Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2010-es évfolyam

2010/2/ A szellem tükre

Pentagram > 2010-es évfolyam

Beszéd a fiatal tanulókhoz



A szemlélődés és az elmélkedés percei fontosak ahhoz, hogy saját belső világunkban mélyebb belátásra tehessünk szert. Hiszen a csendben - eltávolodva saját gondolkodásunktól, érzéseinktől és indítékainktól - ott rejlik az egyetemes bölcsesség. Hogy elhatolhassunk ehhez a bölcsességhez, tágasságra, nyugalomra és csendre van szükségünk. Ha ezt nem sikerül megtalálnunk, soha nem ismerhetjük meg a valóban fontosat. Ezzel kapcsolatban néhány fiatal tanuló a következő kérdést tette fel: Mi a csend lényege, és miért szükséges oly nagyon a csend?



A csend különleges, megfoghatatlan dolog. Ha elgondolkodunk rajta, gyorsan megállapíthatjuk, hogy a csendnek sokféle fajtája létezik. Egész sor kifejezést ismerünk, amely a csendre vonatkozik, mint pl. fülsiketítő csend, halálos csend, nyomasztó csend, mély csend, békés csend, fenséges csend… nem mondhatjuk, hogy a csend egy bizonyos valami, de azt sem, hogy egyfajta semmi. A csend valamiféle nagy dolog - olyan nagy, hogy sokféle neve van.

Ha általánosságban akarjuk meghatározni a csendet, azt mondjuk, hogy olyan pillanat, melyben nincsen zaj, amikor nem hallunk semmit. A füleink legalábbis így értelmezik a csendet. De tulajdonképpen a csend olyasmi, amit meghallhatunk, aminek érzékeléséhez fülek kellenek. Ez azt jelenti, hogy a csend nemcsak egyszerűen a zaj ellentéte, hanem inkább a „zaj”, a „hangzás” valamilyen formája - ami nagyon felkelti füleink figyelmét.

A csend egy misztérium. Azt mondják, hogy „csend nélkül nincsen zene”. A hangok közötti csend ad formát a zenének. A csend fogalma hasonlít a „tér” fogalmához. Tér nélkül nem jöhetne létre teremtés. Minden a térben találja meg a maga helyét. Így a csend a tér egy másik formája. A térben, amelyben csend uralkodik, érzékelünk valamit - arra hallgatunk, ami a csendben beszél.

„Nincs üres tér” - mondták a XVII. század rózsakeresztesei. Noha ők akkor valami mást értettek e megállapítás alatt, kijelentésüket napjainkban a modern tudomány is igazolta. Minden energia. Az anyag energia. A teljes Világegyetem a vibráló energia ős-óceánja. Így azt is mondhatnánk: Nincs „üres csend”, vagy, hogy nincs „csendes csend”, hiszen a tudomány már ezt is felfedezte. A vonatkozó képlet így hangzik: minden zaj, minden hangzás.

A csend a hangzás egy fajtája. Talán a legmagasabb formája? Ez több dologtól függ. A „félelmetes csend” olyan alapvető érzésre utal, amely az állati létezéshez áll közel. A „belső csend” kifejezés befelé, a szívre mutat. Ez a kifejezés azonban semmit sem mutat meg abból, ami a csendben hangzik. A fény képes minden teret átjárni és megtölteni. Ugyanez érvényes a csendre is. A csendben kezdődik az absztrakt világ, a tudati fénynek, vagy a Szellemnek a világa.

Mielőtt tovább folytatnánk, szeretnénk még egy kérdést feltenni: ha egy nyári estén felnéznek a csillagos égre, a mély feketés-kékségre, melyben több millió csillag fénylik - mire gondolnak ekkor? Nem gondolták-e esetleg Önök is, hogy valami történik ott fent a csillagok között? A csillagok mintha ismeretlen nyelven beszélgetnének egymással - és ekkor Önök meghallják a csend hangzását. Püthagorasz a szférák harmóniájáról beszélt…

A csend mindenütt jelen van, de mi többnyire mindent elkövetünk, hogy ne kelljen meghallanunk. Sokfajta nyüzsgésben veszünk részt, és minden lehetséges dologgal elfoglaljuk magunkat - közben nem vesszük észre, hogy tulajdonképpen egész tevékenységünk nem is jelent olyan sokat. A térben elfoglalt helyünk igen parányi, az általunk létrehozott hangzások nem tudnak messzire hatolni, gyorsan elenyésznek. A sok tevékenység felett és között pedig ott van a csend.

