Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2011-es évfolyam

2011/1/ Beszélgetés a teremtésről

Pentagram > 2011-es évfolyam



A teremtésről szóló beszélgetés témája az élet a természetben és a természettel, a világban és a világgal, amelyben élünk. Ez a minket szolgáló és időszakos kapcsolatával ránk váró világ körülvesz jelképeivel. A jelképek szavak nélküli nyelven szólnak hozzánk. Jelképezik saját világukat, mellyel kapcsolatba léphetünk, de amelynek nem vagyunk közvetlenül részesei.



A teremtés nyelve susog a fákban, zúg a patakokban, tanít minket a virágok szépségével, fellebbenti a fátylat a napfényben zajló életről, a holdfény titkairól, a csillagokkal felébreszti a reményt, örömet ajándékoz…

Jacob Böhmét természetfilozófusnak is mondják. A Christosophia című művében ezt írja:

„Látjuk Isten nagy építményét a természetben, és Istentől tudjuk, hogy az Ő akarata, hogy Igéje a természet világosságában is ki legyen nyilatkoztatva; a természeti erők még féktelenek.”

Kitapasztalhatjuk a természetet és összekapcsolódhatunk vele. A természet a legváltozatosabb módon élhető meg. Martin Bubernél találunk egy példát, amely megmagyarázza ezt a gondolatot:

„Egy fát szemlélek. Befogadhatom mint képet: meredő oszlop a fényárban, vagy sziporkázó zöldellés, melyet átjár a háttér kék ezüstjének szelídsége. Megérezhetem, mint mozgást: az áradó erezetet a tapadós, törekvő magon a gyökerek szívását, a levelek lélegzését, végtelen közlekedést földdel és levegővel, s magát az ismeretlen növekedést. Besorolhatom a fajtájába, és szemlélhetem mint egyedet: fölépítését és életmódját.

Megtehetem, hogy jelenlegiségétől és formájától oly következetesen eltekintek, hogy már nem látom egyébnek, mint a törvény kifejeződésének - azon törvényének, mely szerint az erők szüntelen egymásnak feszülése folytonosan kiegyenlítődik, vagy amely szerint az anyagok összekeverednek és szétválnak…

A fa nem benyomás, nem képzeletem játéka, nem kedélyem valamelyik állapota - szemben velem éli világát, és dolga van velem, miként nekem is vele, csak másképpen.”

(Martin Buber: Én és Te)



Most azt mondhatnánk: A fa gondoskodik az oxigénről, úgyhogy lélegezhetek. Tehát szükséges a létezésemhez. A természet táplálékforrásom, nélküle nem élhetek. Ugyanakkor viszont ez az egész teremtés ismertetőjele is. Minden mindent karbantart. A természet tanulmányozása ezért jelképes nyelvének a tanulmányozását is jelenti, és ugyanígy azoknak a rendszereknek és törvényeknek a tanulmányozását is, melyek által megnyilvánul.

Így hát rendkívüli könyvnek tekintjük, amelyben a hermészi gondolatból kiindulva olvashatjuk és felfedezhetjük mondanivalóját: „Mint fent, úgy lent. Mint nagyban, úgy kicsiben.” Az ember mikrokozmoszként, kis világként a makrokozmosz, a nagy világ mása. A Napot a naprendszerünk központjának és az élet forrásának látjuk. Az emberben a szív képezi a középpontot az isteni maggal együtt. És miben van lerögzítve ez a mag?

Ez az a kérdés, amelynél egyfelől közeledik egymáshoz a vallás és a tudomány, másfelől viszont el is tér egymástól, mégpedig azon kérdést illetően, amellyel mindannyian rendszeresen szembesülünk: „Hiszel-e Istenben, vagy valami hasonlóban?”



Mi volt az ősrobbanás előtt?



Arie Bos háziorvos és a tudományfilozófia docense erre a kérdésre keresi a feleletet Hoe de geest de stof kreeg (Ahogy a szellem szert tesz az anyagra) című könyvében. Válaszát valószínűleg meg lehet érteni és el lehet fogadni:

