Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2009-es évfolyam

2009/3/ A Corpus Hermeticum

Pentagram > 2009-es évfolyam



Jan van Rijckenborgh



Az a szándékunk, hogy egy cikksorozatban a Corpus Hermeticumot, a régieknek ezt a „kulcsát” összehasonlítsuk a mai kor Gnózisának kulcsával.

Ha megvizsgáljuk, hogy a régiek tana, élete és irányzata mennyiben egyezik a fiatalabbakéval, akkor kitűnik és megtudjuk, hogy az ifjú Gnózis joggal veszi-e át az alakuló, nagy, világot átfogó műben a kezdeményezést és vezetést, vagy ez az igénye téveszméből ered.




A Corpus Hermeticum, amelyben szeretnénk elmélyülni, tizennyolc fejezetből vagy könyvből áll. Az első könyvet Pimandernek nevezik. Ez Hermész és egy titokzatos, magát Pimandernek nevező lény beszélgetését tartalmazza. (A görög név Poimandres.)



Hermész itt a természet-szülte ember, aki a megszabadulás ösvényére tért, átment a betlehemi születés barlangján, s így részesült az újjászületett lélekállapotban. Most az arany menyegzői ruha megszövésén fáradozik, mialatt az új tudatállapot, a merkúri vagy Hermészi tudat kezd megjelenni. Mihelyt ez a tudat jelen van, előlép Pimander.

Új lényének kialakulása révén a hermészi ember kapcsolatba lép Pimanderrel, Isten mindenütt jelenlévő bölcsességével. Igen, Pimander Isten! Pimander az Ige, mely kezdetben volt, de nem a János-evangélium bevezetőjének általános értelmében („Kezdetben vala az ige”), és nem is általános értelemben, ahogyan a Szentírás említi sok helyen Istent.

Nem, Pimander a bölcsesség, az Ige, az Isten, aki nagyon is határozottan és külön Hermészhez fordul. Sok helyen olvashatjuk a Bibliában, hogy Isten megszólalt, vagy valamelyik hierofánshoz vagy más szolgájához szólt. Ekkor a legtöbb esetben nem Isten beszédéről van szó általános értelemben, hanem a Logosz mint Pimander fordul vagy szól egy szolgájához, egy hermetikus emberhez.

A mindenütt jelen lévő bölcsesség egy sugárzás, egy rezgés, egyetemes világosságerő, egy különleges elektromágneses erő. Ez a világmindenségi megnyilvánulás legmagasságosabb kisugárzása, magának a Szellemnek a sugárzása. Ha az embernek kialakul a Hermészi tudata, akkor ez a tudat a Szellemnek ezt a kisugárzását azonnal felismeri, tapasztalja és megvizsgálja. Ekkor pedig az egyetemes szellemterület és a Hermészi ember között egy fókusz keletkezik, a találkozásnak egy erősen fénylő pontja, amelyben szemben áll egymással a szellem és a tudat. Ennek a fókusznak a szelleme Pimander, Hermész tudata.

E fókuszhatás miatt alakul ki az Isten útjain való járás, a párbeszéd, Isten és az ember élő kapcsolata. Mihelyt tehát az ösvényen kifejlesztenek és tapasztalnak valamit az új tudatállapotból, azonnal kialakul a személyes összeköttetés az Istenséggel, kialakul a „minden nap az Úrral járás”.

Az olvasó remélhetőleg megérti, hogy ennek semmi, de semmi köze sincsen a tükörszférában lakozó, anyagukat vesztett lények spiritiszta mesterkedéseihez, akik a szellem és az ember kapcsolatát utálatos módon próbálják utánozni. Világosan fel kell ismernünk, hogy ami a természet-szülte tudathoz, fordul, az kivétel nélkül utánzás, rögeszme, káprázat.

