2011/1/ Az istenek sorsának meghatározása

Pentagram > 2011-es évfolyam

Világunk különböző kultúrköreiből számos mítoszt örököltünk, melyek magukban foglalják a korai emberiség elképzeléseit a világ keletkezéséről, a természeti erők és istenek tevékenységéről, valamint a halál utáni sorsról.


Az Eddában összegyűjtött mítoszok a világ kialakulásának misztériumait ölelik fel. Az Edda egy egyetemes igazságot közvetít az akkori hallgató képzelőerejének megfelelő képekben. Az Eddáról szóló sorozatunk harmadik része az istenek sorsának meghatározásával foglalkozik.



A Wala nem történeteket mesél el, hanem mítoszokat közvetít. Wala, a látnok asszony egyes eseményeket világosan megpillant a régesrégi ősmúlt sötétségében, és ezeket hirtelen ötletként az őt hallgató Thing-közösség tudatába emeli.

A Thing-közösség a család legöregebb tagjaiból áll, a fegyvert hordozó férfiakból. Valamennyien Heimdall leszármazottai. Ez a „világ felett ragyogó” lény az első teremtés világosságának felel meg: ő a világ világossága, amely közvetlenül a szellem forrásából és az isteni bőség világából származik. Amikor kürtjébe fúj, a hangok rejtett hangzásként csendülnek fel minden világkorszakban. A világosság „hangzását” hallani: ez az ember további átalakításával kapcsolatban mindig is időtlen feladat.

A Wala Odin isten nevében beszél, akit Mindenek Atyjának vagy Wal-Atyának is neveznek. Ő a lelkek alkotója, aki azt akarja, hogy a világ menetét - a legtávolabbi múlttól kezdve egészen a világ elmúlásáig - az ember belső szeme elé vezessék, hogy megpillanthassa. A felkelő hajnalpír jelezheti végül a beteljesített emberi létezés látomását.

„A látnok asszony arca” című rész első verse így hangzik: „meghallgatást kérek, szent nemzetség, Heimdall magasabb és alacsonyabb rangú fiai: azt akarod, Wal-Atya, hogy kijelentsem a régi történeteket, amelyeket az emberekről tudok.”



Kicsoda Odin?



Odinról azt tartják, hogy tizenkét különböző neve van. Ez azt jelenti, hogy a belőle kiáradó erő különböző teremtő nézetek bőségét tartalmazza. Feleségével, Frigg-gel sok istenséget nemzett, ide tartozik Baldur, Thor, Heimdall, Tyr és mások. Ezek az istenek áthatják a természeti síkot, és ők alakítják ki az anyagember formáját és tulajdonságait. Odinról azt kell tudni, hogy ő Bur és az óriás asszony, Bestla fia, olyan szellemi lény jelképe, aki egy bizonyos úton, különböző formákon keresztül haladva, a természetben történő megnyilvánulásra áldozta magát.

Az Egyetemes Tan értelmében feltételezhetjük, hogy az Odin név a mikrokozmoszok egy osztályát, az igazi ember eredeti szellemi „ősképeit” jelöli, akik a természeti birodalmakon keresztül vezető útjukon azon fáradoznak, hogy az anyagemberekben életre hívják a saját képmásukat. Odin tizenkét teremtő erőt birtokol a központi teremtő energiából, amely a Láthatatlanból, vagy az Egyből ered. Ezt a tizenkét erőt jelképesen tizenkét isten alakjában mutatják be, akiket Ase-knek neveznek: ők adnak kifejeződést a teljes teremtésnek. Az emberben eme teremtő erők hatásai a tizenkét pár agyideg formájában jelennek meg: ezek teszik lehetővé a belső kapcsolatot a test, a lélek és a szellem között.

Asgard-ból, az istenek kertjéből indul ki a teljes teremtés három világával. (Korunk kártyajátékaiban az Ász a legmagasabb ütőkártya, amely minden más kártya felett áll, és az egészet egységként fogja össze.)



A tizenkét őselvet újra megtaláljuk ama tizenkét folyó képében, amelyek a Niflheimben (Nebelheim = a köd országa) lévő kútból fakadnak. Megtaláljuk őket asztrológiai állatövünkben is, amelyet tulajdonképpen Tyrkreis-nek - isteni körnek - hívnak.

Odin az emberi lélek ősforrása és teremtője - mindenekelőtt pedig azon bátor és merész harcosok atyja, akik nem ágyban halnak meg, hanem a földi-világi létezés harcterén áldozzák fel az életüket.