Tulajdonképpen miért van valami a semmi helyett? Megválaszolhatatlan kérdés. Hadd beszéljen a modern fizika, és induljunk ki abból, hogy minden az ősrobbanással kezdődött. De az ősrobbanás a dolog természetéből fakadóan nem volt előrelátható, bármely tudománnyal keresünk is rá magyarázatot. Előtte nyilvánvalóan semmi sem létezett. Az ősrobbanásnak tehát nincs oka - nem döbbenetes? Mindig az az érzésem, hogy ezért veszítettük el tökéletesen a megbecsülését, ha egyáltalán rendelkeztünk vele valaha is. […] Azt akarja állítani, hogy mivel nincs oka, egy isten hozta létre az egészet? - Pillanat, istenről még egyáltalán nem mondtam semmit. Amit mondani akarok, az a következő: Ha az energiáknak és a kvarkoknak okuk van, akkor az ok kizárólag információnak írható le. Kezdetben volt az információ. „Kezdetben volt az Ige.” Az ige a görög logos fordítása. Számot, számítást, szót, gondolatot (mondanivalót) és szellemet (mint teremtő erőt) jelent. E szó egyik modern fordítása az információ lehetne.

Az ősrobbanás hullámokat keltett. Ahogy a fotonok, a hullámok is képesek információhordozóként működni. Az anyag tehát információként kezdődött. Az anyag egyébként még mindig információból van. Mert, mint tudjuk „elemi részecskékből” áll, amelyek valójában nem részecskék, hanem energiacsomagocskák, ami ugyanakkor hullámforma is. […]

Minden anyag (szubsztancia) mögött, melyet atomok alkotnak, bonyolult, sokrétű információ áll. A szubsztancia szó szerint ezt jelenti: „az, ami alatta, mögötte van”, az információ mögött, alatt, mondhatnánk. Minden anyag (szubsztancia) tehát információt jelenít meg, melyet a bölcsesség modern felfogásának érthetünk. Ha információt mondunk, bölcsességről, tehát tulajdonképpen szellemről beszélünk. Vagyis: nincs anyag szellem nélkül. Az ember valamikor azt képzelte, hogy a bölcsesség úgy lebeg szabadon a levegőben, mint ahogy az ősvizek felett lebeg Isten szelleme, vagy a Szent Szellem. Hogy az testileg nyilván nem látható, ma fizikailag is elfogadható. A testileg egyetlen látható azonban az alatta levő anyag, a szubsztancia. És ezt az ősinformációt, amitől az elkezdődött, nevezték Istennek.



Végső következtetésként a könyvben megállapítják, hogy a teremtési tervben az áll, hogy az embert szabadon a szeretet választja. Mert a szellem egyébként sehol sem kapcsolódik az anyaghoz úgy, mint annál a lénynél, aki elég szabad ahhoz, hogy öntekintéllyel megválassza az útját: az embernél.

Hogy ne maradjunk tudatlanságban, most kövessünk egy párbeszédet, amely mélyebb belátáshoz juttat az ember és a természet kapcsolatát illetően. A 16. század végén Giordano Bruno ezt írta A végtelenről, a világegyetemről és a világokról című művében:



Első párbeszéd. Beszélgetők: Elpino, Filoteo, Fracastorio, Burchio.

Elpino: Hogyan lehetséges, hogy a világegyetem végtelen?

Filoteo: Hogyan lehetséges, hogy a világegyetem véges?

Elpino: Úgy véled, hogy ez a végtelenség bebizonyítható?

Filoteo: Úgy véled, hogy ez a végesség bebizonyítható? […]

Burchio: Ha mégoly igaz is, én nem akarom hinni; mert a végtelent sehogy sem bírja fölfogni a fejem, sem pedig megemészteni a gyomrom; ámbár, megvallom, szeretném, ha úgy volna, ahogy Filoteo mondja, mert ha szerencsétlenségemre megesnék valaha, hogy kibukom ebből a világból, mindig csak találnék talajt valahol.

Elpino: Bizonyos, ó, Filoteo, hogy ha az érzékeket akarjuk bírákká tenni, vagy legalábbis nekik adjuk az elsőséget, mely őket azért illeti meg, mert minden megismerés velük kezdődik: talán azt találjuk majd, hogy nem könnyebb következtetni arra, amit te mondasz, mint az ellenkezőre. Ha tehát úgy tetszik neked, kezdj bele magyarázatodba.