Amikor a hermetikus tudat a Szellemre irányul, s ennek következtében a találkozás pontjában meggyullad a szellemtűz, akkor világító erővonal-szerkezet keletkezik. Ekkor találkozik a Hermészi ember Pimanderrel, és az így kialakított erővonalrendszerből erő, rezgés áramlik a Hermészi emberbe. Ennek a rezgésnek hangja és színe is van, mely teljesen megfelel az indítéknak, amivel a Hermészi ember a szellemtérbe emelkedik. Így lesz ennek a jelenségnek, ennek a találkozásnak nagyon személyes jellege.

Isten csakis így szól az emberhez. Ez a kimondhatatlan Név meghallása. Az olvasó bizonyára olvasott és hallott már erről, és arról is, hogy a korszakok folyamán mennyien keresték már ezt a kimondhatatlan Nevet.

Minden idők régi bölcsessége joggal mondja, hogy a kimondhatatlan Név meghallása egy gnosztikus-mágikus fejlődés tetőpontját jelenti. És számtalan ember kereste és keresi negatív módszerekkel, természetes én-lénye ösztönzésére ezt a Hórebet, az elérésnek ezt a hegyét. Magától értetődik azonban, hogy mindezek a kísérletek sorozatosan kudarcba fulladnak, ameddig a fáradozás alapja az én marad.

Ennek a mágikus tetőpontnak a kulcsa azonban minden emberszívben benne rejlik. Ha az ember megnyitja szívét a Gnózisnak, akkor azon az úton kezd járni, amely az Istennel való találkozáshoz, a vele történő mindennapos érintkezéshez vezet.

Milyen koldusszegénynek, teljesen tudatlannak mutatkozik a mai teológia, amely Isten igéjét könyvnek nézi, s szorgalmasan végez ásatásokat, hogy Isten beszédét a földben keresse, az tanítván, hogy az embernek naponta kell ebből a könyvből legalább egy fejezetet elolvasnia és beszélnie róla, hogy meghallgassa Isten hangját. Önt azonban egyetlen pap sem, semmiféle papi segédeszköz sem kötheti össze Istennel. Ahhoz, hogy megünnepelhesse az Istennel való találkozást, Önnek kell a Pimanderéhez vezető utat bejárnia!

Ennek fényében most már talán a helytelen meditálás veszélyeit is látja. A hermészi ember, aki rendelkezik ezzel az új tudattal, elmélkedve, ennek szárnyain felemelkedhet egészen a Szellem területére, s ott találkozhat a Szellem lángjával.

Ha azonban a nem-Hermészi ember keresi meditálva Istent, hogy egyesüljön vele, bármilyen okból, bármilyen jó szándékkal is, ennek a következményei és hatásai mindig is negatívak lesznek: ez felelős azért, hogy az emberiség legnagyobb része a dialektikus erőkhöz, a tükörszférához láncolódik. Ezt viszont szándékosan okozzák azok az erők, amelyek az embert újra meg újra meditáló gyakorlatokra hívják fel és bátorítják.

Ha Ön bármikor biztos akar lenni, akkor Istent ne meditálva keresse, hanem az életmódjával. Ne fecsegjen sokat, hanem cselekedjen! Új életmódját, életvitelét tettekkel bizonyítsa, látható életvalósággal. Tehát járja be az ösvényt!

Amikor a templomainkban összegyűlünk, akkor a mi felhívásaink, szertartásaink és imáink nem misztikus-meditáló légkört akarnak teremteni, hanem mindig rá akarnak hangolni az ifjú Gnózis élő testének elérhető és megengedhető rezgésfokára, rezgési kulcsára. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy minden felhívásnak a felhívó ember minőségének, az ösvényen aktuálisan megélt jelenének, a létállapotának kell megfelelnie.

Ha pedig ezt a jelenlegi minőséget még nem tudja megállapítani, akkor a „Miatyánkban” talál biztos alapokra, mely azt mondja: „a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Ebben minden valódi kereső mindenkor biztos lehet. A neki járó, mindennapi szellemi kenyeret egészen biztosan megkapja, ha imája valóban éhező lelkéből buzog.

