Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2011-es évfolyam

2011/1/ Párbeszédben élünk, minden beszél bennünk

Pentagram > 2011-es évfolyam



„…hanem, amint meg van írva: Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek. […]mert a Szellem mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is.” (Pál I. levele a Korinthusbeliekhez 2,9-10)




Kíséreljük meg egyszer elképzelni azt, „amit szem nem látott és fül nem hallott”. Megpróbáljuk, mert emberek vagyunk, és tudni akarunk, s mivel a tudásvágy az emberi jelenséget kitevő tulajdonságok egyike. Ha az ember ezen felül összeköti tudását a képzelőerejével (alkotóerejével), az eszmék gazdag világával, túlszárnyal minden más földi teremtményt.

Vizsgáljuk csak meg a teremtés őskezdetét, melyet János evangéliuma így fogalmaz meg: „Kezdetben volt az Ige”. Ez azt jelenti: a kezdet végtelen terjedelmében, méghozzá nem egy bizonyos univerzum kezdetének, hanem minden univerzum forrásának értelmében. Ebben a végtelen „mélységben”, vagy ahogy a gnosztikusok nevezték: „szakadékban”, a formák őstengerét csak egy apró pontocskának találnánk. Mélység: Ott az isteni csendben (vagy hallgatásban) és az örök nyugalomban vált a kezdet energiája lélegzetté és szellemi erővé. Az univerzum nyugalmában mozgás keletkezett - írja a Tamás Evangélium, vagy az „Ige”, ahogy a János evangélium fejezi ki.

„Az ember Isten gondolatából született” - mondják. És az Ige, a gondolat szavakba öntése által lett emberré. Ha valaki megkísérelné leírni mindezt, azt mondhatná: A mélységből, a csendből felcsendült egy hang, amely azt mondta: „Jöjj hozzám!” Megszólították az embert, és kezdetét vette egy beszélgetés…

Ha mozgás jön létre, azt mindig egy újabb mozgás követi. Az élet mozgás, a mozgás hang - minden beszél. Amíg a teremtés mozgásban van, a teremtő beszél teremtményével.

Minden ember ittlétének egy férfi és egy nő az oka, mindenki egy szülőpárostól születik, akik mint pár, gyermeket tudnak nemzeni, ám vajon ők adják-e neki az életet vagy a formát? Meg tudják-e határozni az élethosszát vagy az egészségét? Képesek-e arra, hogy olyan tulajdonságokat nyújtsanak neki, mint a jósága, vagy a nevetése, a fájdalomérzete, esetleg a vágyai? Ők adják-e a szem csodáját, mellyel a gyermek láthat?

Ha egy gyermek megszületik, mindenekfelett azt várjuk, hogy rendelkezzen mindennel, ami szükséges ahhoz, hogy az életben, ahogyan azt mi ismerjük, ki tudja fejezni magát. Az élet azért jut kifejezésre, hogy észlelhessük, élhessük és megélhessük. Mindez azt jelenti, hogy olyan formában fordul elő, melyben és amely által valamiképpen kifejezheti magát. Ezt a megnyilvánulni vágyó Valamit nevezhetjük első gondolatnak, az Atya „halhatatlan elsőszülöttjének”.

Mi az ember célja? Talán az, hogy megtanuljon beszélni, és az Atyához hasonlatossá, azaz tökéletessé váljon! „Legyetek azért tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes”. Hermész Triszmegisztosz mondta ezzel összefüggésben:

„Ahogy az istenek Isten sajátját képezik, úgy az ember is Isten sajátja. És az ember tulajdona a világ: Ha senki sem létezne, aki látja a világot, akkor azok a dolgok, melyeket láthatnánk, nem léteznének. Egyedül az ember ismeri fel a szellemit és látja a láthatót, mivel egyik sem idegen számára. Az emberben mindkét természet benne rejlik: a halhatatlan és a halandó. Az embernek három létformája van: a szellemi, a lelki és az anyagi.”

