletkeznek az ősformák, melyekből végül kibontakozik az egész világegyetem.



Merkúr és Sulfur a kettősség rendjében



Ha a materia prima-ból ily módon differenciált, tűz által lángra lobbantott forma keletkezett, akkor rögzül benne a tüzes-vizes, a hím-nős kettős természete. Akkor a még differenciálatlan !, befogadó, passzív, uralt és nőnemű, a káosz, élő renddé (egy kozmosszá) ¤ kötötte össze magát a teremtővel, aktívval, uralkodóval és hímneművel, melyet a ?-tal fejeznek ki.

A tüzes-aktívnak a vizes ősanyagra kifejtett hatása által keletkezik az ember mint Isten képmása, mint mikrokozmosz, melyben még egységet alkot a hímnemű és a nőnemű. Csak a kettősségbe történő „bukás” által lesz a két elv elválasztva, amely életvilágunkban jut kifejezésre. Az eredeti, lángra lobbant Merkúr, és a létsíkunk alacsony Merkúrja közötti különbség érzékeltetésére két különböző Merkúr jelképet használtak az alkímiában.



A közismert Merkúr-jel alulról felfelé épül, a négy elem keresztjén + az általunk már ismert kör !, és legfelül a holdsarló látható. Van azonban egy olyan Merkúr-jel is, melynél felül a holdsarló helyett kosszarvak találhatók. A kos a hímnemű, aktív és teremtő tűzerő ősrégi jelképe. Ha a Merkúr-jel tartalmazza, akkor az alkimisták az isteni ősmegnyilvánulás eredeti tüzes-vizes erejére utalnak. A holdsarló azonban az elválasztottságban lévő Merkúrra utal, tehát úgy jelöli, ahogyan az a mi kettősség uralta kozmikus rendünkben megjelenik. A Hold, melyet a Merkúr-jel jelenleg jelképesen tartalmaz, befogadja a nap fényét és visszatükrözi. Így irányítja a földi életet. Az „ezüst víz”-zel is azonosítják, míg a Nap a tüzes aranynak felel meg. A misztikában a Holdról, mint a Nap szerelmeséről szóló példázat arra utal, hogy az ember lelkének a szellem tiszta tükrévé kell válnia ahhoz, hogy egyesülhessenek. A lélek felemelkedése Istenhez, tehát a tisztátalan fém arannyá változtatása, csak akkor mehet végbe, ha a befogadó víz és az éltető tűz tiszta. Az alkimistának úgy kell uralnia a vizet és a tüzet, Merkúrt és Sulfurt, a higanyt és a ként, hogy a helyes mértékben fejtsék ki hatásaikat.

A Sulfurnak, tehát a tűz-elvnek a jelképes ábrázolása is tanulságos. A kettősség rendjében a Sulfur jele a négy elem keresztje +, melyen a felfelé irányuló háromszög ? tűz-jele található.



Az eredeti isteni megnyilvánulás tiszta sulfurját az alkimisták azonban csakis a kos szarvainak elágazó jelével ^ szimbolizálták. Ez a magasabb sulfur az úgynevezett éghetetlen kén, amelyet szellemi kénnek is neveznek.



Fagyott víz és folyékony víz



Az alkímia, akár a legtöbb vallás, lényegében abból indul ki, hogy mi, mai emberek már nem vagyunk az eredeti, tiszta két-egység ¤. Nem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy miért van ez így, hanem azt az utat kutatja, amely az embert a kettősségből kivezeti az ellentétek egyesülésére. Annak kifejezésére, hogy a kettősség életében mindig a két elv egyike az uralkodó, az alkimisták két állapotot különböztettek meg, nevezetesen a fagyott és a folyékony vizet. A folyékony víz a Hold, a keletkezés és a mulandóság uralmát jelképezi, vagyis az alsó Merkúrt. A természet, amelyben élünk, a folyékony víz tevékenységéből magyarázható. Elsősorban a Hold erői határozzák meg, hogy milyen befolyások alatt állunk. Az alkímiai transzmutációban ezt az erőt a feloldás (Solve) folyamatához használják. A fagyott víz ezzel szemben a sulfur, vagyis a Nap rögzítő hatására utal. A kötést (Coagula), az összehúzódást váltja ki, Jakob Böhme szavaival: Hasonlatosan a télhez, amikor oly szigorú a hideg, hogy jéggé válik a víz.