Filoteo: Nincs érzék, amely látná a végtelent, nincs érzék, amelyből reá következtetni lehet; mert a végtelen nem lehet az érzékelés tárgya. Aki tehát az érzékek útján akarja azt megismerni, hasonlít ahhoz, aki a szemével akarja látni a szubsztanciát és a lényeget; aki pedig azért tagad egy dolgot, mert nem érzékelhető vagy látható, annak tagadnia kellene a saját szubsztanciáját és létét is. Éppen ezért csak okkal-móddal szabad az érzékek tanúságára hivatkozni; ennek csak érzéki dolgokban adunk helyet, sőt még itt sem bízunk benne addig, míg meg nem erősíti az értelemre támaszkodó ítélet. Az észre tartozik, hogy a távollevő s a hely- és időbeli távolságok által elválasztott dolgokról ítélkezzék és számot adjon. Kérdésünkre nézve pedig tökéletesen kielégít minket az érzékek tanúsága annyiban, hogy nem képes nekünk ellentmondani, s hogy azon fölül nyilvánvalóvá teszi és bevallja saját gyarlóságát és elégtelenségét, amennyiben a látóhatárral a végesség látszatát kelti, s ennek létrehozásában is nagyon állhatatlannak mutatkozik. Ha tehát tapasztalatból tudjuk, hogy az érzékek még e földteke felületére nézve is megtévesztenek, amelyen élünk, mennyivel inkább kell rájuk gyanakodnunk, ha arról a határról van szó, amelyet a csillagos égboltozaton szemünk elé varázsolnak.

Elpino: Mondd meg tehát, akkor mire szolgálnak nekünk az érzékek?

Filoteo: Csakis arra, hogy ösztönzést adjanak az értelemnek: hogy vádoljanak, és ahhoz, hogy részrehajlóan tanúskodjanak; de tanúságuk sohasem lehet teljesen meggyőző; még kevésbé ítélkezhetnek vagy ítélhetnek el. Mert bármilyen tökéletesek is, soha sincsenek valami zavarosság nélkül. Éppen azért az igazság, kis részben mint erőtlen kezdetből, az érzékekből indul ki, de nem az érzékekben van.

Elpino: Hát hol?

Filoteo: Az érzéki tárgyban, mint egy tükörben; az értelemben, mint érvelés és ítélés; az észben, mint elv vagy következtetés; a szellemben mint a tulajdonképpeni és élő formában.”

(Giordano Bruno: Két párbeszéd, fordította: Szemere Samu, Magyar Helikon, 1972.)



Hermész és Tát



Ebből következik, hogy az ember, aki legnagyobbrészt a természetből származik és abból él, megtapasztalhatja, hogy több a természetnél. Természetlényként csupán a természet által nem tudja ezt felismerni. De képes rá azáltal, hogy a természetet, és mindent, ami van, megtanulja az ezeket a formákat lehetővé tevő valami más kifejeződésének látni. Hermész kilencedik könyve 6-14. versében szívhez szólóan írja le Táttal folytatott egyik párbeszédében, hogy a Másik, maga az Élet, amely folyamatosan áramlik, mindig tovább megy, mindig új kifejezésformát talál, és a szemlélőnek egyre mélyebben közvetíti azt a belátást, hogy semmi sem vész el, ami valóban létezik, és hogy az ember a változásokat tévesen nevezi megsemmisülésnek és halálnak.

„Hermész: Mindazon anyagból, amit erre rendelt, az Atya kialakította a világ testét: Gömbalakkal ajándékozta meg, meghatározta a tulajdonságokat, melyeknek díszíteniük kell, és - mivel az anyag isteni volt - örök anyagsággal ajándékozta meg.

Továbbá miután az Atya a fajták tulajdonságait belesugározta a gömbbe, bezárta azt, mint valami barlangot, mivel alkotását minden tulajdonsággal akarta ékesíteni.

A világ egész testét körülvette halhatatlansággal, hogy az anyag - ha a test összetartó-erejétől megszabadul - nehogy visszatérjen az ő sajátos káoszához.

Amikor ugyanis az anyag még nem lett testté összeállítva, rendezetlen volt, fiam. Valamelyest még most is erről tanúskodik azzal, hogy képes növekedni és megfogyatkozni, amit az emberek halálnak neveznek.

Ez a rendezetlenség, ez a visszatérés a káoszhoz csak földi teremtményeknél mutatkozik. A mennyei lények teste megtartja az egyetlen rendet, amellyel őket az Atya kezdetben megajándékozta, és ez a rend felbonthatatlanul megmarad mindegyikőjük tökéletességhez való visszatérésével.

A földi testek visszatérése korábbi állapotukhoz az összetartó-erő megszűnése, eltávozása által történik, mely aztán visszatér a felbonthatatlan, vagyis halhatatlan testekhez. Így megszűnik ugyan az érzékek tudata, de a test nem semmisül meg.

