Lectorium Rosicrucianum - gnózis, gnoszticizmus

!2011-es évfolyam

2011/1/ Az emberről

Pentagram > 2011-es évfolyam



Csak mások által élhetünk



„Számtalan emberrel találkoztam, számos helyen jártam, ahol - mint megtudtam - az, amit keresünk, egykor egyértelműen látható volt az ember számára. De minden este visszatértem a szobámba, a színtelen, csupasz hotelszobámba. Elképzelhetik, hogy ez az üresség nyomasztott engem, szinte nyugtalanított. Mégis bizonyára ezek a benyomások voltak azok, e tér halálos üressége, amely tudatomat felrázta álmából.

Egyértelmű volt számomra, hogy utazásaink és keresésünk eddig nem vezettek eredményre, és nem is hozhattak más eredményt, mint annak biztos tudását, hogy az élet nem állhat „pusztán ennyiből”, ami már önmagában is értékes dolog. Mert az, ami keresünk, más, és másképpen hat, mint ahogy gondoljuk. Ez nem valahol van, hanem mindenhol, itt is W.-ben, ebben a hotelszobában.

Bizonyára sok ember van, aki „azt” keresi, úgy, mint mi. De sokan megtalálhatták már, míg mi még mindig csak a sötétben tapogatózunk. Mi nem az emberiség maradékának magányos egyedei vagyunk, nem vagyunk kivételesek sem. Az emberiség egy egész. Ez volt valójában, ami ezekben a csordultig telt vasúti fülkékben mindig tudatosult bennem.

Keresni és utazni jó. De találni - véleményem szerint - még valami több. Jelenthet talán egy csendes szobában való elmélkedést is, a csendbe való felvételt. De ezt még inkább így fejezném ki: Ez olyasvalami, aminek így vagy úgy de másokhoz van köze, mert amit keresünk, annak abszolút értéke van. Megszabadíthatna másokat a szenvedéseiktől. Megválthatná őket évszázados, kilátástalan utazásaiktól - természetesen csak akkor, ha ezt ők is akarnák. Lehetetlen feladat? Annak tudata, hogy sokan vagyunk, reménnyel tölt el engem.”


(Egy utazó levelei, Pentagram 1987, 6. szám)



Eddig azt vizsgáltuk, hogyan hívja az embert létének eredete a visszatérésre. Erre a legrégebbi teremtésmítoszokból ismert jelentőségteljes igét használhatjuk: „Jer hozzám”.

A „Térj vissza” arra irányul: Omnia ab Uno - omnia ad Unum (minden az Egyből keletkezik, minden az Egyhez tér vissza). Visszatérés alatt az ittlétünk tényleges alapjaihoz, a kezdetekhez való visszatérést értjük, ami az embernek születésekor adatott, amikor tiszta lelkét egy gyengéd emberi testhez kötözték, amely test önmagában egy teljes csoda. Később azonban megmutatkozik, hogy az ember földi létének nagy restségében gyorsan elakad a földi élettel járó körülmények és gondok miatt. Éppen csak hogy képes létéről gondoskodni. Egy bizonyos életkortól kezdve, életkörülményei idejének egészét felemésztik. Mégis kifejleszti az élet iskolájában tudatát, és megkapja a lehetőséget, hogy belelásson saját helyzetébe. Felismeri, mit tehet az adott körülmények között legközelebbi hozzátartozóiért, és miben szenvednek azok hiányt.

Így láthatjuk, hogy milyen módon ismeri meg az ember az őt körülvevő világot, és hogy hogyan ismeri fel magát ebben a világban. Megtanultuk megérteni, miért állt a híres delphoi-i Apolló-templom bejárata fölött: „Ember, ismerd meg önmagad!” Ezek a szavak Egyiptomból származnak, és még kiegészíthetjük őket azzal, hogy: „Akkor megismered Istent is”.

