Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2010-es évfolyam

2010/3/ A tizenharmadik eon rendkívüli hatalma

Pentagram > 2010-es évfolyam



Jan van Rijckenborgh



A közönséges élet asztrális területei tele vannak az úgynevezett eonok szentségtelen erőivel, melyeket természeti erőknek nevezhetünk. Az eon szó „idők folyását, korszakot, mérhetetlen időszakokat” jelent. E fogalom segítségével megértjük, hogy mik az eonok az asztrális szférával kapcsolatban. Az eonok olyan asztrális erők, asztrális hatások, amelyek hosszú idők folyamán képződtek és nagyon hatalmasak lettek: például olyan emberi vágyak és gondolatok vetületei, amelyeket hosszú időkön át tápláltak, míg végül az asztrális szférában életre keltek. Az ősi gnosztikus iratokban az eonokat tizenkét csoportba sorolták.



Tegyük fel, hogy elképzelünk magunknak egy bizonyos képet. Évekig foglalkozunk vele, gyermekeinkre is átruházzuk, és mindenkinek tovább adjuk, aki velünk akar tartani. Művészeink lerajzolják, megfestik, kőbe vésik, költőink megéneklik. Így keletkezik az asztrális területeken egy eon. Emberi vágyakozások és gondolatok szüntelen áramlatainak a kivetítései ezek, amelyek végül annyira élni kezdenek, hogy az emberiségen eluralkodnak, és az embert leigázzák.

Ezek az egyre erősödő eonok, amelyeket az emberiség szüntelenül táplál, minden gnosztikus hajlamú embert megrabolnak, mindenkinek a világosság-erejét elveszik, aki belép az asztrális területre. Ez általában akkor történik meg, amikor testét éjjel az alvásra és a nyugalomra bízza.

Ez a tény fontos következményeket von maga után minden komolyan törekvő tanuló számára, többek között annak szükségszerűségét, hogy kivonja magát a haláltermészet asztrális területéből.

Ha megállapítjuk, hogy éjszakánként odakerülve minden alkalommal e térség rendkívül veszélyes befolyásának esünk áldozatul, (lásd még: Pentagram 2010/2) akkor kézenfekvő a kérdés, hogy milyen módon tudunk megszabadulni tőle? Hogyan tudunk védekezni e befolyások ellen?

A Pistis Sophia evangéliuma, A megváltó könyvei, elbeszélő stílusával ezt úgy ábrázolja, hogy Jézus, az Úr, feltámadása után, az eredeti misztériumok csodálatos fényébe öltözve, alulról felfelé, végigvonul univerzumunk valamennyi szféráján és tartományán. Eközben minden archon és eon - e természet hatalmi elvei és hatalmi koncentrációi - erejének egyharmadát elveszi. Ezáltal az archonoknak és eonoknak az agy mágneses rendszerére kifejtett befolyásai fokozatosan csökkennek, és egy adott pillanatban teljesen megszűnnek.



A múlt folyamatosan beszél bennünk



Mikrokozmoszokként a bukás pirkadata óta rendkívül hosszú múltat tudhatunk magunk mögött. E múlt története belevésődött aurikus lényünk mágneses rendszerébe. A múlt összege agyunk mágneses rendszerén keresztül beszél hozzánk. Össze vagyunk kapcsolódva azzal az évmilliárdokat átölelő múlttal, melyet saját mikrokozmoszunk épített fel és tartott életben. Ezért magától értetődő, hogy e természet archonjai és eonjai időről-időre hangot kapnak bennünk. És sokan közülük még jelen pillanatban is dominálnak a lényünkben.

Biológiai-intellektuális lényünk - természetállapotunk - teljes mértékben azoktól függ. Meghatározzák pillanatnyi értelmi tartásunkat és kulturális állapotunkat. Befolyásuk kiterjed a művészetre, a tudományra és vallásra éppen úgy, mint a társadalmi viselkedésmódokra és politikai, szociális és gazdasági törekvésekre is. Még karakterünket is, biológiai ösztöneinket és igényeinket, akaratmegnyilvánulásainkat, tehát egész viselkedésünket az archonok és eonok irányítják és határozzák meg, úgy hogy nem csak azt állapíthatjuk meg, hogy: „A természetből valók vagyunk”, hanem pontosabban azt kell mondanunk: „E természet eonjaiból valók vagyunk”.