(Hermészi definíciók VI,1)



Három kiindulási pont



Ha ebben a világban született emberként felnyitjuk szemeinket, tehát úgymond belekezdünk ebbe a vállalkozásba, közvetlenül konfrontálódunk a három létformával. Önmagunkat tudatként tapasztaljuk, látunk más embereket magunk mellett, és megpillantjuk a bennünket körülvevő világot vagy természetet. Ezáltal egyidejűleg három kulcsot nyújtanak át nekünk, hogy feltegyük az alapvető kérdést, és megtaláljuk rá a választ.



A kérdés így hangzik: Mit keresek én itt, és mi a feladatom az életben?

A kérdésre való válaszok kulcsai pedig:



1. A természet mint tanítómester

2. önmagunk megismerése azáltal, ahogy emberekkel bánunk

3. megtanulni megismerni a lelket, e bennünk lévő Másikat



A világ a tapasztalatok kimeríthetetlen forrásaként erőlteti magát ránk. Vannak dolgok, melyek azt akarják, hogy átéljük őket, s melyek folyvást újabb és újabb impressziókat idéznek elő. Az élet feltehetően a valamit alkotni, formát alakítani vágyó isteni szükségletből jön létre, mint ahogy a Teremtő is életre kelt valamit azért, hogy észlelhesse önmagát. Ebből azonban probléma születik. A Gnózis tudománya „a hallgatásról” beszél, melyet a mélységes nem-létező „őseredetének, kiindulópontjának” nevez.



Ebből a mélységből hangzik fel a Szellemet hívó szó, amely ebben a semmiben mindenütt jelenlévőként rejlik: „Jöjj hozzám!” - és a teremtés kezdetét veszi!

Ez a kiindulópont „mélységet, csendet, nyugalmat és (rejtett) mozgást hordoz magában”. Ugyanez a folyamat ismétlődik meg minden születéskor az anyagban: Ember születik. Csak a vágyat ismeri a szféra után, ahonnan jött (az édesanyjáét). Ez az egyetlen, melynek tudatában van: egy belső hangnak, mely így szól: „Térj vissza!”



A tűz, amely önmagát táplálja



Fejlődés az egész élet, és ha a gondolatcsere, a dialógus megszűnik a világ és miköztünk, a fejlődés és az élet megáll. A lélek visszavonul. Hogy ettől megóvjuk magunkat, a három fent nevezett kulcs egyre megújuló és elmélyülő inspirációs forrásként szolgálhat számunkra:



- A természet az ember tanítómestere, és az élet művészetére oktat. A természettől tanuljuk meg a világban való létezés alapszabályait, amely által az életre vonatkozó nagy kérdések megszületnek bennünk. Ha jobban megvizsgálja őket, felismeri, miként függ össze minden mindennel, s áll folytonos kölcsönhatásban egymással. A természet folyamatosan változik és mulandó. Az igazán kereső ember emiatt mindent, ami mulandó, szimbólumnak és hasonlatnak érthet.



- Az emberekkel és a természettel való kapcsolata révén az ember önismeretre tesz szert, például a másokkal való eszmecsere során megtapasztalja lénye korlátoltságát, ám egyben az együttérzés kibontakoztatásának lehetőségét is. Ennek során felfedezi saját gyengeségeit és nem várt kapacitásait is, valamint saját egyedülvalóságát. Ugyanakkor belátja, hogy mindez az összes többi emberre is vonatkozik. Alapjában véve mindannyian egyformák vagyunk, és mindnyájan az individuálistól az egyetemes létezésig való fejlődés hosszú ösvényét járjuk.



- Az öntudat magányossága és saját korlátozottságunk megtapasztalása vezet bennünket a „Másikhoz”. Aki megismeri önmagát, az megismeri a Másikat, a benne élő lelkét. Ez a misztériumiskolák tanítása. A beavatást a hallgatás és a bennünk lévő másikkal való beszélgetés képezi. Ezt szándékoznak kifejezni a következő szavakkal: „A tűz, mely önmagát táplálja”. A gondolkodás így párbeszéd önmagunkkal.



Szókratész



Sokféle párbeszéd került nyomtatásra, melyet híres filozófusok, nagy bölcsek, tanítók és misztikusok folytattak. Minden időkben és a világ minden táján találhatunk dialógusokat, beszélgetéseket, melyek végigkísérnek bennünket emberi létezésünk keresőútja során, beszélgetéseket, melyek megváltoztathatnak bennünket.