Jézus mondja: Ha megismeritek tenmagatokat, akkor titeket is felismernek, és felismeritek, hogy ti az élő Atya fiai vagytok. Ha azonban nem ismeritek meg magatokat, akkor (szellemben) szegények lesztek és (szellemi) szegénység lesz a sorsotok.1



Önmagában így az a kívánság, hogy megismerjük magunkat, alapjában véve önző tevékenység. Ez azonban csapdát rejt. Vajon az önismeret egyenlő-e annak a tudásával, hogy hogyan működöm én lelkileg és érzelmileg? Az olyan lélektani kérdések, mint: Mi történik közben velem? Hogyan érzem magamat közben? - közvetlenül a felszín alatt lapulnak. Ezek tudatalatti rétegeket érintenek, amelyek szívesen törnek a felszínre, azért, hogy a tudatunk rájuk irányuljon. Ha ebbe a játékba belemegyünk, akkor már nem az embert vizsgáljuk többé, akit önmagunkban keresünk, hanem a múlt régi oszlopait, pilléreit és árkádjait, melyek egy düledező épületet támasztottak alá. Mégis nagyon reális a tudat, amit énnek nevezünk. Néha olyan megnyerő, néha sziporkázik, aztán megsértődik, vagy féltékeny lesz, és ki tudja, még mi egyéb. Mindenesetre ezeknek nem sok köze van az igazi emberhez.

Valahogy érezzük, hogy az igaz ember-létnek más színvonalon kell lennie és más kvalitásokkal kell hatnia. Más emberekkel, és „a bennünk lévő Másikkal” kölcsönhatásban megismerhetünk ebből valamit.



A másik által élni



A litván filozófus, Emmanuel Lévinas (1906-1995) mondta, hogy élni csak a másik által lehet. Amikor megszületünk, akkor a velünk együtt élőkkel, családunk hozzátartozóival lépünk először kapcsolatba. Ez a kezdeti horizont, amely előtt minden kirajzolódik. A többiek részünkké válnak, amennyiben ittlétünket megszépítik és megkönnyítik. Létünk kezdettől fogva önérvényesítés, amennyiben szakadatlanul kihasználjuk, és saját hasznunkra fordítjuk a körülöttünk lévő dolgokat. Ahogyan emberekként önállóságunkat biztosítani akarjuk, nem más, mint a birtokba és a tulajdonba vétel. Ételt, italt veszünk magunkhoz, autókat használunk, filmeket nézünk, könyveket olvasunk, házakban lakunk, és egyéb nem materiális dolgokat veszünk használatba. Mindezen „másféléknek” nevezhető dolgokat felvesszük személyiségünkbe, és alakítják énünket, birtokunkká válnak. De túl sokáig nem elégít ki ez az életforma, ez a birtokbavétel, mert nem válunk képessé arra, hogy valójában megismerhessük a másikat.



A legfontosabb tulajdonság azonban, amely kivezethet bennünket az önérvényesítésből, mindemellett kifejletlen marad: a szeretet. Nagy gondolkodók hangsúlyozták, hogy nincs nagyobb öröm, mint a másikat megismerni. Az indiai védikus filozófia azt tanítja, hogy valójában nincsen különbség a Másik és az Én között: Tat tvam asi: „Ez vagy te”. A Másikat Brahmával azonosítja. És Jézus hasonló szellemben tanította: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”. Egy perzsa költő egy „tűzről beszél, amely önmagát táplálja”, és egy „kútról, melyből minél többet merítenek, annál jobban megtelik”. A Másik utáni vágyódásunk igazi szeretetünket is ösztönzi. Megszólítva lenni a Másiktól - ez az igazi megszabadulás kezdete.

Kezdetben a minket körülvevő teremtést használjuk fennmaradásunkra. Aztán a teremtés megnyit nekünk egy érzékszervet; lassanként érdeklődést mutatunk a nagyszerű természet iránt, amely körülvesz minket. Csodálkozunk, majd ebből a csodálkozásból áhítat lesz, szinte „remegő ima”, ahogy Jan van Rijckenborgh fejezte ki.

Akkor - talán első ízben - meglátjuk a másik embert is valójában. Felismerjük, hogy a Másik ember nélkül nem létezhetnék.