Az alkimisták itt hideg tűzről vagy égő hidegről beszélnek. Ha a két erőnek csupán az egyike működik, akkor ennek vagy pusztítás és feloszlás, vagy pedig megdermedés az eredménye.



A természet felülkerekedik a természeten



Csak ha ez a két erő egyesült, akkor lesz az ember újra Isten képmása. Ha még egyszer idézzük a vallás nyelvét, akkor idevágó, világos szavakat találunk Tamás gnosztikus evangéliumában (22. és 11. logion):

„Ha egyé teszitek a kettőt, és ha a belsőt olyanná teszitek, mint a külső, a külsőt pedig, mint a belső, és a felsőt, mint az alsó, és ha egyetlenné teszitek a hímneműt és a nőneműt, úgy hogy a hímnemű már nem hímnemű és a nőnemű már nem nőnemű, […] akkor mentek be a királyságba. […] Azon a napon, amikor egy voltatok, kettővé váltatok. Hanem most, hogy kettővé lettetek, nos, mit fogtok tenni?”

Az alkímia pontosan ugyanebben az értelemben utal a természet még végbe nem ment átváltoztatására. Osztaneszre vezethető vissza a kijelentés:

„A természet élvezi a természetet, a természet felülkerekedik a természeten, a természet uralja a természetet.” „A természet élvezi a természetet” a kiinduló állapot, az ösztönnel és sóvárgással megkötözött ember, akiben a Merkúr erő vakon hat, és ezért az anyag uralkodik önmagán. Ez érthetővé válik, ha fontolóra vesszük, hogy a nem rögzített Merkúr !, amelynek tehát nincs középpontja, az alsó természetben mint vak ösztönzés, vad hajsza, égő szomjúság, sóvárgás, éhség és vak élvezetre űző ösztön fejti ki hatását.

„A természet felülkerekedik a természeten”: Ez azt jelenti, hogy már nem egy külső Isten teszi lehetővé a természetember magasabb fejlődését és átváltozását, hanem az emberi természetben van elrejtve mindaz, ami szükséges az ellentétek egyesülési folyamatának beteljesítéséhez. Az emberi természet átváltoztatását a művészet szabályai szerint kell véghezvinni, melynek során a halandóság ólmát a szellem aranyává változtatják. Ha megvalósult a harmadik állapot, ahol „A természet uralja a természetet”, akkor a !-ből végül ¤ lett, egy tüzes-vizes lényiség, amelyben az anyag és a szellem egyesült a lélek lángra lobbant vize által.



Uroborosz, a világkígyó



Ugyanezeket az összefüggéseket az alkímiában képekben is ábrázolják. A kötetlen Merkúr körétől ! nem esik messze uroborosz, a saját farkába harapó kígyó, amely néhány alkímiai világképben - mint például a gnosztikus ofitáknál - a teremtés világát fogja körbe. A görög ophis szó kígyót jelent. A misztikus Jacob Böhme leírja, hogyan csábítja el az ördög a szegény lelket, amennyiben bemutatja neki „az esszencia tűzkerekét”. A vágytűznek ez a kereke az ördögöt ábrázolja. Az ördög így szól a lélekhez:

„Te is egy ilyen tüzes merkúriusz vagy, ha vágyadat bevezeted ebbe a művészetbe. Ám olyan gyümölcsből kell enned, melyben a négy elem mindegyike uralkodik a többin, és viszályban állnak egymással.”

Így ébredt fel a lélekben a természet minden tulajdonsága, és vezették be magukat a saját gyönyörbe és sóvárgásba.
Alkímiailag szólva így jött létre „a természet élvezi a természetet” állapota.

Az emberi mikrokozmosz a kötetlen Merkúr befolyása alá került. A Bibliában szereplő, paradicsomból való kiűzetés kapcsolódása az alkímiához világosan felismerhető Jacob Böhme szavaiban. A Bibliában is a kígyó az, aki elcsábítja Évát. Ha Böhme a merkúriuszt tüzesnek nevezi, akkor ezzel arra mutat rá, hogy milyen hatást fejt ki az emberre. Az ember számára Merkúr az „égő víz”. Alsó nézetében ez a sóvárgás asztrális tüze. Az embernek meg kell tanulnia, hogy uralja ezt az erőt és átváltoztassa magasabb Merkúrrá.