Saját isteneket teremtünk magunknak



Ezért még egyszer feltesszük a kérdést: „Kik és mik azok az archonok és az eonok, ahogyan a gnosztikus filozófia nevezi őket?” Ezek nem mások, mint az ebben a világban fellépő hatalmi elvek és összpontosulások, meghatározott elektromágneses feszültségek és viszonyok. Ehhez a következő példát fűzhetjük hozzá szemléltetésképpen:

Képzelje el, hogy egy lakatlan és barátságtalan szigeten találja magát. Sem szálláslehetősége, sem ruhája sem pedig tüze nincsen. Ön csupán egy biológiai tudattal rendelkező biológiai lény, aki csak annak van a tudatában, hogy létezik. Az Önt körülvevő világ hideg, kemény, ellenséges és kegyetlen. Ezért bevetésre kerül az önfenntartása, a létért való harca. Ez elkerülhetetlen, ez a természet alaptörvénye.

Ezen az alapvető kiindulóponton lassanként kifejlődik az értelmi tudat. A folyamat egy emlékezet megjelenésével kezdődik, melyben a létért folytatott küzdelem során átélt negatív élmények tárolódnak azzal a szándékkal, hogy az így rögzített tapasztalatok felépítsék a gondolkodást, mellyel a létért folytatott küzdelem negatív következményeit pozitívvá lehet átalakítani.

Minden ember pozitív eredményekre törekszik ebben a természetben. Ez pedig, a biológiai igényein alapulva, elsősorban agytevékenységet jelent. Az ember egy tervet gondol ki magának, mellyel önfenntartását megvalósíthatja. Ha egy mentális koncepció sikerrel járt, és tovább dolgozik rajta, akkor az a lélegzőterében növekedni kezd, és egy adott pillanatban uralkodni fog fölötte. A terve eltölti őt.

Ily módon egy kis archont, egy természetistent teremtett meg. Az elektromágneses természetterület sugarai egy meghatározott képlet szerint speciális elektromágneses elvvé transzformálódtak, mely egy mikrokozmoszban lakozik. Az egyéni természetisten megszületett!

Ha az önfenntartás tervébe egyre több embert vonnak bele, közösen egy hatalmas természetistent hoznak létre. Ekkor egy hatalmas, speciális elektromágneses mező keletkezik, melynek ereje lényegesen meghaladja egy egyéni archon erejét. A nagyobb erővel pedig részben megvalósulhat az önfenntartás terve. A siker dicsőségét a természetistennek tulajdonítják, a terven pedig három különféle módon dolgoznak tovább:

- Kialakul az archon kultusza.

- Vallásos művészet bontakozik ki a kultusz támogatására.

- Létrejön egy tudomány, hogy javítson a még nem kielégítő eredményeken.



Tovább foglalkoznak tehát a terv tökéletesítésén. Így világosan megmutatkozik, hogy a művészet, a tudomány és a vallás hogyan fejlődik ki az elsődleges, biológiai önfenntartásból. Az, hogy egy ember vallásos értelemben hívő vagy hitetlen, az archonok szempontjából nem játszik fontos szerepet. Az egyik ehhez az archonhoz tartozik, a másik egy másikhoz. Mindenki a sajátjában hisz.



Az archonok viselkedése



Az archonok az elnyert dinamikus, mentális táplálékok következtében gyorsan növekednek. Van egy természettudományos törvény: A hasonló a hasonlót vonzza, még akkor is, ha harcolnak egymás ellen. Az elektromágneses koncepciók, ha rezgésük megegyezik, egy magasabb szinten összekapcsolódnak. A hatalom elvei erőösszpontosulásokká állnak össze. Ez azt jelenti, hogy az archonok eonokká kapcsolódnak. Az eonok azonos rezgésű archonok felhői. És ha egy archont, bolygói szinten, természetistennek tekintünk, akkor világos, hogy az eon egy univerzális formátumú természetisten, egy interkozmikus isten. Így elképzelhetjük a következőket: Ha egy emberiségkorszak elég hosszú ideig eltart, akkor végezetül alulról, a biológiai ösztönökből, hajlamokból és szükségekből az univerzum erőkkel telítődik, mellyel egy hatalmas ellentermészet jön létre.

Ellentermészet? Igen, mert ezek az archonok és eonok bizonyítják az emberiség rettenetes szenvedését és alapvetően nyomorúságos állapotát.

Van-e akkor az emberiségnek választási lehetősége? Hát nem mindenki az archonokat és az eonokat élteti?