Szókratész (Kr. e. 469-399) valószínűleg a párbeszéd mestere volt. Minden egyes beszélgetés során feltette azt az alapvető kérdést, hogy: „Hogyan kell élnem?” Szókratész a klasszikus Athén ismert személyisége volt, és feladatának tekintette, hogy tanítványaival és híveivel körülvéve minden nap útra keljen Athénben. Számos emberrel elegyedett szóba a Jóról, a Szépről és az Igazról. Önmagáról úgy nyilatkozott: „Én vagyok barátaim bábája” (Mellyel édesanyjára utalt, aki bába volt. Emiatt nevezik módszerét, a strukturált dialógust maieutikának, bábáskodásnak is.) „Nem a test érdekel, hanem a szülési fájdalmak közt lévő lélek. Kérdezek, kérdezek és kérdezek mindaddig, amíg a belátás elrejtett gyümölcse meg nem pillantja hirtelen a világ világosságát.”

Szókratész az emberek isteni tulajdonságait, melyet az emberek - anélkül, hogy tudnák - magukban hordoznak, szerette volna világra hozni, tehát egyfajta szellemi segítséget szeretett volna nyújtani ebben a születésben. Meg akarta szabadítani az embereket tudatlanságuktól, mint minden gonosz forrásától, valamint fogyatékosságaiktól és korlátaiktól, melyek kínozzák a lelket, és gátolják fejlődését.

Hermész Táttal való egyik beszélgetésében „fenyítésnek” nevezi a tudatosság nélküli fogyatékos létet. Tát azt kérdi Hermésztől a tizennegyedik könyvben: „Kényszerítő erő volna bennem, Atyám?”

Hermész: „Nem is egy, fiam, hanem számos borzasztó, kényszerítő erejű rossz tulajdonság.”

Tát: „Nem ismerem őket, Atyám.”

Hermész: „Éppen ez a tudatlanság az anyagban élt élet első kényszere, fiam. A második a bosszúság és a fájdalom. A harmadik a mértéktelenség. S aztán még követi kilenc másik. Ezek a kényszerítő erejű rossz tulajdonságok szám szerint tizenketten vannak, azonban számtalan másik is van, s azok a test fogsága miatt természeténél fogva arra kényszerítik az embert, hogy az érzékszervek hatásai miatt szenvedjen. Mindezek azonban elmúlnak, ha nem is egyik napról a másikra, mihelyt Isten megkönyörül az illetőn. És ez utóbbi magyarázza meg az újjászületés természetét és értelmét.”

(Az Egyiptomi Ős-Gnózis IV. kötet, XVIII. fejezet)



A tudatlanság az emberre mért legnagyobb csapás. A bibliai Hóseás próféta könyve (4,6) azt írja: „Elvész az én népem, mivelhogy tudomány nélkül való”, ami ugyanezt jelenti. A „tudomány nélkül” való léten ebben az összefüggésben azt értjük, hogy nem folytatunk párbeszédet az istenivel. Ez azt jelenti, hogy semmit sem tudunk az isteni létről, s nem foglalkozunk vele. Az ember elzárkózik tőle az illúzió révén, mely szerint a test világa és az érzékszervekkel való észlelés az ember-lét legmagasabb formája. Az ember azonban kettős: teste halandó, lelke halhatatlan.

Nekünk, embereknek komolyan kellene foglalkozunk a kérdéssel, hogy miért vagyunk itt. Törekednünk kellene helyzetük felismerésére, és feltenni magunknak a kérdést: Mi a lélek, mi a halhatatlan, a „bennem lévő Másik? Mi a célom, milyen feladatot tartogat számomra létezésem, mely olyan formában nyilvánul meg, mellyel képes vagyok kifejezésre juttatni önmagam? Hogyan használom ki ezt a helyzetet helyesen, ahelyett, hogy az állapotomból fakadó - látszólag megoldhatatlan - problémák miatt elvesztegessem a lehetőségeket és esélyeket?