Ember az, aki tanul. Ember az, aki ad és elvesz, és azt mondhatja: Szükségem van rád, aki azt kéri: „Bárcsak neked is szükséged lenne rám!” Ember az, aki alázatos, ahogy Lao Ce tanácsolja:

„Az igazi ember olyan, mint a víz, felkeresi a legmélyebb helyeket, összegyűlik, és a nagy óceánba áramlik.” (Tao Te King, 66. fejezet)

Mert csak olyan életben válhatok valamivé és fedezhetem fel önmagam, amely „másokkal és másokért” van.

Mi történik, ha találkozunk egymással? Többnyire félig tudatlanul élünk egymással, sokszor egymás mellett is. Ha azonban odajön hozzánk valaki, például beszélgetni, akkor egy csapásra minden megváltozik: Akkor nemcsak a partnerünk arcát fedezzük fel, hanem ennél jóval többet. Egy világ, egy fejlődéstörténet áll előttünk. És mindez a megszokott jelenben, az időben. Egy valódi embert látunk az emberben, mert bennünk is felébredt ez az ember, ha szemeink nyitva vannak és a szellem világítja meg őket!

Az első nagy lépés a végleges megszabaduláshoz, ha nyitottságunk, szeretetünk és gondoskodásunk a Másikra vonatkozik. Ez egy új felelősség: Csak ha a Másikat szolgálom, ha magamat teljesen megnyitom az egyedülálló másik lény számára, csak akkor ismerhetem meg önmagam. Mert ez nem úgy van, hogy az ember maga nem fontos. Épp ellenkezőleg! Jézus, aki a Krisztust megvalósította, azt mondta: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Arról van szó, hogy ismét felismerjük a helyes összefüggéseket. Így tanít minket az egyik régi rózsakeresztes bölcsesség: „Az önfeledt szolgálat a legrövidebb és legboldogabb út Istenhez.” Ez egy nagy titok és talán nagy feladata is korunknak.

Lévinas szerint az emberi lét végső értelme, hogy legyőzzük az önérvényesítést. Az élet nem más, mint mások általi lét. Az életem akkor kap értelmet, ha „ott vagyok másoknak”, segítőkészen, tanítva őket, nyitott szemekkel az engem körülvevők egészségét, jóllétét elősegítve. Van egy Másik utáni vágyakozás, anélkül, hogy én őt személyes céljaimra használnám, mert önérvényesítésem fokát már legyőztem. „Isten birodalma tibennetek van” (Lukács 17,21) mondja az evangélium, de csak akkor találjuk meg, ha a többieket szolgáljuk.

Egy lélekember, egy valóban bensőleg megszabadult ember mindig a magasabbra emeli szemeit, a szellemre irányítja tekintetét, de szívét megnyitja embertársai számára. A következő szavak ezt világossá teszik: „Ha azok, akik vezetnek benneteket, azt mondják: Nézd, Isten birodalma a mennyben van, akkor az ég madarai megelőznek titeket. Ha azt mondják: Isten birodalma a tengerben van, akkor a halak hagynak le benneteket. De e birodalom bennetek is és rajtatok kívül is van. Ha felismeritek magatokat, akkor benneteket is felismernek.” (Tamás evangéliuma, 3. vers)



Itt a birodalmat közvetlenül az önmegismerés folyamatához kapcsolják. Ez a tulajdonképpeni (szellemi) élet. „A birodalom egy tudatállapot az itt és most-ban” - állapítja meg Jacob Slavenburg „Inleiding tot het esoterisch christendom” című könyvében. Továbbá azt írja: „Jézus tanai ébresztő hívások, hogy hallgatói tudatossá váljanak. Ez a tudatossá válás végül a 'tudatosnak lenni'-hez, a birodalomhoz vezet. Ez az emberi lét tökéletes megvalósításának tudata. Ez azonban csak a Másikkal történő csere után lehetséges, méghozzá egy magasabb nívón, melyen az igazi összeköttetés lehetségessé válik: a lélek területén. Ez az igazi párbeszéd.”