Mérlegeljük e probléma megoldását. Két lehetőség kínálkozik: egy negatív és egy pozitív.

E dialektikus természetben léteznek olyan alapvető, elektromágneses sugárcsoportok, melyek meghatározott rendszerességgel keringenek és fejtik ki hatásaikat. Azonban az archonok és eonok életre kelése miatt ezek a sugárzások és befolyásaik kizökkennek pályáikról és szétszóródnak. Az emberiség által okozott elektromágneses transzformációk diszharmonikus állapotba hozzák a dialektikus életterületet, ami szüntelenül bebizonyosodik. Az emberek által teremtett istenek tehát egyfajta, meglehetősen kétséges „segítséget” nyújtanak nekik.

Mivel az emberi terveket mindig csak részben lehet megvalósítani, érthető, hogy az archonok és eonok gondozása folytatódik, folytatódnia kell. A kultúra szakadatlan fejlődése miatt a mágneses alaptérrel fennálló diszharmónia szükségszerűen növekszik. Ez az állapot egy bizonyos határig folytatódik, és krízishelyzet lép fel.

Az alapvető mágneses terület az egész világegyetemmel összefügg. És mivel ez erősebb, mint az eonok összegyúrt felhői, az egyetemes erők, a krízispont elérésekor, többé nem a transzformáció útján az eonikus erőkbe folynak bele, hanem ennek a fordítottja történik: egy hatalmas megtisztító folyamat veszi kezdetét.

Ez periodikusan ismétlődik. így gyengítik az eonok erejét, melyektől - ahogyan ezt a Pistis Sophiában olvashatjuk - elveszik erejük egyharmadát. Ez többek között azt jelenti, hogy a földi mágneses rendszert elválasztják archonjaitól és eonjaitól. Ekkor már nem fejthetnek ki erőt az emberben, és az ember sem általuk. Most talán azt gondolják: „De hát ez pompás!” Azonban van-e ebben a helyzetben valamink, amivel ezeket az erőket helyettesíthetnénk? Ha az eonok műve megsemmisül, az emberiségnek vissza kell térnie a dialektika eredeti, biológiai kezdeteihez. Az alapvető erőkkel való harmónia újra helyreáll, és az ember olyan lesz, mint korábban, mert a mesterséges kultúra lehullik róla. Csak a meztelen, biológiai ember marad meg, a civilizáció megsemmisül.



Van kiút



Ez a visszatérés végtelenül drámai. Az ember egy határba ütközik, majd visszatér a kiindulópontjához. Számos istent alkotott, és mialatt megteremtette és szolgálta őket, tudtán kívül, egyúttal a halálukat is előkészítette.

Ha el akarjuk kerülni ezt a sorsot, melyet mikrokozmoszokként már annyiszor megtapasztaltunk, akkor a másik út felé kell fordulnunk, a tizenharmadik eon útjához.

A tizenharmadik eon az egyetlen, amely a krízis óráiban és a változás elkerülhetetlen pillanataiban nem veszít az erejéből, állapítják meg a „Pistis Sophia evangéliumában”. Ezért kizárólag a tizenharmadik eon, és mindazok, akik annak rendszeréhez tartoznak, folytathatják kulturális fejlődésüket.

A Pistis Sophiában sok szó esik a szférákról. Az archonok és eonok szférái ugyan szintén a természeti erőkhöz tartoznak, azonban, mint már említettük, nem lehet őket a dialektikus univerzum alapvető jellegéből megmagyarázni, habár annak törvényei segítségével jönnek létre és lesznek hatékonyak. Az archonokat és eonokat az emberiség által előállított elektromágneses transzformátoroknak tekinthetjük. A dialektikus természet áramlatait mintegy kényszerítik, hogy hagyják magukat transzformálni, irányítani és megváltoztatni általuk.

Az univerzumban így egy tökéletesen természetes és periodikus konfliktus bontakozik ki. Amint az archonok és eonok hatalma egy bizonyos határt átlép, interkozmikus változás keletkezik, hogy újra helyreállítsa az egész makrokozmoszt érintő megzavart egyensúlyt.

Egy ilyen konfliktus egyik következménye, hogy elrabolják az archonok és eonok erejének egyharmadát. Ezzel azt akarják elérni, hogy az emberiség, valamint az archonok és eonok közötti kapcsolatok megszakadjanak. Egy, az emberiség számára tökéletesen idegen, teljesen más hullámhosszú és feszültségű mágneses rezgés megszünteti az agy mágneses rendszereinek egyrészről az aurikus lénnyel, másrészről pedig a természetistenekkel való évezredes kapcsolatait.