Szókratész egyik párbeszédében a halhatatlan lélek és a halandó emberi test lényegét kutatja. A beszélgetés során felmerül a kérdés, hogy mi a jelentősége az ember életének a lélek szempontjából, hiszen az ember meghal, a lélek pedig továbbhalad. Kell-e aggódnunk a lelkünkért?



Szókratész halála előtti utolsó beszédében azt mondja:



- „Tehát tegyük fel, ha úgy tetszik - szólt -, hogy két fajtája van a létezőknek: az egyik látható, a másik pedig láthatatlan.

- Tegyük fel - szólt. (Phaidon)

- És a láthatatlan mindig ugyanaz, a látható pedig soha nem ugyanaz?

- Tegyük fel ezt is - szólt.

- No és tovább - szólt amaz -, mibennünk magunkban, egyrészt van a testünk, másrészt pedig a lelkünk?

- Pontosan így van - szólt.

- Tehát a két fajta közül mit mondjunk, melyikkel van inkább rokonságban a test?

- Ez mindenkinek világos - szólt -, hogy a láthatóval.

- És a lélek miféle fajta? Látható vagy láthatatlan?

- Az emberek által nem látható, Szókratész - szólt.

- De mi a láthatót és a nem láthatót emberi természet szerint mondjuk; vagy úgy gondolod, más szerint?

- Nem, az emberi természet szerint.

- Tehát mit mondunk a lélekről? Látható vagy nem látható?

- Nem látható.

- Tehát láthatatlan?

- Igen.

- Tehát a lélek jobban hasonlít a láthatatlanhoz, mint a test, a test pedig a láthatóhoz.

- Feltétlenül így van, Szókratész.

- Nemde azt is nemrég állapítottuk meg, hogy a lélek, amikor a testet használja fel a létezőnek a megvizsgálására, akár a látás által, akár a hallás által, akár valamelyik más érzékszervével - mert ez az, ami a test közvetítésével történik: az érzékszervek segítségével vizsgálni meg valamit -, akkor a test azok felé a dolgok felé vonzza őt, amelyek sohasem ugyanazok, és a lélek bolyong és nyugtalankodik és szédül, mintha részeg volna - miért? Mert ilyenekkel érintkezett.

- Minden bizonnyal.

- Amikor pedig saját magára utalva keresi a világosságot, akkor abba a másik világba megy, a tisztábbnak, a mindig létezőnek, halhatatlannak és változatlannak a világába. És mint azzal rokon lény mindig annak a létezőnek a társaságába is kerül, amikor csak önmagára van utalva és ehhez megadatik számára a lehetőség. És minden tétovázásnak vége szakad, és állandóan ugyanúgy és változatlanul kapcsolatban van azzal a magas léttel - miért? Mert érintkezésbe került egy ilyen léttel. S ezt a kapcsolatát nevezik tiszta belátásnak.”

(Platón - Phaidon, XXVI és XXII dialógus, (Kerényi Grácia fordítása) - Európa, 1984)



Itt a problémát precízen ismertetik: Egyik helyzet sem állandó. Az ember feladata az, hogy ezt az állapotot feloldja! Egy életen át ismétlődik a hívás, mely születésünkkor felcsendül: „Jöjj hozzám, térj vissza!”



Martin Buber (1878-1965) haszid története leírja, hogyan szólítja meg Isten újra meg újra az embert.



„Hol vagy?”

Egy férfi megkérdezett egy rabbit: Hogyan értsük azt, amikor Isten azt mondja Ádámnak: „Hol vagy?”

„Hiszed-e - felelte a rabbi -, hogy a szent irat korszaktól és nemtől függetlenül örök érvényű minden emberre nézve?” „Hiszem”, mondta a férfi. „Nos, Isten minden időben azzal a kérdéssel fordul minden emberhez: Hol vagy a világban? Oly sok év és nap telt el a Neked szabott időből, milyen messze jutottál ezalatt a világodban?”

A rabbi válasza akkor hág tetőpontjára, amikor ezt mondja a férfinak: „Te magad vagy Ádám, Isten hozzád, tehozzád beszél. Hol vagy? Amikor Isten ezt kérdi, szeretne felébreszteni valamit az emberben, ami éppen ezzel a kérdéssel csalogatható elő, feltéve, ha a kérdés megérinti az ember szívét, vagy ha engedjük, hogy megérintse a szívünket.