A Hermészi ember és a szellemterület találkozásáról - amit a hang, a szelíd hang meghallásának is neveznek - a Szentírás sokszor beszél. Például Illyés prófétáról mondják, hogy amikor Hóreb hegyének barlangjában tartózkodék, íme, lőn az Úrnak beszéde őhozzá. Amikor pedig Tiániai Apollós akarta hallani a szelíd hangot, akkor Illyéshez hasonlóan a palástjába burkolózott, ami az Istenhez való felemelkedésre utal az arany menyegzői ruha képében kapott értékek segítségével.



A hermészi ember belső állapota és transzfiguráló életmegváltoztatása révén kapcsolatba lép az egyetemes szellemterülettel. Az ilyen kapcsolat fókuszában pedig kialakul ez az erővonalrendszer: megjelenik - a Szellemből kialakulva - Pimander, aki azonban nem a szellemtérben elkülönülten élő lény, hanem a szellemtér lángra lobbanása, élő valóság, a szellemtér szerves része. A lángra lobbanó tűz mégis Hermész Pimanderéé, mert a jelenség teljesen megfelel Hermész állapotának és ereje minőségének.

Azt mondják, hogy amikor Hermész átgondolta a lényeges dolgokat, és lelkülete felemelkedett, megjelent Pimander, aki van, és még sincs. Mert ha a Hermészi ember egy darabig nem összpontosít a szellemtérre, akkor a pimandrikus alak eltűnik, és elmerül, feloszlik a mindenütt jelenlévő világosságban. A tűz lángjai szétfolynak, Pimander van és még sincs, mert teljesen egy a világossággal.

A szöveg első részéből az érint minket, hogy Hermész a lényeges dolgokat fontolgatta, s hogy lelkülete felemelkedett. Ezt meg kell jegyeznünk, mert a Hermészi ember számára ez a folyamat feltétel. Ez a fej és a szív oly szükséges eszményi együttműködését bizonyítja. A szív és a fej együttműködése határozza meg az életet. Ezt alaptörvénynek tekinthetjük. „Ezek elválaszthatatlanok” - mondja Pimander. Ezért kell megismerni a szív titkát.

Ismeretes, hogy az embernek négy teste van: az anyagteste, ennek éteri mása, a vágyteste és a gondolkodási képessége. Az étertest építi és tartja fenn az anyagtestet, és a vágytest határozza meg az ember hajlamait, fajtáját, jellemét és adottságait, tehát teljes lényét. Figyeljük meg mindenekelőtt a vágytestet, a sziderikus alakot, ahogyan Paracelsus nevezi. A sziderikus alak minden oldalról körülfog és áthat minket, és a szidérikus közegek a májon keresztül áramlanak be anyagrendszerünkbe. Az erők szüntelen keringése ez, melyek a májon be és kimennek.

A vágytest legfontosabb fókusza a máj. Ahogyan születésekor ezt a vágytestet kapta, s ahogyan azóta tovább alakította, olyan az Ön szív- és főszentélyének minősége is.

A természet-szülte emberben a szív és a fej a vágytermészet rabszolgája; szívének és gondolkodásmódjának működését a vágytest irányítja. Az érzést és a gondolkodást e természet emberénél a medenceszentély kormányozza. Így él tehát a medenceszentélyből és ezáltal, vagyis a lép-máj rendszere által, ami természetlényét az anyaghoz köti, arra irányítja, arra vágyva és azt gondolva, ami a közönséges természetből való. És minden szidérikus sugárzás a vágyfajtája hatásának megfelelően hatol be a májba.