Az emberiség ezáltal elválik mentális teremtményeitől. A kultúra emelkedő vonala hanyatlássá változik. Az eonok műve, vagyis az emberiség kultúrája, feloszlik, az emberiség pedig visszatér eredeti kezdetéhez. Mindez emlékezetvesztéssel is jár, hiszen az aurikus lényben és a személyiségben lévő mágneses pontok egész hálózata kialszik. Az ember újra az egykori elő-emberré válik.

Az egész folyamat addig tart, míg el nem ér egy biológiai minimumot. Univerzumunk, természetrendünk ekkor megtisztul az archonoktól és eonoktól. Egy bizonyos pillanatban pedig egy új kulturális fejlődés veszi kezdetét. A kerék új fordulatot tesz felfelé, hogy egy napon újra lefelé induljon. Hányszor élte már át mindezt az ember mikrokozmoszként?



A tizenharmadik eon lénye



Az emberiségnek egy bizonyos része ezzel szemben létrehozott egy tizenharmadik eont. Ennek megértése érdekében képzeljük el a következő példát:

Tételezzük fel, hogy egy embernek elege lett sokrétű tapasztalataiból, valamint könny- és fájdalomútjának szenvedéseiből és gondjaiból. Megtapasztalta, hogy a természet szerinti minden fáradozás hiábavaló. Felfedezte, hogy mindaz, ami bekövetkezik, az elmúlt évszázadok folyamán egyszer már létezett. Tehát megvizsgálta és felismerte a dialektika valódi lényét.

Ekkor teljes joggal kezdi sejteni, hogy mindez mégsem lehet az emberi lét célja. Úgy véli, hogy egy hiba lehet az alapja az általa ismert mindenség-megnyilvánulásnak, és kidolgoz egy tervet. Megalkotja a természettől - melyet haláltermészetnek ismert meg - való megszabadulás mentális elképzelését. A terv magába foglalja az arra való készséget, hogy a beteljesítése érdekében mindent feláldozzon, még saját létét, saját énjét is.

Mire vállalkozik ez az ember? Megteremt egy archont, de nem azért, hogy fenntartsa a természetet, hanem a természettől való megszabadulás, a természetből való kiszállás érdekében. Majd emberekkel kezd találkozni, akik olyanok, mint ő. Ők is az élet értelmét kutatják. Megismerteti velük az általa kidolgozott megváltási tervet, s azok együttműködnek vele, ami által az archon egyre nagyobbá válik.

Egy adott pillanatban valamennyi ilyen jellegű archon, bárhol is jött létre a világon, egy eonná kapcsolódik össze. Ezzel létrejön a tizenharmadik eon, habár fajtáját tekintve még meglehetősen gyenge és földi jellegű.

Mi történik ettől a pillanattól kezdve? Az új eon, és valamennyi társtulajdonosa között egy testi kölcsönhatás áll fenn. A terv által transzmutált mágneses erők tettre, eredményekre ösztönöznek.

Az eredmények azonban még nem kielégítőek. Mi ennek az oka? A transzmutált elektromágneses feszültségek még nem nőttek ki a megszokott természetterületből. Ezért csak a dialektikus természetnek megfelelő eredményekhez vezethetnek.



A belátásból létrejön az üdvrevágyás



A megváltási terv közössége azonban nem bátortalanodik el, hanem tovább tevékenykedik. Anélkül, hogy filozófiájuk alapján változtatnának, kijavítják meggondolásaikat. Filozófiájuk, az átélt tapasztalatok hatására, elmélyül. Végül elérkezik az a pillanat, amikor a közösség felfedezi, hogy ha sikerrel szeretnének járni, munkájuk nem alapulhat többé e természet elektromágneses erőin. Ezért - mialatt a csoport az univerzum széles tereit kutatja - egy új alap-életerő utáni hatalmas vágyakozás jön létre.

A belátásból így jön létre az első üdvrevágyás. Abból pedig - ha még csak elemi szinten is - megszületik a Gnózissal, a haláltermészetből nem magyarázható valódi istentermészettel való első kapcsolat. A tizenharmadik eon ettől kezdve nem csak a megszokott természetből vesz fel erőket, hanem az eredeti természetből is.