Elcsendesedni pedig nem is olyan egyszerű dolog - még akkor sem, ha néha tudjuk, hogy miért szeretnénk csendben maradni. Japánban a zen-buddhizmus előtt az úgynevezett Tendai-iskolák működtek, melyek a bölcs T'ien-t'ai Chih-i (538-597) vezetése alatt a buddhizmus fontos áramlatához tartoztak. Az említett iskola négy tanulója a meditációban akarta magát gyakorolni: ezért elhatározták, hogy hét napig csendben fognak élni. Az első napon mind a négyen hallgattak. Meditációjuk sikeresen kezdődött, de amikor eljött az este és az olajlámpák fénye meggyengült, az egyik tanuló nem tudta megállni, hogy ne szólítsa meg az egyik szolgálót:

„Hozd rendbe a lámpákat!” A második tanuló meglepődött, amikor az elsőt beszélni hallotta és megszólalt: „De hát nem lenne szabad beszélnünk!” „Mindketten kelekótyák vagytok. Miért beszéltek?” - kérdezte a harmadik. Végül a negyedik megállapította: „Én vagyok az egyetlen, aki nem beszélt.”

Mi történik egy szellemi iskolában? A történés sok nézete hasonlít a csendhez. Nem az a legfontosabb, amit együtt vállalunk, nem az épület és nem is a szabályok, vagy akár a szavak a legfontosabbak, hanem az erőtér. Ez az a különleges légkör, amely körülvesz minket és megegyezik saját lényünk legmélyebb nézetével. Nem látható és nem is lehet leírni, mert csak megtapasztalni lehet; de sehol máshol nem található.

Iskolánk lénye az erőtér - ahogy mi nevezzük -, mely igen különleges. Ez a szavakkal nem jellemezhető tér egy misztériumhoz vezet, mivel a magja, a szíve olyan létben található, amely nem e világból való, hanem a lélek területeihez tartozik. Aki valóban belép a misztériumiskolába és tudatosan az Iskola erőterében él, az megismeri a lelkét. A lélekben éljük meg valóban saját magunkat és az Iskola különleges terét.

Tehát minden tanulónak két dolgot kell alaposan megismernie: a lelket és az erőteret. Noha mindkettő a világban van, és össze van kötve velünk, emberekkel, egyik létalapja sem ebben a világban keresendő. Az Iskola erőtere, vagy élő teste úgy van felépítve, hogy a tanuló lelke képes legyen felvenni azokat a teljesen más, magas étereket, melyekből maga a lélek is áll. Ha valaki nincs összeköttetésben egy ilyen erőtérrel, akkor a lelke arra van utalva, amit ő - esetleg rendkívül tiszta tudattal - saját maga be tud vonzani a rendszerébe.

Ha megfigyeljük magunkat, láthatjuk, milyen nehéz dolog is ez. Hiszen mindenekelőtt itt van a tudatlanság, amivel fogva tartjuk a lelkünket - ahogy erről „A csend hangja” című könyvecske második részében olvashatunk:

„Bizony, a tudatlanság olyan, mint a bezárt, levegőtlen edény; rab madár benne a lélek. Nem csicsereg, szárnyát sem tudja emelni; némán és kábultan ül a dalos madár és elpusztul a kimerültségtől.” (H.P. Blavatsky: A csend hangja, Magyar Teozófiai Társulat 1999.)

Az Iskola erőterét nagy erőfeszítéssel és intelligenciával építették fel. Mindenekelőtt azonban szeretetteljes türelemmel állották elő, azon tanulók egymás iránt tanúsított türelmével, akik mindent elkövettek, hogy kitarthassanak az erőtér megépítéséhez szükséges magas színvonalú életvitelben. Először csak rövid időre látták megjelenni a másik, új világosság egy-egy gyenge fényét. Olyan volt ez, mint amikor kora hajnalban a finom világosság törékeny fénye megjelenik, mielőtt még a Nap felkelne. Hosszú ideig csak ez az egy sugárzás volt jelen, csak egy gyenge fény, amely a két területet elválasztotta egymástól.

De a kis csoport érezte a szívében, hogy lelke szinte felujjong, és nem engedték el a törékeny, alig látható izzást.

A csoport egyre jobban felemelkedett a Világossághoz. Reménykedésükkel és irányulásukkal a világosságtérre néztek, amely közelinek és mégis nagyon távolinak tűnt, mialatt a térben résztvevők kezdtek megváltozni. Lelkük ajándékba kapott csillogása először a halvány fénnyel egyesülhetett, majd magával a határral is, amelyről az első fénysugár eredt - mindaddig, míg megnyílott egy átjáró.