A „harmadik élő lény” az ember, aki a világ ábrázolására teremtetett, és az Atya akarata szerint a többi földi állattal ellentétben értelemmel rendelkezik. Az ember nemcsak a második Istenséggel (a világéval, a természetével - a szerk.) van bensőséges kapcsolatban, hanem belső szemlélődéssel az első Isten lényéhez is közeledik. Érzékszerveivel a második Istent testinek észleli, míg belátása segítségével az első Istent testetlennek, szellemnek és a jónak ismeri fel.

Tát: Ez az élő lény tehát nem semmisül meg?

Hermész: Ujjongjál fiam, és értsd meg: mi az Isten, mi a világ, mi egy halhatatlan lény, és mi egy feloszlatásnak alárendelt lény. Lásd be, hogy az Istenből született világ Istenben van; a világból született ember a világban van; és hogy Isten, a mindenség eredete mindeneket magában foglal és megtart.”

(Az egyiptomi ős-Gnózis, 2. kötet XXXVI. fejezetéből.)



Várnak a lélekre



„… ez a rend felbonthatatlanul megmarad mindegyikőjük (mennyei)tökéletességhez való visszatérésével.” Állapította meg Hermész a fenti idézetben. Minden, ami a természetből való, visszatér a természethez, tehát felbomlás lesz a része. De az összekötő erő, az elpusztíthatatlan testek „lelke” visszatér, azaz visszatérhet, ha az ember „belső szemlélődéssel az első Isten lényéhez is” közeledik.

Ebben az értelemben várnak az emberiségre, vagyis arra a napra, amikor maguk az emberek fedezik fel magukat, és lassacskán felismerik a hozzájuk beszélő belső, első Isten hangját. Mi ezt a rózsaszív hangjának nevezzük, melyre tudatosan hallgathatunk, és amelyet követnünk kell. Az egész teremtés várja és reméli a tudást nélkülöző, nem tudatos lét valódi ismeretre, a Gnózisra változását.

A jézusi üzenet lényege a keresztény evangéliumokban így szól: „…az Isten országa tibennetek van.” (Lukács 17,21) Habár ezt nem lehet világosabban megfogalmazni, azonban csak néhányan hallják valóban úgy ezeket a szavakat, ahogy azt hozzájuk intézték.

A következő cikkekben olvassuk tovább, hogy a természet által és a másikkal folytatott gondolatcsere által történő tudatossá válás hogyan vezet végül ahhoz a belső párbeszédhez, amelyben maga az ember képezi a választ!






„A láthatatlant csakis a lélektudat látja, mert maga is láthatatlan.

Ha sikerül neked, ó Tát, akkor Ő láthatóvá válik szellemlelked előtt, mert az Úr szabadon, bőségesen megmutatkozik az egész mindenségben.

Képes vagy-e a lélektudatodat látni, kezeddel megfogni és Isten ábráját csodálva figyelni? Ha ugyanis a benned lévő számodra láthatatlan, hogy váljon Isten láthatóvá benned anyagi szemeid számára!

Ha látni akarod Őt, akkor figyelmedet fordítsd a Nap felé, a Hold járására és a csillagok törvényszerű menetére.

Mert kicsoda az Ő rendjeik oltalmazója? Íme minden rendet lelkiismeretesen meghatároz a szám és a hely.

A Nap, az égbolt isteneinek legnagyobbja, akinek minden mennyei isten tisztelettel helyet ad mint királyának és uralkodójának. Ez a kimondhatatlanul nagy, a földnél és tengernél is nagyobb, megengedi, hogy kisebb csillagok őfölötte mozogjanak. Tiszteletből vagy félelemből? Kitől való félelemből, fiam?

Nem rója-e pályáját minden csillag hasonló vagy egyforma úton az égbolton? Ki határozta meg mindegyiknek külön-külön a fajtáját és pályája méreteit?

Nézd a Göncölszekeret, mely a saját tengelye körül forog és forgásába az egész égboltot belevonja. Kinek az eszköze ez? Ki tűzte ki a tenger határait? Ki rakta le a föld alapjait?

Ó, Tát, a mindenség alkotója és Ura. Nélküle, aki mindezt alkotta, sem hely, sem szám, sem mérték nem lenne a kozmikus rend kifejezője. Mert minden rend egy alkotó tevékenység eredménye. Csak a rendetlen és mértéktelen bizonyítja ennek a távollétét.”

A Corpus Hermeticum nyolcadik könyve, 8-16. vers, Hermész, fiához, Táthoz: A láthatatlan Isten a legnyilvánvalóbb.



Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,