Mondhatnánk úgy is: A János-eon megszületett.

Ezt követően az új közösséghez tartozók testében figyelemreméltó változás megy végbe. Az aurikus lény, a fej és a szív mágneses rendszerei alkalmazkodnak ehhez a helyzethez. Testileg, szerkezetileg és alapvetően bizonyos utakat készítenek elő.

A fejlődés, a zökkenők és botladozások ellenére folytatódik. Érezhető a haladás. A közösséget új öröm hevíti. Az énközpontúság azonban időnként még megtréfálja őket. Csapásokat kell elviselni, és egy új csoportegységre lesz szükség, melyben mindenki legyőzheti önzéseit.

A közösség folyamatos munkájának eredményeként a tizenharmadik eon egyre finomabbá válik, egyre inkább az isteni, mágneses magra hangolódik, egyre jobban elveszíti földi jellegét, és egyre nagyobb befolyást fejt ki azokra, akik a szférájához vonzódnak.



Egy meghatározott pillanatban a tizenharmadik eon léte megszilárdul. Már számos archon tartozik hozzá, valamint egy hatalmas közösség, amely bár a világban van, de - ha azon múlik - többé nem a világból való. Elektromágneses minőségében és fajtájában már nem sok földi található.

Amikor aztán a közönséges természetben kifejlődnek a fent ábrázolt krízis-pillanatok, és minden archont és eont megfosztanak erejének harmadától, a tizenharmadik eontól semmit sem lehet elvenni, mert nem transzmutál dialektikus erőket.

A közönséges természeten nem tesz erőszakot, ezért háborítatlan marad mindazokkal, akik a szférájához tartoznak. Amikor tehát a közönséges természet kulturális fejlődése lefelé irányul, a tizenharmadik eonhoz tartozók fejlődésüket erőről erőre és dicsőségről dicsőségre továbbfolytathatják.

Az emberiség maradékánál a kerék egy lefelé irányuló, s a kezdetekhez visszavezető fordulatot tesz. Amikor aztán egy új megnyilvánulási nap veszi kezdetét, és az emberiség újra fáradságosan követi kulturális útját, a mindenség-megnyilvánulásban a helyzet már megváltozott. Az előző megnyilvánulási nap folyamán ugyanis létezett egy nagy csoport, mely a tizenharmadik eonhoz tartozott: a megváltottak csoportja.

Ez a csoport nem hagyja cserben az emberiséget, mivel nem a saját üdvére irányul. Az üdvöt ugyanis már birtokolja! Önzés nem létezik! A csoport azokra irányul, akik még ebből a természetből és ebben a természetben vannak. Küldötteket, prófétákat és megvilágosultakat küld hozzájuk, hogy hívják őket. Ha a hívottak, tapasztalataik folytán, a János-ösvényre lépnek, közösségüket már csak össze kell kapcsolniuk ezzel az egyetemes közösséggel, úgy, mintha egy lánchoz újabb szemet illesztenének hozzá.

A tizenharmadik eon univerzális közössége így egyre ragyogóbbá, magasztosabbá, hatalmasabbá és erősebbé válik. A megszenteltek felmenetele mindig egyszerűbb lesz.

Ezért írja a Pistis Sophia: „Ha azok mágiájának misztériumait hívják fel, akik a tizenharmadik eonban vannak, egészen bizonyosan be tudják teljesíteni azt, mert én […] erről a területről nem vettem el erőket.”



A cikk Az egyiptomi ős-Gnózis és kiáltványa az örök jelenben, I. részének 17., valamint A Pistis Sophia gnosztikus misztériumai című mű 28. fejezetének szakaszaira támaszkodik.


Egy eon keletkezése Goethe szerint



Hans Christoph Binswanger Pénz és mágia című könyvében a modern gazdaságot Goethe Faustja alapján elemezte. Goethe (1749-1832) tragédiájához a 16. századi alkimista, Faust alakját vette alapul, aki lelkét eladta az ördögnek, hogy hatalomra és élvezetekre tegyen szert.

Goethe hatalmas és előrelátó szelleme felismerte, hogy a fejlődő gazdaságban milyen kihívások és veszélyek rejlenek. Drámájában Faust képviseli a boldogságot és beteljesedést kereső embert. Azonban ezeket az értékeket nem találja meg semmiben, amit Mefisztó, a lelkéért cserébe felajánlott neki. Sem Margit iránti szerelmében, bármennyire érzéki és vágyakhoz bilincselő volt is, sem a szellemek mitikus birodalmában tett utazása során.