Ezt az átjárót akkor tapasztaljuk meg, amikor konferenciáinkon együtt vagyunk. Nem tudjuk leírni ezt az élményt, csak érezzük, hogy valami különleges van jelen. Önöknek az a dolguk - akkor is, ha Önök még csak fiatal, vagy kezdő tanulók -, hogy ezt a különös teret szintén megismerjék, és ne csak nagyra értékeljék, hanem vegyenek részt a fenntartásában is.

Néha kétségek is felmerülhetnek Önökben. És mekkora bánatot okozhatnak ezek a kétségek! Ilyenkor Önök a saját lelkük létében kételkednek! Nem látták a saját lelküket, és nem tudják megmondani, hogy létezik-e egyáltalán. Ez vezeti el Önöket a második fontos feladathoz: meg kell ismerniük a lelküket, hogy a kétségeket le tudják győzni.

Az emberek gyakran kijelentik, hogy tapasztalni szeretnének valamit. Leegyszerűsítve, ilyenkor egy vakhoz hasonlítanak, aki így kiált: „Látni akarom a fényt!” - vagy egy sükethez, aki a hangzást akarja meghallani.

Először orvosra van szükségük, aki meggyógyítja Önöket, hogy képesek legyenek érzékelni. A lélek megismerése az a folyamat, amelyet mi „a tanulóságnak” nevezünk, ez az a folyamat, amely a felismeréstől a tudáshoz, majd a cselekvéshez, tehát az életük megújításához vezeti el Önöket. Ennek előfeltétele, hogy rendelkezzenek azzal a képességgel, hogy mind a két lénnyel - az Önökben lévő két nézettel - intelligens módon bánnak. Ez a követelmény pedig rendkívüli dolog elé állítja Önöket: fel kell ismerniük, hogy az ember az élettapasztalatokon keresztül fedezi fel magában a rejtett birodalmat! Az élettapasztalatokat az ember az élete során gyűjti. Önök még fiatalok, és ezért még nem gyűjtöttek sok élettapasztalatot. De Önök már ismerik a birodalmat, tudomásuk van róla.

Önöknek tehát nem azért van tapasztalatokra szükségük, hogy megtalálhassák a birodalmat - Önöknek olyan tapasztalatokra kell szert tenniük, amelyek megmutatják, hogy miként viszonyuljanak ehhez a belső birodalomhoz - és ez teljesen más kérdés!

Soha ne engedjék, hogy kétség merüljön fel Önökben, mint például: „Ezt úgysem tudom megtenni. Ez nem nekem való. Ez az egész annyira komoly”. Nem! Önöknek hinniük kell saját magukban, és bízniuk kell abban, hogy életük megnyitja Önök előtt a szükséges lehetőséget. Meg kell tanulniuk használni a birtokukban lévő kulcsot, a képességet a megszabadító cselekedetekhez - tehát annak az életnek a kulcsát, amelyben az ember és a lélek ténylegesen együttműködik.

Ezért még a lélekről szeretnénk Önöknek beszélni. Az igazi ember a természetből született alak fogságában van. Az igazi ember nem életből és világosságból született, hanem ő maga az élet és a világosság. Ezt akarja kifejezni a mondás: „Isten Birodalma, az isteni ember, tibennetek van.”

Karl von Eckartshausen ezt a következőképpen fejezi ki: „A lelkület a világosság egy szikrája, amely lényünk legbensőbb részében rejlik; ez Isten képmása, a mennyek rejtett birodalma mibennünk.

Ez a lelkület az emberben lévő legbelsőbb szentély. A szentélyt eltakaró függöny, a felhő képezi a lelkület elzártságát. Ha valaki birtokolja az akaratot, hogy a bejáratot megnyissa, abban kibontakozik a világosság. A világosság eme kibontakozása jelenti az ember megvilágosodását.”

A szentély előtti függöny, a felhő képezi a lélek elzártságát, mint ahogy a tudatlanság az az edény, melyben a lélekmadár raboskodik. Ez pedig a földi természetre való irányulás, amely amiatt jön létre, hogy érzékszerveink észlelése erre a természetre korlátozódik. Ez pedig megfosztja a lelket létezési jogától.