Itt mindig a belső harcról van szó, azon erők legyőzéséről, melyek a hőst egy alacsonyabb síkhoz kötik. Odin a harcban becsülettel elesett harcosok lelkét Walhallába viszi. Ezek a harcosok a lelki átváltozás folyamataiban „haltak meg”, eddigi lényüket letették.



Az emberi beszéd kialakulása



Az Odin névben ott rejlik az Odem/Atem (=lélegzet), az Adam szó, a belelehelt lélek. Az ó-irodalmi német (ó-felnémet) nyelvben Odint Wuodan-nak, Wotannak nevezték. Ő a hatalmas előre-sürgető, a viharban ható erő, ő az, aki a lélegzésnél megtölti a tüdőt. Ő az erdőkön átviharzó szél, ő az, aki a természeti jelenségeket „beszédre” fakasztja.

Az Edda arról is beszél, hogy Odin „Hanga (=függő) istenként” kilenc éjszakán keresztül függött a széljárta fán, és így ki tudta hallgatni a természet hangjait. Ebből alakította ki Odin az emberek képdús nyelvét. Vajon nem rejt-e minden nyelv olyan titkokat, melyekben a szellem és a természet összefűződik egymással? A szellem a természet segítségével tanulja megismerni önmagát, a természet pedig ezáltal - felfoghatatlan nagyságú időszakokon keresztül - átalakul és átszellemiesül. Itt az idő nem játszik szerepet - „Mimir”, a természet emlékezete minden felvesz magába. Odin lélegzete ott hangzik minden nyelvben.

A kifejezés, mely szerint Odin „kilenc éjjel függött a szélfújta fán”, a szellemi lény anyagba történő alászállására, vagy lezuhanására utalt. Ahhoz, hogy az embereknek a felmenetel egy bizonyos időpontban lehetővé váljon, egy sokkal magasabb szellemi lény önkéntesen vállalt keresztrefeszítésére van szükség, hogy ez a lény az embereknek saját élete példájával bemutathassa az átszellemülés, a transzfiguráció útját. Krisztus küldetése a germán misztériumokban csak homályos elképzelés volt.

A látnok asszony szavait hallgatva, az emberek önmagukban élték át az istenek sorsát. Megjelentek az ősemlékezés bizonyos nézetei. Odint dinamikussá tévő, és megvilágosító erőként, a szellem magasabb szférájával való összeköttetésként élték meg magukban.

A germánok számára Odin a mindenütt jelenlévő sors-meghatározó volt, aki ugyanakkor saját magát is alávetette ennek a sorsnak. Számukra Odin személyesítette meg azt a mindenható hatalmat, amely az emberben az isteni akaratot, az isteni bölcsességet és hatékonyságot képviselte.

A látnok asszony mindig megmutatta azt is, hogy miként hal meg Odin az emberben. Mai nyelvhasználatunkkal azt mondhatnánk: ez úgy történik, hogy Odin a tudattalanba siklik le. Ez a folyamat az egyéniesedéssel volt összekapcsolva: az emberi „én” kibontakozásának mértéke szerint, az ember belül magában már nem az istenek őbenne kifejtett működésére tekintett, hanem egyre inkább saját magára. Ezentúl már nem egy szellemi lény leképeződésének látta magát, hanem egyre inkább önálló lénynek.

Így a látnok asszony a jövőre vonatkozó látomásában olyan sötét események előjeleit pillantja meg, melyek vészt jeleznek, és az istenek fenyegető, elkerülhetetlen sorsát vetítik előre.







A mítoszok szellemi-lelki őstapasztalatokból keletkeztek, amelyeket mitikus képekbe öltöztettek, és - kezdetben csak szóban, később már írásban is - továbbadtak az utókornak. Ezek a képek olyan igazságot közvetítenek, amelyet csakis intuitív módon, lelki-szellemi értelemben lehet megérteni, és soha nem fogható fel racionálisan vagy történelmi alapon. A korunkban eluralkodó racionális gondolkodás hajlamossá tesz arra, hogy az ilyen jellegű intuíciót kétségbe vonjuk. A józan gondolkodás nehézségekbe ütközik, amikor a képekbe öltöztetett igazsággal találkozik, hiszen nem talál ismerős fogódzókat, s úgy tűnik, hogy minden tény titokba burkolózik, mintha üzenetet közvetítene. Csak az az ember tudja megfejteni a titkot, aki megtalálja a hozzá illő kulcsot. Mivel mi, emberek, mindannyian hordozunk egy ilyen kulcsot a szívünkben, elvileg mi mindannyian képesek vagyunk arra, hogy minden titkos üzenetet tudatosan fogadjuk saját lényünkben.