Ha a merkúriális víz még nincs rögzítve, akkor az ember számára a „bukás” veszélyes, pusztító erejét jelenti, az alkímiai vízjel s lefelé irányuló háromszögének megfelelően. Differenciálatlan és kaotikus állapotában ez az erő minden rögzítettre és megkülönböztetettre feloszlatóan hat. Ezért emészti és harapja uroborosz a saját farkát. Ezt a feloszlató hatást az alkimista felhasználhatja a transzfiguráció folyamatában, ha uralni tudja. Hiszen a folyamat mindig az oldással és a kötéssel veszi kezdetét, a Solve et Coagula-val.

Sok régi mítosz ad hírt jelképesen a nem uralt Merkúr-erőről, melyet le kell győzni ahhoz, hogy ne okozhasson már több kárt. A kígyó akkor a sárkánynak felel meg, mellyel meg kell küzdeni.

A sárkányok (és a bikák is) ezzel olyan lényekké válnak, melyekkel a hermészi mítosz értelmezésében olyan naphős-szerű alakok küzdenek, mint Mithrász, Héraklész, Jaszon, Apolló és Hórusz stb. Ezeket a lényeket (a sárkányokat) az alkimisták 'zöld'-nek és 'oldatlan'-nak nevezik, mert még nem járták be az érlelődés útját, azaz még nincsenek alávetve annak az uralomnak, amely egy magasabb rend erejévé változtatja át őket.

Néhány kép két kígyóból illetve sárkányból álló kört ábrázol, melyek kölcsönösen egymás farkába harapnak, és az egyiküknek szárnya van.



Nicolas Flamel (1413 táján halt meg) a híres alkimista ezekkel kapcsolatban ezt mondta: „Nézd csak ezt a két sárkányt, mert ezek a filozófia igazi kezdetei, melyeket a bölcseknek nem volt szabad megmutatniuk a saját gyermekeiknek. Az alulsó sárkányt, melynek nincsen szárnya, a fixnek, az állhatatosnak, avagy a férfinak nevezik. A felső azonban az illékony, avagy a fekete, a sötét, a nő. Az elsőt sulfurnak, avagy a melegnek, és száraznak nevezik. A másikat pedig higanynak, avagy a hidegnek és nedvesnek. […] Ha ezek ketten egyesülnek, majd átfordulnak az ötödik lénybe (a kvintesszenciába), akkor felülkerekedhetnek minden sűrű, kemény és erős, fémes dolgon.”



A keresztre feszített kígyó



Nicolas Flamel tábláin egy keresztre feszített kígyót ábrázolt, amellyel azt fejezte ki, hogy a kötetlen Merkúrt le kell győzni, és felül kell kerekedni rajta. A kereszt négy gerendájával a négy elemre utal, melyekből a világ áll. A metszéspontban helyezkedik el az ötödik, a kvintesszencia. Aki keresztre szögezi a kígyót, az rögzítette Merkúrt.

Ez a szimbolika a Merkúr-botra is emlékeztet, amelyre két kígyó tekeredik fel. Ezzel az ellentétek egyesülésére is utalnak. A Merkúr-bot egyidejűleg a kígyótűznek, a gerincoszlop szellemi nézetének a jele is.

Aki a képek, fogalmak és szimbólumok bőségén keresztül áthatol a tűz és a víz teremtésben betöltött alapvető elveinek a megértéséhez, az fontos munkaeszközt tart a kezében. Akkor közömbös, hogy Merkúrról, vízről, Holdról, ezüstről vagy sulfurról, tűzről, Napról vagy aranyról van-e szó. Mindezeknek a képeknek a rejtélye megoldódott, és a lényeg felismertetett. És ezáltal válik elevenné egy új gondolkodás, amely nem a merev formát, hanem a formákban kifejlő erőhatásokat nézi, és így tanulja meg megérteni a teremtés összefüggéseit.


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,