Spinoza



Egy dialógus, mint párbeszéd vagy közös beszélgetés, két egyént feltételez, akik egy beszélgetésben kölcsönösen mondanak egymásnak valamit. Ez egy gondolatcsere, melyben összeköttetésben vagyunk egymással. A beszélgetés résztvevői gondolatokat és álláspontokat cserélnek egymással, kölcsönösen tükrözik egymást, és azon fáradoznak, hogy tágítsák látókörüket, tehát hogy egymástól tanuljanak valamit. Ez egy olyan lehetőség, melynek során a környezetünktől tanulhatunk valamit, amely rajtunk kívül áll.

Az előbb azt mondtuk, hogy az embertársainkkal való kapcsolattartás révén ismerjük meg önmagunkat. De hogy is van ez valójában a megismerési képességünkkel? Mit jelent „valóban megismerni”?

Spinoza írja Etikájában: „Az értelemnek a szellem gondolkodási képességének hiányában saját módszere van: Megkötözi magát saját lényében.”

Érzékszerveinkkel egy mulandó dimenzión belül érzékelünk. Mivel gondolkodásunkkal, érzéseinkkel és akaratunkkal - észleléseink szempontjából - mindig egy bizonyos belátásra, megértésre vagy álláspontra jutunk, és ezzel azonosítjuk magunkat, valamint ezen belátás, ezen vízió szerint is élünk, így egy tapasztalati tudat keletkezik. A bennünket körülvevő természet tükröt tart elénk, melyben ezt az életvíziót, amely ittlétünk tényleges alapja, megvizsgálhatjuk. Amennyiben ez a tapasztalati út erősen blokkolt, annyira, hogy már nem vagyunk képesek több életbölcsességet gyűjteni, akkor fejlődésünk stagnálni kezd. Saját lényünkbe kapaszkodunk, ahogy Spinoza mondja. A világot a saját, összegyűjtött tudatunkon át látjuk, és ezen keresztül csak magunkat ismerjük meg. Nem a Napot látjuk, hanem egy ideát, amely bennünk a Napról kialakul, tehát saját kivetítéseinket, projekcióinkat. Nem azt halljuk valójában, amit beszélgetőpartnerünk mond, hanem csak saját értelmezésünket belőle, csak amit mi felfogunk és megértünk abból. Észleléseink és párbeszédeink így nagyon korlátozottak. Gyakran tűnik úgy, mintha csak saját magunkkal beszélgetnénk.

Spinoza olyan megismerésről ír, mely szerint bármilyen dolgot megismerhetünk a lényéből fakadóan, tehát esszenciája, lényege által. A mi értelmi képességünk nem szellemi képesség. Csak ha értelmünket a szellem gondolkodási képessége irányítja, akkor észleljük a dolgok lényegét. Spinoza hozzáfűzi: „A szellemnek megvan a hatalma, hogy a dolgok minden testi benyomását és képét visszavezesse Isten elképzelésére.”2

„Minden elképzelés igaz, amennyiben Istenre vezetjük vissza őket. Mert minden elképzelés, ami Istenben létezik, összevág azzal, amit ő elképzel, és ezért mindegyik igaz.”3

„Akinek valódi elképzelése van, az tudja, hogy birtokolja azt, és nem kételkedhet többé annak igazságában”4

A dolgok lényének ismerete nem értelmezések gyűjteménye, vagy részinformációk összekaparása. Ez mulandó létezésünkön kívüli állapot, mellyel (elvben) csak egyetlen közös tulajdonságunk van: a szeretet. Ez az ismeret, ez a szeretni-tudás szakadatlanul beszél hozzánk mikrokozmikus lényünkből, az igaz emberből, amely transzcendensen körülölel és áthat minket. A „dolgok lényegi léte” belső hangként szól hozzánk, ahogy Hermész mondja a keresőnek: „Ami teremtett, az egy másik által keletkezik, amint éppen mondtam. Semmi sem létezhet tehát, ami már volt, mielőtt minden az ittlétbe érkezett, kivéve azt, ami sohasem keletkezett: a teremtő.