Ádám elrejtőzik, hogy ne kelljen számot adnia, hogy elkerülje az életéért való felelősségvállalást. Így rejtőzik el minden ember, mert minden ember Ádám helyzetében van. Azért, hogy kivonja magát annak felelőssége alól, amit megélt, magából a létezésből csinál rejtekhelyet.

Persze őbenne is van valami, ami Őt keresi.

Ádám azonban gondoskodik arról, hogy ennek a bizonyos Valaminek egyre nehezebb legyen megtalálnia Őt. Ekkor Isten ébresztő kérdése arra törekszik, hogy megsemmisítse rejtekhelyét, és leleplezze, hová jutott. E kérdésnek az a szándéka, hogy felébressze az emberben a kiút keresésére irányuló erős akaratot. Az elrejtőzés szokása azonban segít neki abban is, hogy semmibe vegye a szív nyugtalanságát. A hívás hangja azonban nem csendül fel, ha az emberi létet vihar fenyegeti. Nem, a kérdező, hívó hang egy „lebegő hallgatás” hangja, és nagyon könnyű túlharsogni.”

(Martin Buber: Der Weg des Menschen, Az ember útja)



Jan van Rijckenborgh ezt a helyzetet röviden és tömören így foglalta össze: „Miért van az embernek teste? Hogy néhány évig mindenféle testi nyomorúságban tántorogjon itt, valamilyen polgári foglalkozással küszködjön, valamiképpen talpon maradhasson, s végül meghaljon? Hogy évekig az idegéterben fuldokoljon? A gonoszságban? Szüntelen veszekedés és küzdelem közepette? (Gonoszságon Hermész a halandó természetet érti.) Miért van testalakjuk? A testalak - mondja Hermész - a lélek eszköze, tulajdonsága, hogy felléphessen a lélek szolgálatában, a lélek szolgájaként.”

(Az egyiptomi Ős-Gnózis, IV. kötet, VII. fejezet)



Az eredeti lélek vágyakozása tiszta. Nem akar semmit sem jobban, mint felidézni első teremtményét és más képességeket fejleszteni, melyeket a Legmagasságosabbtól kapott. Mivel láthatatlan, boldogsága érinthetetlen dolgokban rejlik, mivel azért teremtették, hogy összekapcsolódjon a láthatatlan szellemmel, s megtalálja benne a nyugalmát. Nem szeretne semmi mást, mint visszakapni életét, vagy a felettes szférák magasabb energiáját. A világi viszonylatok valóságában azonban egyre nagyobb iramban vonszolódik át az életen, és megismeri a természet örömeit. Mindez odáig fajul, hogy elgyengülve azt gondolja, így kell élnie…

Az ember különlegessége abban rejlik mégis, hogy a Gnózis, a gnosztikus belátás és a vele összekapcsolódó megszabadító erő képes arra, hogy ebből a gyengeségünkből, mint egy álomból felébresszen minket. Ekkor a felismerés villáma révén ismét megnyilvánulhat tudatállapotunkban a lélektudat. Ebből keletkezik a mélyreható változás: Ettől kezdve a lélek veszi kézbe életünk gyeplőjét, s azt kérdi: Mit kell tennem ahhoz, hogy ismét elnyerjem első szeretetemet?


Szeretnétek elolvasni a nem földi atyától született király történetét? Olvassátok akkor először a nap sugárzó nyelvét, a csillagok nyelvét, a hold félénk suttogását, a bolygók muzsikáját, és az egyik altatódalt, melyet Földanyánk dúdol sok-sok csecsemőjének, akik - ha a lelkük felnőtt - az égi világba tartoznak.

James Morgan Pryse





Ó, hallgasd meg imám,

hogy a sokak játékán

soha ne veszítsem el

kapcsolatom az Egyetlennel.

Rabindranath Tagore



Nézd a messzeséget, az örök fenségességet,

Mely oly sok tükröt alkotott,

bennük hatalmat elosztott,

s közben, mint azelőtt, egységes maradt.

Dante

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,