Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2010-es évfolyam

2010/3/ A Gnózis visszhangjai

Pentagram > 2010-es évfolyam



Sok száz éves a hagyomány, mely szerint a „kis” és a „nagy világ” lenyűgözően egybehangzó. Nem mutatott-e rá valamennyi beavatott, hogy testünk minden egyes atomját az univerzumtól kaptuk „kölcsön”, és ismét vissza fognak térni oda? Aki ezt meg akarja érteni, az félretol minden előre megfogalmazott véleményt, és figyelmessé valamint csendessé válik, mint egy kisfiú vagy egy kíváncsi leányka, aki tanulni akar valamit.

Andrew Knoll, a Harvard Egyetem csillagásza, azt mondja: „Nem vagyunk elválasztva a világegyetemtől. És amikor az univerzumot tanulmányozzuk, akkor tulajdonképpen magunkra irányítjuk a tükröt. A tudomány nem egy valahol odakinn fennálló objektív világegyetemet ír le, melyhez képest mi elválasztott lényiségek lennénk. Részei vagyunk az univerzumnak. Ugyanazokból az elemekből állunk, olyan elemekből, melyek tökéletesen a világegyetemben mindenütt érvényesülő törvények szerint viselkednek. Por vagyunk, és újra porrá leszünk, csillagpor vagyunk, és csillagporrá leszünk transzformálva.”1

Mi szükséges ahhoz, hogy ezt felismerjük és felfogjuk? A tudós a következőképpen magyarázza: „Fáradságos dolog felismerni az igazságot. És ha valaki olyasmit talál, ami hasonlít ahhoz, amit találni remélt, módszerét és eljárását megkettőzött szigorral kell ellenőriznie. Azért kell egy tudósnak oly sok éven át tanulmányokat folytatnia, szemináriumi dolgozatokat készítenie, végzettséget vagy egyetemi fokozatot elérnie, vagy egy doktori értekezést írnia, hogy megtanuljon bánni önmagával, a módszereivel és az elvárásaival.”

A spanyolországi Al-Andalus bölcse Ibn Tufayl (1105-1185) így fogalmazott csaknem 900 évvel ezelőtt:

„Sok idő szükséges az igazság megleléséhez. Semmi másnak nem szabad a fejünkben lenni, és egész érdeklődésünkkel ennek a feladatnak kell szentelnünk magunkat. Ha végül áthatoltunk az igazsághoz, akkor azért találtuk meg, mert pontosan követtük az egyetemes tan útmutatásait, mindaddig, míg világos képet nem nyertünk az igazságról. Ez elsősorban vizsgálódás és elméleti szemlélődés révén történik. Egy későbbi szakaszban szabad megtapasztalnunk valamit, 'a boldogságos szemlélődésből'. […] Ha tényleg szilárdan elhatározza magát, hogy így cselekedjen, és eltökélt szándéka, hogy teljes odaadással vesse magát ebbe a feladatba, akkor a hajnalpírral dicsérni fogja éji vándorlását, és úgy találja majd, hogy erőfeszítése elnyerte jutalmát. Akkor az Úr megelégedést fog ajándékozni Önnek. Útitársaként állok a rendelkezésére, ha azt akarja, hogy bejárjam Önnel azt az utat, mely a leggyorsabban vezet a célhoz, és a leginkább mentes a balszerencsétől és a veszélyektől.”2

Ezzel George Mead teljes szívéből egyetértene. A Gnózis visszhangjai című művének első részében így ír:3

„Régóta sok időt töltöttem az igen magasztos gondolatoknak és az érzés tisztaságának világában. Ez a világ egy olyan testvériség odaadásából és gondolkodásából keletkezett, mely a régi kor számos teozófus szerzetének egyike volt. Tagjai a háromszor nagy Hermész tanítványainak nevezték magukat, és hitüket olykor a lelkület vallásának hívták. A kereszténység keletkezése előtt, alatt valamint annak korai századaiban éltek Egyiptomban. Összegyűjtöttem és lefordítottam, ami írásaikból és törekvésükből fennmaradt, amennyiben gondolataik átültetése számomra lehetséges volt. A háromszor nagy Hermész Gnózisának visszhangjai így, évszázadok múltán hallhatóvá válnak a mai füleknek, teljesebben, mint ezelőtt, és reményeim szerint érthetőbben.

Az elragadtatással „tízezerszer legnagyobb”-nak is nevezett Hermésznek ez a gnózisa nem egyszerűen egy tan, mivel az alapja Isten mindenség-szeretete. Az ember és a természet igaz filozófiáján és tudományán alapul, és a Gnózis legszebb leírásainak egyike. Ez a „lelkület vallása”, a bölcsesség és a tisztelet gazdagsága. Ez kezdetben a gondolkodóképesség helyes aktivitásán és passzivitásán alapuló vallás, igaz odaadás, jámborság és tisztelet. Végcélja pedig az igaz lét gnózisa, a jó ösvényének gnózisa, mely az embert Istenhez vezeti.”

Mead később így folytatja:

„Túl sokat mondok a háromszor nagy Hermész gnózisáról?