Élete végén Faust jogot nyer a császártól arra, hogy a tengerből, gát emelésével, egy darabka földet nyerhessen. A gazdaságilag hasznosítható földterület kialakítása az idős házaspár, Philemon és Baucis kárára történik, akiknek házacskáját gátlástalanul feláldozzák a földnyerő projekt érdekében. „Az agg pár könnyű véget ért, rémületében elalélt” (Kálnoky László) adják hírül sorsukat.

Azonban abban a pillanatban, amikor Faust úgy véli, hogy elérte legnagyobb célját, megvakul.

A munkások ásójának zaját hallva azt hiszi, egyre újabb földterületeket nyernek. Valójában azonban csak az ő sírját ássák. Hogy Mefisztó mégsem tudja megszerezni Faust lelkét, az Goethe optimista emberképére vezethető vissza. A Gonoszt azon erő dinamikus részének tekintette, mely örökké jót hoz létre. Amikor Faust, Mefisztóval való első találkozásakor megkérdezi, hogy ki ő, az így válaszol neki: „Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mivel. […] Én részből rész vagyok, mely egy volt valaha, a Sötét része, mely a Fényt szülé vala.” (Jékely Zoltán)

Faust lelkét végül magasabb erők mentik meg, amit Goethe a következő szavakkal magyaráz: „Ki holtig küzdve fáradoz, az megváltást remélhet.” (Kálnoky László)

Binswangernek a tragédiáról alkotott felfogása lebilincselő. Arra a jelenetre is kitér többek között, mely a Faust II. részének első felvonásában a császári Pfalzban játszódik, és különféle pénzszerzési lehetőségekkel foglalkozik. A tönkrement császár új gazdasági eszközökkel való ellátása érdekében Mefisztó, az ördög a császár kézjelével ellátott papírpénzt nyomat. A zálogot a császári birodalom földjében rejlő természeti kincsek képezik. Így válik valami - a papír - aminek nincs saját értéke, fizetési eszközzé, a gazdaság felpezsdítőjévé.

Binswanger ezt így fejezte ki: „A modern tudomány, melyben a papírpénz létrehozása központi szerepet játszik, az alkímia folytatása más eszközökkel.”

Könyve a közelmúltban Pénz és mágia címmel új kiadásban jelent meg, és azzal a mondattal kezdődik, hogy mindenekelőtt a Faust II. részének van „felfoghatatlan aktualitása”. Goethe a 19. század elején előre látta azt, amiről jelen pillanatban valamennyien meg vagyunk győződve: a gazdasági növekedés az emberiség külső fejlődésének legfontosabb fokmérője. „Goethe mesterműve, különösen a hitelválságok korában, kulcsfontosságú szövegnek számít” - teszi hozzá magyarázatképpen Binswanger.


„A ti aranyatok nem a mi aranyunk”



A monda szerint Faust alkimista volt. Goethe a modern gazdaságot, melyben a papírpénz-teremtés központi szerepet játszik, az alkímia más eszközökkel gyakorolt folytatásának tekintette. A papírpénz nyomásának bizonyos mágikus karaktere van. Binswanger ehhez a következőket fűzte hozzá: „A mágia jellemzője, hogy valami könnyedén, minden erőfeszítés nélkül megtörténik, mégpedig gyorsan és korlátlanul. Gondoljanak csak a bűvészre, aki egyetlen kézmozdulattal egy majdhogynem végtelen kendőt húz elő a kabátujjából. A modern gazdaságban ahelyett, hogy az ólmot arannyá változtatnák, a papírból pénzt készítenek. Ez a papírpénz-teremtés a modern gazdaságban természetes határok nélküli értékteremtésbe megy át.”

Ezt ábrázolja Goethe Mefisztó alakján keresztül, aki elülteti Faust fejében azt a gondolatot, hogy a császárt kézjegyével ellátott papírpénz nyomtatására beszélje rá. Mefisztó, mint „az erő része, mely örökké rosszra tör”, arra számít, hogy abból majd infláció és káosz keletkezik. Faust azonban többek között arra fordítja az összeget, hogy új földterületeket nyerjen, és ezáltal ösztönözze a gazdaságot. Ily módon Mefisztónak csalódnia kell elvárásaiban, és „az erő része, mely örökké rosszra tör” - most bizonyos mértékben újra - „a jót miveli”. Aki újonnan teremtett pénzt fektet be, valójában értékekre váltja azt. Ez az infláció alternatívája. Faust álma látszólag folytatódhat, és dialektikus létünket tükrözi.