Ha aztán valaki a csalódások végtelen sora után a tapasztalás szomorú útján a természethez kötött életében megreked, akkor megtörténhet, hogy megújulásra, megszabadító kiútra kezd vágyni, vagyis valami üdvrevágyás-szerűség fejlődik ki benne, egy ösztön, hogy valamiféle üdvöt megragadjon és megvalósítson önmagának, hogy kimászhasson a halál gödréből. A megújulás keresésének ez az állapota, az üdv egyre tudatosabb keresése a vágyakozás legmagasabb formája, amelyre a természet-szülte ember képes. Többre nem futja. Ami az Ön természet-szülte lényének szívében dúl és forr, az száz százalékig vágy, kívánság! Ebben pedig minőségileg a legmagasabb az üdvrevágyás. Ez a dialektikus asztrális sugárzásoknak a legmagasabb állapota, határa. És ezen a határon érint meg minket a Gnózis, de nem a májban, hanem a szívben.

A Gnózis első érintése, alapérintése mindig a szívszentélyben történik, de csakis az ember üdvrevágyására jövő feleletként. Ha valaki kísérleti célokból vagy kíváncsiságból közeledik egy gnosztikus Szellemi Iskola templomához, akkor ebből a legcsekélyebb haszna sem lehet. Egy gnosztikus fókuszban csak akkor lehet eredményesen tartózkodni, ha a szív valamelyest megnyílt a Gnózis számára; tehát a vágyakozás legmagasabb állapotának, az üdvrevágyásnak a következményeként.

A szívet a Gnózisban a „szeretet szentélyének” nevezik. Különböző karmikus befolyások és őseink befolyásai miatt azonban, melyek születésünk órájától kezdve hatnak bennünk és életünk menetét elkerülhetetlenül meghatározzák, a természet-szülte ember szíve már régen nem a szeretet szentélye. Szívében az igazi szeretetnek nyoma sem található. Világunk emberének szíve zsiványtanya és a pestis fertője.

Ha a szívet az ősidőktől fogva a „szeretet szentélyének” nevezik, akkor itt arról a szívről van szó, amely életerőre, életbőségre, életlehetőségre készült fel, ami joggal nevezhető „szeretetnek”. Ami pedig a szeretetnek e magas színvonala alatt van, az a vágy és énközpontúság állapota, mert kezdetben az ember az üdvöt is önmagának kívánja. Az „én” szorult helyzetbe került, s most „én” keresek valami megoldást. Az üdvösségemet keresem. Mivel pedig ebben az állapotunkban rendkívül szerencsétlenek vagyunk, a Gnózis, mérhetetlen és múlhatatlan szeretetével megérint minket, hogy segítségünkre lehessen.

Ami a dialektikus természetben ennek a szeretetnek a színvonala alatt nyilvánul meg, az a vágy valamely állapota. Az igazi szeretet, mely méltó erre a névre, a dialektikus természet lényében nem található meg. Mert az igazi szeretet magasabb rendű dolog, és az igazi élethez, az új élethez tartozik. Ez a szeretet Szellem, maga Isten. Ezért mondja Pimander a 17. szakaszban, hogy „a lelkület Isten, az Atya”. És a 19. szakaszban: „Szívedet most irányítsd a világosságra, és ismerd fel azt. E szavaknál - folytatja Hermész - egy ideig a szemembe nézett, oly áthatóan, hogy pillantásától megremegtem.”

Ez a vizsga: mi van ezentúl az Ön szívében? Kívánság vagy szeretet? „Szívedet irányítsd a világosságra, és ismerd fel azt. Hogy a világosság beköltözhessen a szívszentélybe, ahhoz a vágytermészetnek el kell tűnnie. A vágytermészetet, ezt az önzést, ezt az énösztönt teljesen el kell oltani.

Be kell látnunk tehát, hogy a szívszentély a Szellem nagy alapzata, a szellemnek a szívszentélyben kell lakoznia, s ezt a szentélyt ezért minden nézetében e magas színvonalú állapotra elő kell készíteni. „Ahol a szív van, ott az élet” - mondja Pimander.