Csupán azt ismétlem, amit tanított (vagy jobban mondva: amit a tanítványai tanítottak).

Célom a Gnózis, nem pedig a tanítványok, a hallgatóság kifejezésmódja. Hiszen az ezen az úton járók valamennyi kifejezésmódja, tanai vagy avatott értekezései, csupán eszközök ahhoz, hogy az embert elvezessék ehhez a tudáshoz, a Gnózishoz. Ezek nem maga a Gnózis. Csupán köntöshöz hasonlítanak, mely magába rejti az igazság valóságát és fenségét.

Az a fontos számunkra, hogy a hermészi hagyomány valamennyi teozófusa szinte egy hangon és belső meggyőződéssel telve nyilatkozza, hogy létezik egy tökéletes és kimeríthetetlen Gnózis. Függetlenül attól, hogy ez mennyire áll harcban a megtévesztésekkel, melyeket a kétkedő ész, az előítélet, és az álspiritualitás varázsol köré.”

A szerző kifejti, hogy a látszatspiritualitás és a kétség oka abban rejlik, hogy az ember elfelejtette a két természet tényét, és létének vezetését átengedi a halandó alaknak. Mead így magyaráz: „A külsődleges kettősséget az ember kis lelkülete, a sors futása teremti. A magasabb lelkület tudja, hogy a benső és a külső kettő az egyben, kölcsönösen kiegészítik egymást, és hogy az egyik a másikban valamint egyidejűleg a másikon kívül van.

A lelkület vallásában nem létezik a szív és a fej ellentéte. Nem létezik kizárólagosan értelmi vagy érzelmi istentisztelet. Az odaadás és a Gnózis ösvénye elválaszthatatlan egységet képez. A lélek és a szellem, az élet és a fény, igaz, szent menyegzőjét, az istenanyának és az istenatyának az isteni emberben történő kimondhatatlan egybekelését tartalmazza. Ő a Logosz, a misztériumok egyszülött misztériuma.”

Majd később így folytatja: „Mivel sokat vettem fel önmagamba a lelkület vallásából, fel akarok erről jegyezni néhány gondolatot, hogy érzékeltessem ennek a zseniális szellemnek (Hermész) a tanait, melyek bevésődtek emlékezetembe.

Az ember teste templomnak, az isteni szentélynek, Isten általunk elképzelhető legcsodálatosabb házának tekintendő, mely sokkal szebb a kézzel emelt templomok legszebbjénél. Mert ez az istenség alkotta természetes templom az egyetemes templom, a nagy képmás mintájára készült, melyben Isten fia, az ember tartózkodik.

Minden egyes atom, atomcsoport és végtag, minden egyes ízület és szerv az isteni terv szerint van egybeillesztve. A test Ég és Föld, hímnemű és nőnemű összefüggésének az ábrája.

Hanem az isteni eme eleven templomának még csak a lehetőségeiről is milyen kevesen tudnak vagy álmodnak! Sírbolthoz váltunk hasonlóvá, mert testünk elveszítette ragyogását és csak a halál dolgainak él, és az élet dolgai számára halott.

A lelkület gnózisa azt tanítja nekünk, hogy hagyjuk újra áradni az életet testi természetünk halott csatornáin keresztül. Testünk szubsztanciájának életrekeltéséhez felhívja Isten lélegzetét, hogy az isteni lelkesítés elsősorban másik önmagunkat, a rég elveszett isteni menyasszonyt születtesse meg. Ha őszintén szeretjük, akkor újra megszületik igazi önvalónk. Akkor beszélhetünk a test-lélek-szellem tökéletes háromszögéről, melyben a tökéletes ember három ékköve sugárzik.”

„Ám mindemellett nem szabad szem elől tévesztenünk a világunkban és társadalmunkban zajló gyakorlati életet” - folytatja ez a szerző, aki a lélek adottságai iránt mindig nagyon finom érzékről tanúskodik.

„A Gnózis nem függ helytől és időtől, az embert azonban a változatos megnyilvánulási formák kondicionálják, tartják ellenőrzésük alatt. Aki újjászületett a Gnózisban, az az ember állapotából átkel „az igaz ember-és-Krisztus” állapotába. Vagy ahogyan Hermész nevezné: „démon-és-Isten állapotába” vagy megint másképp, a Hermész korát ötszáz évvel megelőző idők nyelvén: a „Boddhiszatva-és-Buddha” állapotába.”

És ezután jut el Mead fejtegetéseinek a magvához:

„Ha jól értem, a gnosztikus gondolati eszmekincs esszenciája az a hit, mely szerint az ember képes átlépni a dualitás határait, és tudatos isteni lénnyé válhat. Fel kell oldania az időbeliség problémáját, felül kell kerekednie jelenlegi korlátozottságán. Ennek eléréséhez nem a mai tudományban, filozófiában vagy vallásban szerzett ismereteit kell annak a kevésnek a kárára bővítenie, amit a múlt fent nevezett tudományainak tudatlan és gondatlan nemzedékek láncolatában továbbadott tökéletlen áthagyományozása útján kapott. Szegényes útravaló ez annak, aki részesülni akar a gnosztikus gondolatvilágban.