A Faustban a császár a bankjegyek kiadásának és így a papírpénz teremtésének privilégiumát a bankokra ruházza át. Ez pedig napjainkban is így történik. Korunkban a bankok rendelkeznek a „Giropénz” (a hitelpénz) forgatásának engedélyével. Az állam támogatja ezt az által, hogy a fiktív pénzt bárki készpénzre válthatja át. Goethe a következő kijelentést adja Faust szájába: „Hatalmat szerzek, földeket” (Kálnoky László). A hitelpénz tulajdonná, realitássá válhat.

Az ember a teremtés urává emelte magát. A természet fölötti uralmához a természeterőkön való uralkodás is hozzátartozik. Faust arról álmodozik, hogy az árapály erejét örök, korlátlan és végtelen energiaforrásként hasznosíthatja. Úgy véli ugyanis, hogy aki képes a természeterőkön uralkodni, az „értékeket” teremthet anélkül, hogy meg kellene értük dolgoznia. Örökké továbbélhet ebben a természetben.

Faust Mefisztóval kötött eredeti fogadásakor az időt tette meg tétnek. Szívesen elveszítené „saját idejét”, ha valaha, a legmagasságosabb pillanatban kimondhatná: „Oly szép vagy, ó maradj, ne menj!”(Jékely Zoltán) Mert meg van győződve arról, hogy Mefisztó semmit sem nyújthat neki, ami valaha e szavak kimondására ösztönözné őt. Amikor azonban úgy tűnik, hogy ez mégis sikerül neki, mert Faust úgy véli, uralkodhat a természeterőkön, és a következőket mondja: „E boldogság sejtelme elragad, s már üdvözít a legszebb pillanat” (Kálnoky László) üt az utolsó órája, és holtan esik össze.

A természeten való uralkodás a környezet szétrombolásához vezet. Ez az érem másik oldala. Goethe ezt Philemon és Baucis idillikus tengerparti életéből való elűzetésével szemlélteti. Ezt a „tengerparti életet” a Magasabb rendű határán való tartózkodás szimbólumának tekinthetjük. Hajlamosak vagyunk arra, hogy a környezet károsodását csak a természetes egyensúly megzavarodásának nézzük. Valójában azonban itt arról a határvonalról van szó, mely az ember eredeti fajtájától, az eredeti embertől - aki egy másik világban él, ahol a természeterők a Szellem erővonalainak megfelelően bontakoznak ki - választ el bennünket.

Az alkímiában a bölcsek kövét olyan eszköznek tekintik, mellyel az ólmot arannyá lehet átváltoztatni. A Faustban a bölcsek köve szerepét a tőke tölti be. Egyre több „halott” pénz keletkezik. Bizonyos értelemben itt a kapitalista rendszer dinamikus nézetéről - s ezzel együtt saját természetünkről - van szó. Gazdaságunknak - a természethez hasonlóan - nincs végcélja. Sohasem készülünk el. Sohasem fogjuk megtapasztalni ezt az örömöt, mert az egy megszakíthatatlan haladásban rejlik, ami materialista területen csak illúzió. Valódi haladás kizárólag lelki területen lehetséges, mégpedig egy tudati fejlődés formájában. A technikai fejlődés, és az ahhoz szükséges alapanyagok korlátlan felhasználása veszélyt jelent az emberiség számára, és ezért magában hordja önmaga végét és a miénket is. Olyanok vagyunk, mint Faust, aki végül felismeri, hogy embereken gázolt keresztül gazdasági terve megvalósításáért: az ebben a természetben lévő örök boldogság eléréséért. Beruházó bankárok is szívesen látják magukat az univerzum mestereinek. Ezt a szerepet azonban nem tudták betölteni, és ez korunk gazdasági kríziséhez vezetett.

Azonban még inkább hasonlítunk Goethe életművének egy másik alakjához: a varázslóinashoz. Olyan erőket hívtunk fel, melyeken nem tudunk uralkodni. Fausthoz hasonlóan úgy véltük, tartós gazdasági növekedést és végtelen anyagi jólétet valósíthatunk meg. Ennek vörös fonala átvonul az emberi tragédián. Azonban: „A ti aranyatok nem a mi aranyunk”, mondták a valódi alkimisták.

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,