Ha pedig a szív kész lett a szolgálatra, akkor a lelkületben, a szívben meglátjuk a szép, eredeti alakot, az emberlét őstípusát, a vég nélküli kezdet előtti őselvet.

Szívét a dialektikus ember a kívánkozás tanyájává tette, lássák be ezt világosan! Bensőjében az énösztön tüze lobog, holott a szív arra lenne hivatott, hogy a Szellem - a bennünk lévő Isten - lakása legyen, az Istené, aki az ősatomban lehetőség formájában van jelen. Érzik-e, mennyire betegek vagyunk, hogy mily rendkívül mélyre süllyedtünk? A szívszentély, a bennünk lévő Isten temploma zsiványok tanyájává fajult!

Aki aztán szívét újra az Ő szolgálatának akarja és tudja szentelni, az ezután a főszentélyt is meg tudja nyitni papi, emberiséget szolgáló feladatának. Akkor majd Ön is meg tudja fontolni a lényeges dolgokat, mert a megújult szívből születik meg a Merkúr-tudat!

A Gnózis betegeknek, pácienseknek lát minket a szívszentélyünk lelkiállapota miatt. Ezért tűrnek meg minket. Ezért tűrnek el ennyit mitőlünk. Hiszen az új Merkúr-tudat, a gondolkodás, akarás és cselekvés háromszoros új képessége csakis a megújult szívből születhet meg. Ekkor pedig megtörténhet, hogy ha az ember a lényeges dolgokat meggondolja, megtisztult szívvel felemelkedhet a Szellem mindenütt jelenlévő területeire. A hermészi fejlődés, a hermészi élet a fej és a szív tökéletes egyesülésén és együttműködésén alapul, nem az én és a fej, hanem a megtisztított szív és a fej együttműködésén!

Ebben a szükségességben botlik meg a világ. Látják ugyan a káoszt és zavart maguk körül, látják a világot elsüllyedni, és az én felveti a kérdést, hogy „Hová vezet mindez?” Hatalmas energiával, bevetéssel és erővel kísérleteznek, de végeredményben semmi sem sikerül, mert az ember elfelejti megtisztítani és a szolgálatnak szentelni a szívszentélyét. Csak ha a szív megtisztult, megszentelődött és a világosság számára megnyílt, akkor alakul ki egészen más gondolkodásmód. Csak akkor lesz képes az ember valóban világunk és társadalmi rendünk elevenére tapintani.

Ha tehát a Gnózis hívja Önt, akkor ismerje fel és teljesítse a feladatát: tisztítsa meg a szívét. Szívét meg kell szabadítania a vágyak és az önzés hajszájától, szívének meg kell nyílnia a nagy szeretet számára. Ebben az igazi előkészületben kell a szívét gyakoroltatnia, mert ezzel kezdődik a dolog. Akkor a fej követni fogja, mert követnie kell. Akkor pedig Ön is találkozik Pimanderével.

Pimander Isten szeretetéből születik, nem pedig az akarat ösztönzéséből, nem a szorult helyzetbe került ember akaratából. Ezt akarja Hermész Triszmegisztosz tudatosítani. A Gnózis kulcsa, az egyetlen igaz élethez vezető út a szív megtisztítása és teljes odaadása.

Ha Ön rátér erre az útra és elvégzi ezt a munkát, akkor Önnek is megszólal a szelíd hang: „Mit akarsz hallani és látni, s mit kívánsz a lelkületedben megtanulni és megismerni?”

Akkor pedig mi mást akarnának megtanulni és megismerni, mint a lényeges dolgokat, és mi lesz kezdetben a leglényegesebb, amit tudniuk kell? Semmi más, mint a saját magukra vonatkozó igazság és a saját valóságuk. Mert ha magukat nem ismerik, hogyan akarják akkor a Másikat, a többieket kifürkészni?