A szufi tanítás így ír erről a jelenségről: „A léleknek két oldala és kétféle tapasztalata van. Az egyik oldalhoz tartoznak a lélekkel és a testtel kapcsolatos tapasztalatok, a másikhoz pedig a szellemmel kapcsolatos tapasztalatok. Az előző a külső, az utóbbi a belső tapasztalat. A lélek természete átlátszó, mint az üveg. Ha az üveg egyik oldalát letakarjuk, tükörré válik. Ha lélek befelé irányított oldalát letakarjuk, ugyancsak tükörré válik, amelyben a külső tapasztalatok tükröződnek.

Ezért, a külső tudással megajándékozott embereknek nincs feltétlenül belső tudásuk is. Ahhoz, hogy belső tudáshoz jusson valaki, le kell takarnia a lélek másik oldalát, hogy a tükröző felület ne a külső világra, hanem a szellemre irányuljon. Mihelyst ez megtörténik, az emberben megjelenik az inspiráció és a megnyilvánulás.”

Az erőtér, illetve az Iskola élő testének kialakulása együtt halad a lélek kibontakozásával. Az erőtér beburkol minket, és olyan lélegzőtérnek használhatjuk lelkünk számára, melyben lelkünk képes élni. Ekkor rendelkezésünkre áll a szükséges idő, hogy a változást - a tükör egyik oldalának letakarását - saját magunkban megvalósítsuk. Érdeklődésünket kitartóan, mindig erre a célra kell irányítanunk, hogy ez a lehetőség a jövőben is fennálljon.

Az új lélek igen különleges minőségű. Emberi életünket messze kiemelheti a természetes állapot fölé. Ha a folyamatok a helyes módon haladnak, a lélek visszaadja az embernek a méltóságát - és ez a méltóság különbözteti meg az embert minden más teremtménytől a Földön. A lélek rezgése igen magas és finom; a szíven keresztül marad kapcsolatban velünk, ugyanakkor befolyásolja és megváltoztatja a szívet, utána pedig a fejet.

Amilyen mértékben megnyílik a szív, oly mértékben vonzza a lélek magához nemcsak az embereket, hanem azt is, amit mi „isteni” minőségnek nevezünk.

Szakadatlanul gondolatok és érzések áradnak ki belőlünk. Minden, amit csak teszünk és mondunk, szintén rezgés, és így a csend bizonyos nyelvezete. Ez a nyelvezet embertől emberig, szívtől szívig szól. A lélek rezgése nagyon erős és igen messzire elhat. A lélekrezgések elektromos áramként futnak lélektől lélekig.

Ne becsüljük alá a lelkünket! És ne becsüljük túl magasra önmagunkat!

Hermész így beszél a lélekről a Corpus Hermeticum 16. könyvében: „A lélek tehát egy önmagában tökéletes lény, amely a kezdetkor a sors rendelésének megfelelő életet választott magának, és olyan formát vonzott magához, mely pezsgő életerőből és vágyakozásból tevődik össze. Az életerő a léleknek anyagként áll rendelkezésére. Amikor ez az életerő a lélek elképzeléseinek megfelelő létállapotot alakított ki, akkor bátorsággá változik, és a gyávaság nem gyűri le többé. A vágy úgyszintén anyagként kínálkozik fel. Amikor aztán eléri a lélek megfontolásainak megfelelő létállapotot, akkor önmérsékletté válik, és nem hagyja többé, hogy az élvhajhászás irányítsa. Mert a lélek értelmi képessége tölti be azt, ami a vágyból hiányzik.”

A lélek teszi lehetővé, hogy bennünk is - a tükröződéshez hasonlóan - olyan magasabb és nemesebb tulajdonságok keletkezzenek, mint a türelem, a szeretet, a barátság, a bátorság, a hitelesség és a szépség. A felsorolt tulajdonságok mindegyike magán hordja a halhatatlan lélek pecsétjét.

Az „Ébresztő!” című kis könyv írói is erre gondoltak, amikor az ember szívében lévő Krisztus-világosságról írtak, a következőképpen:



„Kicsoda Krisztus?

Krisztus szeretet, bölcsesség és erő, a tiszta vonzás forrása, aki a világosságot bensőjéből teremti meg. Ahol a Krisztus-világosság jelen van, ott megjelenik az emberi méltóság, amely megáldja a tiszta és Őt befogadni képes szívet.”



Ezért ne hagyják cserben a lelküket! Ne forduljanak el a lelküktől! Inkább kísérjék lelküket az útján, és tegyék fel a kérdést, hogy mit rejt bezárva magában. Hermész kijelenti: „Ismerd fel a Világosságot és lépj vele barátságra!”



Catharose de Petri és J. van Rijckenborgh, Ébresztő!, Haarlem, 1983

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,