Igaz, hogy jelenleg elődeinknél többet tudunk a fizikáról, a megismerés-elméletről és a jelenségek világának sok más dolgáról. De vajon a múlt gnosztikusainál többet tudunk-e a Gnózisról is, mint eleven tapasztalatról? Ezt kétlem.

Térjünk vissza a Gnózishoz: Az odaadás Isten - Gnózis. Az igaz átadás „nem más, mint Isten gnózisa”, így idézi Lactantius Hermészt. Ez az odaadás vezet a „teljes, és tökéletes kontempláció”-hoz, és felöleli „ama dolgok megismerését, melyek vannak, valamint fajtájuk átgondolását, és Isten ismeretét”. Vagy más szavakkal ez annyit tesz: „Tanítva lenni a mindenség esszenciájában, és a magasztos látomásban”. A magasztos látomás pedig, ha jól értem, nem a felhők fölötti területekre történő elragadtatás, hanem az egyedül jó, a szükségszerűen fennálló lény észlelése mindenekben. Mert ennek az útnak a mestere a Jó gnózisát tanítja tanítványainak, ami Isten gnózisa:

„Csak akkor fogjátok azt szemlélni, amikor már nem tudjátok kifejezni. Mert a Jó gnózisa, szent csend és minden érzékszerv megnyugvása. Ő a mindenség ismeretének elérése, a mindent átfogó intelligencia.

Mert aki őt észleli, az mást nem képes sem észlelni, sem szemlélni, sem hallani…

És lelkülete körül ragyogva a Gnózis átsugározza egész lelkét, sugárzása által feloldja az egész testet és tökéletesen igaz lélekké változtatja.

Mert lehetséges, fiam, hogy egy emberi lélek, aki elmélyed a Jó szépségében, Istenhez váljon hasonlatossá, még ha testben időzik is.”

Ez egy ember „istenné válása” vagy „apoteózisa”; Istenhez válik hasonlatossá, amennyiben önmaga istenné lesz. A Jó szépsége a kozmikus rend. A mérlegelés módja pedig az önmegvalósításé, mely révén a lélek kapcsolatba kerül a kozmikus lélekkel.”1

A tömeget pedig újfent óvva a „kietlen folyam” tudatlanságától, a Gnózis tanítványait a következőkre inti:



„Ne hagyjátok, hogy elragadjon a kietlen folyam,

hanem használjátok - ha tudjátok - az áramlatot, mely a parthoz visz.

Tartsatok a biztos kikötő felé és ott vessetek horgonyt.

Keressetek aztán valakit, aki kézen fogva vezet benneteket, a Gnózis kapuihoz.

Ott világos fény ragyog, mely feloszlatja a sötétséget.

Ott egyetlen lelken sem borong a köd, hanem leplezetlenül észlelik szívük szemeivel őt, aki azt akarja, hogy lássák.

Fül nem hallhatja, szem nem láthatja, nyelv nem szólhat róla, csakis a szív és a lelkület.”



Ezekkel a Lelkület Gnózisá-ból származó, a magasztos iratokból válogatott rövid szakaszokkal fejezte be George Mead A gnózis visszhangjai című művének első részét, majd hozzáfűzte: „Annak reményében, hogy van néhány ember, aki olvassa ezeket az eredeti iratokat, és ezáltal bensőleg gazdagodik.”



1 Natalie Angier, The beautiful basics of science, Faber & Faber, London 2008.

2 Abu Bakr Muharmmed ibn Tufayl, Hayy Ibn Yaqzan. Een filosofische allegorie uit Moors Spanje, Uitgeverij Bulaaq, Amsterdam 2005.

3 Zegezangen van Hermes' Gnosis, Haarlem, Rosekruis Pers, 2009.

<


Pillants Taora - és nem látod;

színtelennek mondják.

Hallgasd Taot - és nem hallod;

hangtalannak mondják.

Tapintsad Taot - és nem érinted;

anyagtalanak mondják.



Hiányoznak a szavak, e háromszoros

határozatlanság kifejezésére.

Ezért egymásba olvadnak.



Tao legfelsőbbje nincs a fényben,

legalsóbbja nincs a sötétben.

Tao örök és lehetetlen névvel jelölni;

mindig visszatér a nem-léthez.



Közeledsz Taohoz és nem látod kezdetét.

Követed és nem látod végét.



Fel kell tárnod a régi kor Taoját,

hogy kormányozhasd a ma fennállókat.



Aki ismeri az eredethez vivő kezdetet,

az kezében tartja Tao fonalát.



Ha megtartjuk a nagy ősképeket,

elénkbe jön a földkerekség.

Elébünk jön és sértetlen marad.

békében, nyugalomban, gyarapodásban.



Zene vagy nyalánkságok mellett

megáll az arrajáró idegen.



Ám ha a mindenség vezérlő asszonyáról van szó, így hangzik a vélemény:

Milyen egyhangú! De hiszen ez ízléstelen!



Nézés esetén nem elég a látás,

fülelés esetén nem elég a hallás,

az alkalmazással nem lehet a végére jutni.



Lao-Ce, Tao Te King, 14. és 35.fejezet


Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,