Ezért lát a Hermészi ember ennél az első tájékozódó kísérletnél nyugodt és szívet vidámító hatalmas fényt; ebben a fényben pedig a csavarvonalban lefelé irányuló mozgást, a sötétség, az ijedelem és nyomorúság rettenetesen szomorú mocsarát, mely szüntelenül mozog, és kimondhatatlanul zavaros. Sötétvörös lángok csapnak ki belőle mindenfelé.

Ekkor, a zavarnak ebből a barlangjából, a szurokfekete sötétségből egy hang hallatszik, szótlan kiáltás, mely megfelel a körös-körül elterjedő világosságnak. Ebből a világosságból pedig egy szent Ige beszél. Ami aztán a sötétségben igaz és tiszta, az felemelkedik ebből a szurkos szülőbarlangból, a sötét természetből, és légkörré kezd alakulni. Így látjuk először az elsüllyedt természetből kiszálló világosságot, s ezután a légkört, mely ráhangolja magát az eredeti világosságra: alattuk van a föld és víz nedves sötétsége. Ez a dialektikus jelölt létállapota, de olyan jelölté, aki a szívszentélyét megtisztította, vagy ezen dolgozik; tisztítja a föld és a víz nedves sötétségét, melyet az Ige hangja mozgat. Az Ige, mely világosságból van, s a világossághoz vezet vissza!

Megértetted-e az Igét? - kérdez minket az ifjú Gnózis élő testének Pimandere. Ő maga válaszol nekünk: „A világosság én vagyok, mely most már az igaz jelölt szívében lakozik”. Ez Isten, aki testben megjelent, a visszatérő Ozirisz, a visszatérő Krisztus. A világító szellemtér pedig először Pimander, a világmindenségi megnyilvánulás erővonal-szerkezete. És ó, nagyszerű csoda, a világosság, a hatalmas világosság, Isten lángja, a szívet választja lakhelyül. Így lesz az Istenségből Fiú. Mert ami a szívben korszakok óta alszik, azt ez a folyamat felébreszti: az Istenség Fia megnyilatkozik bennünk!

Az Istenségnek ez a Fia pedig hatalmas képességgel rendelkezik, Pimander ezt az Igének vagy Hangnak nevezi. Ha tehát Pimander beszél a jelöltben, akkor a szívben beszél és tanúskodik, mert a szív Isten lakhelye. Istent és a Fiát, a világosságterületet és a besugárzott világosságot többé már nem lehet elválasztani egymástól, mert egységükből jön létre az új élet.

Ha tehát Önök én-elbocsátás által ránemesedtek, akkor irányítsák szívüket a világosságra, és ismerjék fel. Ha pedig felismerik, akkor az élő Ige hatalmas és nagyszerű képességeit látják önmagukban. Szívükben számtalan erőből álló világosságot látnak és tapasztalnak, valóban felmérhetetlen világot, az Arany Fejet. Felismerjük, hogy a világosság és a világosságon át bennünk szóló Ige vezetésével hogyan zabolázzuk meg, miként zárjuk nagy erővel körül és így módon hogyan hozzuk egyensúlyba az alantas rend lobogó tüzét. Így látjuk és tapasztaljuk, hogy a Gnózis bennünk megszületett világító erejében hogyan múlik el az alantas természet azáltal, amit mi transzfigurációnak vagy újjászületésnek nevezünk.

Ez tehát az ős-Gnózis, a hermészi Gnózis, az igazság, melyet az emberiségnek kezdettől fogva hirdetnek. Ez Pimander Igéje.

Most pedig gondolkozzanak el azon, hogy ez megegyezik-e azzal az Igével, melyet az ifjú Gnózis intéz évek óta Önökhöz; az emberi őstípusra vonatkozó tanúbizonyságról, az eredeti, vég nélküli kezdet emberalakjának tanúságáról, az emberalakról, aki volt és a mai pillanatig is van.



Részlet „Az Egyiptomi Ősgnózis és kiáltványa az örök jelenben” című műből: I. kötet, 3. 4. fejezet, Rozekruis Pers, Haarlem 2005.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,