Minden teremtmény látható, de Ő láthatatlan. Azért teremt, hogy önmagát láthatóvá tegye! És így szünet nélkül teremt, és ezzel láthatóvá válik. Így gondolkodjunk és így csodálkozzunk, és dicsőítsük boldogan, hogy az Atyát megismertük!” (Corpus Hermeticum)

Ezt a hermészi gondolkodást akkor ismerhetjük meg, ha szokásos gondolkodásunk, értelmi képességünk önmagába tekintve „szellemi szegénységet” lát. Ha a szellem még nem nyilvánulhat meg a lélekben, akkor az még nem él igazán. Ez a belátás az igazság kapuja.

A szeretet a kötelék. A szeretet képezi a nagy hidat a megszabadulás után vágyódó és az azt kereső ember, és az isteni birodalom világa között. Mert a valódi világban ahhoz leszünk hasonlatosak, amit látunk és ami a szívünkből sugárzik. Fülöp Evangéliuma ezt az alábbi módon írja körül: „Senki sem észlelheti az örökkévalóságot, amíg maga nem lesz örökkévaló. Az igazság nem olyan, mint a világ, ahol az ember látja a Napot, a Földet és minden egyebet anélkül, hogy az éggel a Földdel és mindennel egy lenne. A valóság birodalmában látsz valamit belőle, és te magad is valóság leszel. Látod a szellemet, és magad is azzá válsz. Látod Krisztust, és azzá válsz. Látod az Atyát, és te magad is az Atya leszel. Ezen a világon tehát minden dolgot látsz, de saját magadat nem. A másik világban viszont látod magadat. Mert amit ott látsz, azzá leszel te is.”6

Isten azt akarja, hogy megismerjük őt. Ehhez ajándékba adja nekünk a környezetünkben élő másikat, valamint a bennünk élő Másikat. A nem-lét képességét ajándékozza nekünk, amely önmagában tiszta. Ez a nem-lét egy tükörhöz hasonlítható, amelyben Isten látja magát, és mi magunkat látjuk Őbenne.

A beavatás hallgatás, és valóban azt jelenti, hogy kicseréljük magunkat a másikkal. Az emberben csend lesz, és a Másik beszél! Ha elengedjük korlátolt logikánkat, akkor Isten, a Logosz, megdicsőül az emberrel, a teremtményével folytatott párbeszédben. Ezt értjük tehát a korábban említett „tűz, amely önmagát táplálja”, és „kút, melyből minél többet merítenek, annál jobban megtelik” kifejezések alatt. Akkor az ember más létalapra helyezkedik. És amit ezután megismernek, az nem lesz többé a megismerőn kívül.



1 Konrad Dietzfelbinger: Apokryphe Evangelien aus Nag Hammadi, Evangelium nach Thomas, Dingfelder Kiadó, 1989, 3. Versszak

2 B. Spinoza, Etika, 14. tézis

3 U.a. 32. tézis

4 U.a. 43. tézis

5 Corpus Hermeticum, 15. könyv, 3-5 versszak

6 Konrad Dietzfelbinger, Fülöp evangéliuma, 106. oldal







A nem-lét az abszolút lény tükre.

Ebben tükröződik a valóság sugárzása.

És ez a visszatükröződés egy másodperc alatt valósággá lesz.

Az egység a sokféleségben manifesztálódik,

úgy, mint ahogy valaki egyet számol, sok keletkezik.

Minden szám az egyessel kezdődik, de a számok végtelenjét nem ismerjük.

Mivel a nem-lét önmagában tiszta,

tükröződik benne a „rejtett kincs”.

Shabistari

Tanfolyam
Kereső

Írja be a keresendő szót, válassza ki, hol szeretne keresni, majd klikkeljen az OK gombra!

Jelképtár

© Lectorium Rosicrucianum

2528 Úny Pelikán Konferenciahely. Tel.: 06-33-489-110, Fax: 06-33-489-095, E-mail: info@lectorium.hu

webmester: admin@lectorium.hu, validálás: html, css,